A liturgiában a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa (MEÖT) tagegyházainak elöljárói szolgáltak, részleteket olvasva fel a Lutheránus–Római Katolikus Egység Bizottsága 2013-as – tavaly óta magyarul is elérhető – A szembenállástól a közösségig című tanulmányából, amely kijelenti: „…amikor a keresztyének emlékeznek azokra az eseményekre, amelyek kialakították egyházaik sajátos formáját, nem szeretnék ezt egymás nélkül tenni. Amikor emlékezünk a reformáció kezdetére, a keresztségünket vesszük komolyan”, mert „a protestánsok és a katolikusok hite olyan sok ponton közös, hogy közösen adhatnak … hálát”. Az is elhangzott, hogy a közös emlékezés mellett „egyaránt helyet kell adni a hibák és vétkek feletti fájdalom, a személyekhez és az emlékezés tárgyát alkotó eseményekhez kötődő bűnök és bűnbánat megélésének”.

Reformáció katolikus szemmel

„Minél közelebb kerülünk Krisztushoz, annál közelebb kerülünk egymáshoz is, mert ő az a szőlőtő, amelyből mindnyájan kisarjadtunk" – mondta szentbeszédében Erdő Péter bíboros, prímás, budapest-esztergomi érsek a Jn 15,1–5 alapján. Erdő Péter emlékeztetett: már a németországi reformáció előtt száz évvel is sokan érezték, hogy jelentős megújulásra szorul az egyház és a társadalom élete, de minden kezdeményezés elhalt a régi szervezeti és hatalmi formák miatt. A nagy németországi reformációban épp ezért „sokan a szabadító, roppant szélvihart látták, mások pedig a hit, az egyház, a közrend összeomlásának veszélyes lehetőségét vélték felfedezni”. A bíboros beszélt a nagy nehézségek árán egybegyűlt trentói zsinatról is, ahol „a katolikus püspökök szintén az egyház megreformálásának programját fogadták el, ha másképpen is, mint azt a protestáns reformáció vezéralakjai hirdették”. Európa vallásilag kettészakadt, többnyire földrajzilag is világosan kijelölhető határok mentén, vagyis „sokan nem személyes hitük belső, lelki harcának eredményeképp fogadták el az egyik vagy másik álláspontot, hanem követték a világi hatalom elvárásait. A hitvitából nagyon hamar politikai vita lett, mint már korábban is nem egyszer az egyház történelme során” – mondta Erdő Péter.

A vértanúság ökumenizmusa

Az elmúlt több mint száz év során megújult a keresztyének egységének reménye. Visszautalt arra az időszakra, „amikor a hatalom a hívek minden megnyilvánulását az ateista ideológia mércéje szerint értékelte”, és amikor sokan megélték, hogy ellenszélben, de egy hajóban eveznek a keresztyének. „Krisztus követőinek életét mindig üldöztetetés kísérte, és így van ez ma is: tavaly a vallásuk miatt üldözött emberek nyolcvan százaléka keresztény volt" – emelte ki a bíboros, és hozzátette: az ilyen fenyegetett országokban járva gyakran nem is nyilvánvaló azonnal, milyen felekezethez tartoztak az áldozatok. „Márpedig ha egy megkeresztelt embert pusztán azért gyilkolnak meg, mert keresztény, az vértanú, és azok közé tartozik, akik fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében. Ez is egyfajta találkozás a szőlőtőben, Jézus Krisztusban: a vértanúság ökumenizmusa" – jelentette ki Erdő Péter. A bíboros arra buzdított, hogy tanuljunk a múltból, tekintsünk Krisztusra, vállaljuk türelemmel a valódi párbeszédet, ne várjunk el egymástól olyan megoldásokat, amelyek valójában csak a saját hitelveinknek felelnek meg, tiszteljük Jézus Krisztus személyét, „aki ma is mértéke, lelke, erőforrása hitünknek és életünknek”. Hozzátette: ha nem is teljes a közösségünk hitben, szentségekben és szervezetben, az együttműködés, a kölcsönös segítség és szolidaritás már a missziós munkában és a tanúságtételben is lehetséges.

