Révész Imre 1826. január 14-én született Újfehértón, az elemi iskolai tanulmányait Tiszadobon kezdte meg, majd Balmazújvároson és Debrecenben folytatta. Ezt követően 1835-től Debrecenben, 1838-tól Hajdúböszörményben tanult, majd 1841-ben Debrecenbe visszatérve fejezte be középiskolás éveit.  A cívisvárosban szerezte meg 1847-ben református lelkészi oklevelét is.

Diplomája átvétele után az alma materében, a Debreceni Református Kollégiumban előbb köztanítói, majd segédtanári  beosztásban négy éven át vett részt az ifjak nevelésében. Teológia ismereteit Bécsben bővítette 1851 ősszén. A Balmazújvárosi Református Egyházközség lelkipásztora volt 1852 és 1854 között, amelyet két év szentesi lelkészi szolgálat követett.  A Debreceni Református Egyházközség 1856-ban hívta meg az egyik lelkészi állás betöltésére. Ugyanebben az évben a Tiszántúli Református Egyházkerület aljegyzője lett.

A Magyar Tudományos Akadémia 1859-ben levelező tagjává választotta. Tudományos munkássága elismerésének évében, 1859-ben a magyar protestáns egyházak szuverenitását veszélyeztető Habsburg birodalmi törekvéssel szemben, sok más lelkésztársával együtt határozottan lépett fel. Ezt az egyházak önállóságát részben megszüntetni akaró hatalmi rendelet elleni küzdelmet, az egyháztörténet-írás „pátensharcnak”nevezi.

Révész Imre egyháztörténeti írásai az 1850-es évek végétől jelentek meg. Jelentősebb ezek közül: „Magyar tanulók Wittenbergben Melanchthon haláláig” (Pest, 1859.), „Huszár Gál magyar reformátor és az ő egyházi beszédei” és „Dévai Bíró Mátyás első magyar reformátor életrajza és irodalmi művei” (Pest, 1863.). Életművének legmaradandóbb könyve „Kálvin élete és a kálvinizmus” címmel a genfi reformátor halálának 300. évfordulójára jelent meg 1864-ben.  Révész Imre munkája hosszú évtizedekig meghatározta hazánkban a magyar protestánsok Kálvin Jánosról kialakított gondolkodását.

Révész Imre az alábbi bevezető gondolatokkal foglalta össze a reformátorról alkotott véleményét: „Én Kálvint valóban nagy embernek tartom; de ha legnagyobbnak tartanám is, soha el nem választhatna engem azon Egyetlentől, a mi isteni Mesterünktől, kinek helyét semmi teremtmény soha ki nem pótolhatja… Jellemének valódi nagysága épen abban áll, hogy noha életének egyedüli czélja az volt, hogy az embereket Istenhez vezérelje, s nem volt emberi tekintet, amely előtt valaha megrettent volna, - magát mégis egy nyomorult parányiságnak tartotta, s az ő Teremtője előtt, aki felé volt lelke szüntelen fordulva…”

A mű olyan sikeres volt, hogy a megjelenés évében még egyszer kiadták Pesten, majd harmadszorra Debrecenben 1909-ben. A Kálvin-könyv népszerűségét elősegítette a szakzsargont mellőző, közérthető és igényes nyelvezete.

A Tiszántúli Református Egyházkerület Révész Imrét 1867-ben megbízta az egyházkerületi levéltár vezetésével, amely feladatot élte végéig lelkiismeretesen ellátta. Kálvinnal azonos életkort megélve, 1881. február 13-án Debrecenben ötvenöt évesen hunyt el.

S. Szabó József debreceni vallástanár 1926-ban a Révész Imre-centenáriumi ünnepségén elmondott beszédében a tudós lelkipásztort a következőképpen méltatta:
„A lelkipásztori hivatásban az igehirdetést tartotta a legfőbbnek. Mint a magyar református papok három századon keresztül, ő is első sorban az Isten igéjének szolgája volt. Prédikátor és concionator, mint ahogy a reformáció korában előszeretettel nevezték magukat lelkészeink. Bibliamagyarázataival és egyházi beszédeivel legnagyobbjaink között áll.”

Idősebb Révész Imre munkássága iránymutató minden református ember számára, Kálvin-életrajzának újrakiadása a reformáció ötszázadik évfordulója felé közeledve lehetőséget teremtene, hogy a XXI. században a genfi reformátor élete a protestáns hagyományba helyezve megfelelő figyelmet kapjon.

Millisits Máté