Erdély közvéleménye 1848 februárjától fordult fokozott érdeklődéssel Európa és különösen Franciaország felé, de csak a Bécsben kitört forradalom és főként a pesti március 15-i események hírének megérkezése után indította el saját mozgalmait. Az előzményekhez tartozik, hogy március 19-én, amikor Erdély még mit sem tudott a pesti forradalomról, Kolozsvárt összeült az erdélyi magyar liberális ellenzék majdnem teljes vezérkara, hogy állást foglaljon a pozsonyi országgyűlésen történtekkel kapcsolatban. Levelet fogalmaztak meg gróf Batthyány Lajosnak címezve a magyarhoni ellenzékhez, amelyben megírták: legfőbb óhajtásuk az unió és hogy az ország külön gyűlésén azt sürgessék. De alighogy útnak indították a levelet, megérkezett a pesti forradalom híre, és ez új helyzetet teremtett. Kolozsvár nem késlekedett, és bekapcsolódott az országos forradalmi hullámba.

Látkép a fellegvárból

Az unió szorgalmazása

A hírek hatására a politikusok gyűlést hirdettek, amelyet joggal nevezhetünk történelmi jelentőségű eseménynek. Az értekezlet ugyanis nyilatkozatot fogadott el, amelyben felszólította Pest megyét, hogy az „unió létesítésén munkálkodjék", a megyék siettessék az erdélyi országgyűlés minél előbbi összehívását, amelynek feladata lesz a közteherviselés, a törvény előtti egyenlőség, az úrbéri viszonyok végleges megszüntetésének törvénybe iktatása, valamint a székelység sérelmeinek orvoslása.

Az események gyorsan követték egymást. Március 21-én a nép már korán reggel ellepte a főteret, és izgalommal várta a tanácskozás eredményeit. Kolozsvár ifjúsága, a három kollégium nagyobb diákjai, mesterlegények tüntettek, és mindenhol jelen voltak. Falragaszok hirdették az uniót, a sajtószabadságot. Hirtelen felbukkantak a nemzeti szimbólumok: zászlók lobogtak, háromszínű kokárdákat tűztek magukra a tüntetők, és a Szózatot énekelték, Petőfi Sándor Nemzeti dalát szavalták.

Zászlós felvonulás a belvárosban a 21. században

És hogyan ünnepel ma Kolozsvár magyarsága? Ugyanolyan töretlen hittel és lelkesedéssel, csupán megfogyatkozva: Kossuth Lajos regimentje a kincses városban gyorsan apad. A településnek ugyanis kevesebb mint tizennyolc százaléka magyar, holott a második világháború után ez az arány még fordított volt.

Az események középpontjában most is a fiatalok állnak, hiszen ők azok, akik az ünnepet évek óta szervezik. Tizenötödikén délelőtt a Protestáns Teológiai Intézet előtt gyülekeznek. A teológusok vezetésével tizenegy órakor korabeli zászlókkal a kézben indulnak a felvonulásra. A zászlóerdőben nem ritka a magyar, székely vagy árpádsávos, de elvétve akad egy-egy uniós, egyesek szerint pedig román zászló is. Kevesen tudják ugyanis, hogy a piros-sárga-kék színek Erdélyt jelképezik: a piros a hazájukért vérüket adó magyarokat, az aranysárga a gazdag szászokat, a kék pedig a szabad székelyeket.

A menet a Kossuth Lajos utcán (ma 21 Decembrie 1989) vonul végig, amelyhez útközben sokan csatlakoznak, főleg a környező magyar tanintézetek diákjai. A polgármesteri hivatal nem csak ezt a felvonulást engedélyezi: néha a román szélsőjobboldal pár tagja is összecsődül, hogy a több ezer magyar asszonyt és gyermeket, védtelen civilt lemészároló egykori martalócra, Av­ram Iancura emlékezzen. A két felvonulás nem szokta keresztezni egymást, így a bekiabálások is elmaradnak. Megteszik ezt azonban azok a járókelők és autósok, akiket a lezárt utcák miatt irritálnak a magyar felvonulók, no meg a menet élén haladó zenekar, amely kuruckori és forradalmi dalokat zeng a hátuk mögött felvonuló több száz fős kokárdás tömeggel.

A felvonulók a főtérre érve az 1902-ben felavatott Mátyás szoborcsoport felé fordulnak, megkerülik, majd ünnepélyesen bevonulnak a Szent Mihály-templomba, ahol ökumenikus istentisztelet következik. A katolikus, református, evangélikus és unitárius egyház képviselőinek köszöntője után a jelenlevők folytatják az útjukat az Egyetem utcán egészen a volt Petőfi utcáig, ahol a Házsongárdi temető bejáratához közel levő egykori Biasini szálló – ebben az épületben lakott Petőfi Sándor 1847-ben – előtt megállnak.