Szorongató szeretet

„Isten szeretete Krisztusban szorongató szeretet, amely sürget, ösztönöz, kényszerít, serkent, buzdít, motivál" – mondta a 2Kor 5,14–20 alapján Gáncs Péter evangélikus elnök-püspök. „Olyan szeretetről hallunk itt, amely csak a szerelemhez hasonlítható: perzsel, forró, tüzes, meg kell vallani, ki kell mutatni, látszik rajtunk, égünk, ha kell, elégünk benne. Ez a szenvedélyes szeretet a szenvedést is felvállalja a másikért. Nem véletlen, hogy Pál már az első korinthusi levélben ezt írja: »…úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről« (1Kor 2,2). A megfeszített Krisztus imádkozik és imádkozni tanít minket: a kereszten megszólaló szavaival arra tanít, mit jelent megbékélni és békéltetni. A keresztnél nincs többé ellenség, akinek ne lehetne megbocsátani, akivel ne lehetne megbékélni. Itt nincs elveszett élet annak, aki tud imádkozni. A keresztnél senki nem maradhat magányos: Jézus egymásra bízza szomorú édesanyját és árván maradt tanítványát. Egymásra bíz minket is, és ránk bízza a békéltetés szolgálatát" – jelentette Ki Gáncs Péter.

A fal lebontható

A békéltetés szolgálatának szemléltetéséhez szimbolikus cselekedetet dolgoztak ki az imahét anyagát előkészítő németországi keresztyének, és tizenkét, köveket szimbolizáló dobozból építettek falat. A köveknek, amelyek elválasztanak minket Istentől és egymástól, nevük is van: szeretethiány, gyűlölet és megvetés, hamis vádaskodás, hátrányos megkülönböztetés, üldözés, szétszakadt úrvacsorai közösség, türelmetlenség, vallásháború, megosztottság, hatalommal való visszaélés, elzárkózás. „A sort lehetne folytatni, fel lehetne itt is építeni a falat és lebontani bűnvalló imádság és ének alatt. Mert ez az igazi csoda: a fal, amelyet évszázadok, évezredek óta építünk egymás között, lebontható" – mondta az evangélikus elnök-püspök.

A valódi akadálymentesítés

Ezt a csodát élték át a németek akkor, amikor leomlott a berlini fal. Gáncs Péter elmondta, hogy ez nem csak politikusoknak volt köszönhető: voltak elkötelezett keresztyének, az Imádság a békéért mozgalom tagjai, akik gyertyákat gyújtottak lakásaik ablakában, és imádkoztak a fal leomlásáért. Horst Sindermann, az NDK parlamentjének elnöke így fogalmazott keserűen a fal leomlásakor: „Mindent megterveztünk, mindenre fel voltunk készülve, csak épp a gyertyákra és az imádságra nem.” „Az imádság falakat tud bontani akkor is, itt is, most is közöttünk" – tette hozzá Gáncs Péter, és emlékeztetett arra a gondolatra, ami január 6-án hangzott el a reformációi emlékév állami megnyitóján: a reformáció akadálymentesítés. „Értsük jól ezt a képet: az akadálymentesítést nem mi, emberek kezdtük! Az igazi akadálymentesítés ott kezdődött a Golgotán, és folytatódott húsvét hajnalán a nyitott sírnál. Az akadálymentesítés non plus ultrája, hogy a kő nincs többé a síron, szabad az út a halálból az életre, szabad az út az élet Ura felé. »Mert ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat (…) és eljött, békességet hirdetett nektek, a távoliaknak, és békességet a közelieknek. Mert általa van szabad utunk mindkettőnknek egy Lélekben az Atyához.« (Ef 2,14–18) Ezt a Lelket lehelte a feltámadott tanítványaira húsvét után és mondta: Békesség néktek! Legyünk ennek a békességnek a hirdetői, továbbadói, megélői, így adjuk tovább Krisztus szorongató szerelmét" – zárta igehirdetését Gáncs Péter.

A MEÖT tagegyházainak vezetői, köztük Steinbach József és Bogárdi Szabó István református püspökök, valamint a házigazda gyülekezet lelkésze, Páll László is szolgált a liturgiában.

Bagdán Zsuzsanna, fotó: Vargosz