A fenti – címnek talán kicsit meglepő – mondat Moha bácsi egyik meséjében hangzik el, amikor az egyik törpe tréfából a másik fejére önt egy vödör vizet. A „jókívánság” persze bizonyos szempontból beteljesületlen marad, hiszen két törpéről van szó, és ez a módszer embereknél sem vált még be.

Az idei REFISZ nyári tábor pont róluk – rólunk – szólt. Ki nem érezte még úgy, hogy egy helyben toporog, képtelen növekedni hitben, és bár mindent megpróbál, folyton ugyanazokat a köröket rója a pusztában, pedig tudja, hogy valahol ott az ígéret földje. De egyszerűen nem jön a nagy áttörés, a Nagy Bumm – ahogy a héten megtért Herman Fanni fogalmazott. Mit kell tenni – vagy nem tenni – hogy végre felszabaduljunk?

Erre a kérdésre is kerestük a választ a héten, Gedeon történetét feldolgozva. A délelőtti előadásokat Kiss Klára tartotta, aki sokszor nem kímélt bennünket, és „fejünkhöz vágott” régóta sejtett, de kimondani nem mert igazságokat, kijózanított bennünket tévhitekből, önáltatásból. Mindezt azonban nem tette anélkül, hogy ne biztosított volna bennünket Isten teljes és végtelen hatalmáról, amivel még a mi életünket is helyre tudja hozni. Istennek mi nem vagyunk nehéz eset, neki munkamódszere a csodatétel, csak merni kell elindulni, ahogyan Gedeon is tette. Mit mondjak, a csoportbeszélgetéseken nem szenvedtünk témahiányban.

A nagytáborhoz hozzátartoznak a különböző műhelyek, ahol egy-egy témát rágunk át részletesebben, és együtt tanulunk. Idén kilenc műhely munkájában vehettek részt a fiatalok. A „kínálat”, mint minden évben, most is nagyon színes volt: a csoportvezetői és élménypedagógiai műhelyen át lehetett foglalkozni klasszikus zenével, beavatást nyerhettünk a Láthatatlan Színház titkaiba, tanulhattunk dicsőítést vezetni, vagy a merészebbek szembenézhettek saját hétköznapi, de annál veszélyesebb bálványaikkal előadás és beszélgetés keretében. A párkapcsolat, sőt a munka világa sem maradt érintetlenül: Veres Péter és Veres Judit bizonyították, hogy tényleg megéri várni a párunkra, Berki Péter pedig felhívta rá a figyelmünket, hogy a jó vezetőnek Istent kell követnie, hiszen ő a legfőbb vezető.

A tábor különlegessége, hogy a szabadidő ebéd utántól fél hatig tart. Ez egyszerre talán soknak tűnik, de nekem lassan táblázatba kellett foglalnom, hogy mikor hová szeretnék menni, annyi jó program volt délután. Az imaséta kiváló alkalom volt az elmélyülésre, csendességre. Olyan jó volt teljesen őszintén ott állni Isten előtt, és engedni, hogy felhozza bennem a régen rejtegetett fájdalmakat, bűnöket, sérelmeket, és megbizonyosodni arról, hogy mindennél jobban szeret engem, és kész teljesen felszabadítani. Hasonló megerősítést éltem meg a Láthatatlan Színházban, ahol bekötött szemmel kellett végigmennem Vándorként az állomásokon, rábízva magam a Révészekre. Az előadás címe Új kezdet volt. Azt hiszem, én is újrakezdtem valamit.

Az Imalánc lehetőséget adott, hogy ketten- hárman, vagy akár egyedül elvonuljunk, imádkozzunk fél órát a táborért, az otthon maradottakért, egymásért és magunkért. Az élményt ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor egy hosszú út után a nyári hőségben megiszok egy pohár friss, jeges limonádét.

Persze nem maradhatott el a sport sem, volt röpi, foci, pingpong, valamint a gólkirályt is jutalmaztuk a tábor végén. Indult egy delegáció Tihanyba komppal, és végre megnézhettem a József Attila Múzeumot is. Egyszóval aki tartalmasan akarta tölteni a délutánokat, bővölködött az értékes programokban.

Majdnem minden este érkezett hozzánk egy (vagy több) vendég, akik szavakkal vagy zenével bizonyságot tettek Isten munkájáról az életükben. Kereki Zoltán és Kereki Krisztina elmesélték, hogyan találtak egymásra, ízelítőt kaphattunk a Sófár mozgalom munkájából, Dani Eszter pedig bátorított bennünket, hogy ha a megtéréssel nem is jár nagy bumm, ez nem akadályozza meg Istent abban, hogy megtartson olyan kemény szolgálati helyeken is, mint a rendszerváltás idei Kárpátalja. Hihetetlen volt hallgatni a küzdelmes életutakat, nehéz döntéshelyzeteket, amikben – ha kicsiben is – annyira magunkra ismerhettünk. Ők átélték, mi a kétség és a félelem, de már sok kérdésben a folyó túloldalán vannak. Azt hiszem, sokan bátorítást kaptunk az ugráshoz.

A koronát a napokra az esti evangelizáció tette fel. Igazán nem tudom, honnan volt Pogrányi Karesznek – a REFISZ lelkészének – ennyi energiája még a nap végére is, de hogy senki nem bóbiskolt el az alkalom alatt, az is biztos. J Pedig végig „csak” a megtérés fontosságáról beszélt. Bárcsak mindegyikünk ilyen tűzzel tudná vinni az örömüzenetet!

Sokszor feltettük már magunkban a kérdést, hogy miért szeretünk ennyire REFISZ-re járni. Hiszen lehetne csak egy sima tábor is, ahol kellemesen eltöltjük az időt, aztán hazamegyünk, és jövőre nem emlékszik senki, hogy mi is történt. A kulcs talán az, hogy igenis történik itt valami. Hogy napról napra több fiatal bizonyságtételét hallgathattuk meg arról, hogy megtalálták a szabadítást. Hogy olyan igaziakat lehet beszélgetni a többiekkel. Hogy a hét végére az is igaz barátunkká válhat, akit hétfőig egyáltalán nem is ismertünk. Hogy közel kétszáz ember úgy van együtt, mint egy nagycsalád. Isten nagy családja. Hogy a tábor után fiatalok viszik haza Krisztust a családba, gyülekezetekbe. És hogy mindezt nem mi végezzük el, hiszen mi magunktól csak a vizet tudjuk öntögetni egymás fejére. Hogy Isten jelen van a táborban, és őt kereshetjük. „Minden áldás és tisztesség, hadd legyen Tiéd!”

Kukri Márta