Neked mondom, kelj fel!

– a lelkész válaszol

Kérdésem van!

Postafordultával - válaszaink

A református egyház törvényei által megkeresztelt, de nem konfirmált vagyok. A keresztszüleimmel hosszú ideje megromlott a viszonyom, régóta nem tartjuk a kapcsolatot, így nem tudok rájuk úgy gondolni, mint a keresztszüleimre. Arról szeretnék érdeklődni, hogy van-e lehetőség arra, hogy ilyen esetben új keresztszülőket nevezzünk meg? Ha igen, akkor mi ennek a menete?

Valóban sokszor megesik, hogy azok, akiket a szülők keresztszülőknek választanak később nem tudnak vagy rosszabb esetben nem is akarnak az ezen a felelősséghez tartózó elvárásoknak eleget tenni. A keresztelést végző egyházközség keresztelési anyakönyvében szerepel a keresztszülők neve, az anyakönyv azonban pusztán csak egy olyan hivatalos dokumentum, amely a keresztelés kiszolgáltatásának megtörténtét igazolja és akkori körülményeit írja le, abból a régi keresztszülőket kihúzni, helyükre másokat beírni nem lehetséges. Így hivatalosan nem lehet a régieket új keresztszülőkre lecserélni. De talán nem is annyira fontos, hogy ki is hivatalosan a keresztszülője, mert mindez nem akadályozhatja Önt meg abban, hogyha talál olyanokat, akik betöltik ezt a szerepet életében, akkor úgy tekinthessen rájuk, mint keresztszüleire és úgy is hívja őket.

Isten hogyan gondolja, hogy bocsássunk meg, s ne gyűlöljük az ellenségünket abban az esetben, ha a megbocsátás nehéz és a gyűlölet jogos?

A gyűlölet és megbocsátás esetében a jézusi példát mutatnám fel. Megbocsátani sohasem könnyű, s valóban, néha „emberileg szólva” vannak olyanok, akik kiérdemlik jogos haragunkat. De ha belegondolunk, egyedül Isten az, akinek valóban teljes joga volt arra, hogy gyűlöljön minket, és mit tett? Elküldte Jézust, hogy bűnbocsánatot szerezzen számunkra. Ahogyan az adós szolgák példázatából (Mt 18) is kitetszik, mi mindannyian vétkesek vagyunk és méltók Isten gyűlöletére, ki többé, ki kevésbé, de mégis, az Isten megbocsát nekünk. Milyen jó lenne, ha az ő nekünk adott bűnbocsánatából táplálkozva mi is meg tudnánk bocsátani egymásnak.

Nem akarom elbagatellizálni kérdését, hiszen ez valóban nem könnyű. De Jézus értünk hozott áldozata mutatja, hogy Istennek sem volt könnyű. Ő is nagy áldozatot hozott, hogy nekünk megbocsáthasson, de megtette. Elengedte a mi tonnányi adósságunkat, milyen jó lenne, ha mi nem hánytorgatnánk fel egymásnak a néhány dekányit.

Kérdésem a gyermek szülőkkel szembeni Isten által elvárt kötelességét érinti. A Bibliában gyakran esik szó arról, hogy mennyire fontos az apára és anyára hallgatni, őket tisztelni (pl. Salamon bölcsességei, vagy a Tízparancsolat). Egyedüli gyermek vagyok, s idősödő szüleim egyre jobban rászorulnak a segítségemre. Viszont kaptam egy nagyon jó állásajánlatot külföldön, mely komoly kibontakozási lehetőséget biztosítana számomra. Most kétségek közt vergődöm, hogy mi lenne a helyes lépés. Szüleim ebben ugyan támogatnak, de egyben arra is bátorítanak, hogy ne a munka területén keressem a kibontakozást, hanem inkább máshol. De mit döntsek én? Hagyjam a karriert, hiszen a halálba úgysem tudom magammal vinni az eredményeket, vagy menjek el és imádkozzam, hogy még sokáig egészségesek maradjanak?

Örömteli volt olvasni levelét, amiből az tűnik ki, hogy az Ön számára fontos a bibliai mérce, és életét igyekszik ehhez igazítani. Így jó reménységgel lehetünk afelől, hogy Ön meg is fogja találni a helyes utat. Kérésének megfelelően mégis  megosztok Önnel néhány gondolatot, amelyek talán inspirálják Önt a döntésben. 

Szüleinket sokféleképpen tudjuk támogatni, segíteni idősödő napjakra. Vannak olyan szülő-gyermek kapcsolatok, melyek a gondoskodást a közelség által fejezik ki. A gyermek rendszeresen jelen van a szülő(k) életében, bevásárol, ellátja a háztartást, mindenben segít - s a szülők rajta keresztül tartják a kapcsolatot a külvilággal. Szükség is lehet erre olyan esetben, amikor a szülők már annyira idősek és mozgásukban korlátozottak, vagy ténylegesen betegek, hogy az önellátás teher számukra.

