Sokan utazunk mostanában az ország különböző pontjára rövidebb-hosszabb nyaralásra. Elindulunk, hogy pihenjünk, feltöltődjünk és nem utolsósorban együtt legyünk a szeretteinkkel, családunkkal. A jobbnál jobb kikapcsolódást nyújtó hotelek és az egyszerű, elcsendesedést segítő szálláshelyek is megtelnek emberekkel. Ilyenkor nemcsak újabb helyeket fedezünk fel, vagy a már jól bevált üdülőt élvezzük, hanem új emberekkel, nem várt szituációkkal is találkozhatunk. Ez is hozzáad a nyaralás szépségéhez, izgalmához.

De van egy hely, ahova mindig ismerősként térhetünk be a nyár napjaiban is, legyen az a Vértes ölelésében megbúvó templom, a nagykunsági „Alföld katedrálisa", a reformátusokat sokszor összegyűjtő balatoni város lelki hajléka, vagy az a tiszaháti istenháza, „ahol a szentek is mosolyognak”.

Ha ilyenkor nyáron, az Úr napján belépünk református templomainkba - bárhol van is éppen testi szállásunk éppen -, lelki otthont nyerünk. Nem számít kicsi-e vagy nagy, új-e vagy régi az épület. Nem számít, hogy öten, vagy ötszázan ülnek-e körülöttünk. Nem számít, hogy nő vagy férfi, idős vagy fiatal áll-e a szószéken. Nem számít csak az, hogy a Szentírás magyarázatát együtt hallgathatjuk, ugyanazt a Miatyánkot mondhatjuk, és közösen énekelhetjük: „És házadat óhajtom/ Hol a hívek seregében/ Örvendek szép éneklésben.”

Ilyenkor érezzük és tudjuk: hazajöttünk.

Telepóczki Márta, fotó: Kojsza Péter