Az épület előtti emelvényen hangzanak el a magyar politikusok ünnepi beszédei, a polgármester, valamint Kolozs megye prefektusának köszöntő szavai, felolvassák a román és a magyar miniszterelnök március 15-re írt üzenetét is. Talán érdekes megemlíteni, hogy a határon túli magyarok magyar állampolgárságát elutasító 2004. december 5-i szégyenteljes magyarországi népszavazást követő március 15-én a román miniszterelnök szavait taps követte, Gyurcsány Ferenc szövegét a füttykoncert miatt pedig alig lehetett hallani.

A beszédek után a jelenlevők megkoszorúzzák a magyar nyelvű emléktáblát, amely az első emelet magasságában van elhelyezve. Egyrészt jó ez így, mert magas létra kellene ahhoz, hogy valaki leöntse festékkel vagy széttörje, másrészt rossz, mert nehezen olvasható. A Biasini szállón egyébként nem csak ez a tábla látható. A földszinten, ahol jelenleg temetkezési vállalatok működnek, angol és román nyelven olvasható az a szöveg, amely szerint ebben a házban szállt meg két román hazafi (Nicolae Bălcesu és Gheorghe Bariţiu), akik a szent román eszmék terjesztését tűzték lobogójukra, ám a magyar nemesek bosszúból negyvenezer románt felkoncoltak, valamint kétszázharminc falut elpusztítottak.

Háromszínű csákó „angol" mintára

Kolozsváron a Biasini szállón kívül a forradalomhoz számos emlékhely kapcsolódik. A volt Unió utca (ma Memorandumului) egyik épületében, a Redout-palotában mondták ki Erdély egyesülését az anyaországgal (az emléktábla természetesen már nem áll a ház falán). A Főtér egyik sarkán áll a volt Teleki-ház – mondja Sipos Gábor egyházkerületi levéltáros –, ebben az épületben fogadta Teleki Domokos politikus 1848 karácsonyán Bem tábornokot. A ház falán levő emléktáblát 1994-ben tették újra láthatóvá.

Az 1848–49-es hősök és honvéd közkatonák emlékét leginkább a Házsongárdi temető őrzi. Több százra tehető azok száma, akik fegyvert fogtak a szabadságharcban, és ide kerültek „pihenőre". Sokuknak nem állítottak síremléket, másoknak – főleg az utóbbi évtizedekben – felszámolták a sírját. Legtöbben Salamon János cigányprímásét, Bem József tábori muzsikusáét tartják számon, de még látható a Tamás András honvéd alezredes emlékére készített emlékoszlop, valamint néhány honvédtiszt másfélszázados síremléke is. Gaál György helytörténész szerint a szabadságharccal kapcsolatba hozható halottak számunkra ismert, többségében ma is meglévő sírjainak száma megközelíti az ötvenet.

Az emlékek felsorolása a Kolozsvár határában fekvő szamosfalvi vértanúk emlékművével teljes, amelyet a felújítást követően 2013. október 19-én avattak fel. A székely származású honvédtiszteket a Karl von Urban ezredes által elnökölt, Kolozsváron székelő császári haditörvényszék ítélte kötél általi halálra. Kivégzésük után holttestüket a szamosfalvi vesztőhely közelében temették el.

Emlékhelyek a forradalom idejéből
A március 15-i ünneplések a Biasini szálló előtti koszorúzással nem érnek véget. Este a Kolozsvári Magyar Operában többnyire a Mária főhadnagy című művet játsszák. Idén az este másképp alakul: a fiatalok Mátyás király szülőházától fáklyásmenetet terveznek a volt Deák Ferenc utca érintésével. A Sapientia Tudományegyetemen pedig kulturális műsor keretében Egyed Ákos történész, az MTA tagja tart előadást A 48-as forradalom Kolozsváron címmel. Az ünneplés azonban nem csupán ennyiből áll. A hídelvei, Írisz-telepi és kerekdombi gyülekezetek például közösen emlékeznek: a Kismező utcai temetőben zenés-verses műsort követően koszorúzzák meg az első világháborúban elesett magyar katonák sírját. A város magyar iskoláinak (Apáczai Csere János, Brassai Sámuel, Báthori István, János Zsigmond, Református Kollégium) tanulói már hetekkel az ünnep előtt készülnek az iskolai műsorokra: '48-as énekeket és verseket tanulnak, a kicsik az óvodákban kokárdát és háromszínű csákót készítenek, amelyeket büszkén viselnek aznap még az utcán is – szüleik nem kis aggodalmára. Szerencsére tavaly az egyik kenyérüzletben az eladó – aki az U focicsapat köztudottan magyarellenes szurkolói közé tartozik – kedvesen megjegyezte a fiam csákójáról: milyen szép sapkád van, mint egy angol katonának. Természetesen nem javítottam ki, továbbra is tudatlanságban hagytam. Belül éreztem, mit és miért ünnepelünk március idusán.

Somogyi Botond

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2016. március 13-i számában.