Más családokban a gyermek akkor viselkedik a szülő számára megnyugtatóan, ha járja a maga útját, a szülők láthatják benne megvalósulni álmaikat, büszkék lehetnek rá - és hálásak lehetnek azért is, hogy Isten az elengedés nagylelkű ajándékával ajándékozta meg őket. Az ilyen szülők rendszerint idősebb korukban is elegendő kapcsolattal rendelkeznek, akár egy közösség tagjai, ahol szeretetet és gondoskodást élveznek. 

Vannak olyan idős párok, emberek is, akik idős korukra megőrizték azt a nyitottságot, hogy képesek legyenek befogadni egy gondozót, akit a család fizet. Ez új kapcsolatokkal, a szeretet, a befogadás és a hála számos megtapasztalásával gazdagíthat mindenkit.

Sokféleképpen segíthetjük tehát idős szüleinket, hisz a tisztelet és a szeretet meg is kívánja ezt. De semmiképpen nem kívánja meg, hogy saját életünk teljes egészében háttérbe szoruljon. A szeretetben ott a megtartás és elengedés egyensúlya.

A keleti vallásokkal kapcsolatban lenne kérdésem. Nekik is komoly "tudásuk" van, múltjuk és megtapasztalásaik, amik elég markánsak (gyógyítások, materializálás stb.). Ezekről mit gondoljon egy ember, aki Krisztusban hisz? Ez démonikus erőkkel történik vagy másról van szó? Démon alatt bármilyen olyan lényt értek, ami nem Isten szolgálatában áll. Esetleg mély ismerete a világ működésének, energiának, és azokba való beavatkozás ez, minden külső erő nélkül? Mert mi is tudunk gyógyításokról, amiket az apostolok végeztek, meg ördögűzésekről, de ezek Jézus nevének segítségül hívásával valósultak meg, tehát biztosak lehetünk az isteni eredetben.

Valóban olvasunk, hallunk más vallások esetében különböző élményekről, megtapasztalásokról, gyógyításokról - ahogyan a kereszténységben is, és magában a Bibliában is számos ilyen leírást találunk mind az Ó-, mind az Újszövetségben. 

Minden tiszteletem a megtapasztalóké. Csodálatos, különleges, önmagán túlmutató élmény, melyben a transzcendens valóság feltárja előttünk amúgy láthatatlan arcát. Tanulmányozás során nem, csak a jelenlétben átélhető élmény, melyet minden esetben az Isten irányít. Ilyen megtapasztalásokról nem csak a kereszténységben olvashatunk. Ugyanakkor mi, keresztények azt valljuk, hogy legteljesebben Jézus Krisztusban jelenti ki magát Isten. Aki Jézust látta, látta az Atyát. Keresztényként tehát csupán arról tudnánk beszámolni, hogy milyen egy Krisztusban elnyert találkozás. A Szentírásban Isten útmutatást ad nekünk arra nézve, hogy meg tudjuk különböztetni saját vágyaink hangját attól a halk és szelíd hangtól, amely össze nem téveszthetően szól hozzánk az imában.

Amikor tehát más vallású hívőkkel találkozunk, nagy tisztelettel és alázattal közelítsünk hozzájuk, hiszen a mennyeinek talán  olyan oldalát látják, amit mi kevésbé hangsúlyozunk. Megláthatjuk, hogy Isten annyira szeret bennünket, embereket, hogy Jézusban emberré lett, és mindenképpen rábízza magát az emberi szó, ima, megtapasztalás esendőségére. Ám ez, legyen keresztény vagy nem, és legyen bármennyire alázatos és tiszteletteljes, mégis csak emberi. Így aztán nem lehet teljes, és nem birtokolhatja a teljes igazságot sem. Isten Jézusban maga a teljesség - de a mi ismeretünk rész szerinti, látásunk tükör általi és homályos. Még a legtisztább felismeréseinkben is.

Mi van olyankor, hogy ha ugyanazzal a kéréssel nyaggatom Istent újra és újra, s bár tiszteletteljes és őszinte vagyok, mégis, mindig ugyanaz a téma? Isten komolyan vesz minden imát, még akkor is, ha az egy buszon, gyorsan elmondott ima a már jól ismert tétellel? Ha mindig hálát adok neki és racionálisan tudom is, ki Ő nekem, de a negatív élethelyzetem annyira leárnyékolja az érzelmeimet felé, hogy szinte kétségbeesetten kérem Őt, hogy segítsen.

Az imádkozással kapcsolatosan érdemes szem előtt tartani, hogy az ima nem a saját akaratunk Istenre való rákényszerítése, éppen ellenkezőleg. Az ima az a csatorna, amely által egyre inkább belehelyezkedhetünk Isten akaratába. Nem a leghelyesebb „ha ugyanazzal a kéréssel nyaggatom Istent újra és újra,” a kérés mellett legyen az ima pusztán Istennel töltött idő, jó értelemben vett meditáció, előtte és vele töltött csend, amelyben nemcsak kérések, de panaszok, élettörténések, hálaadások, köszönetmondások is helyet kaphatnak. Isten meghallgat minden kérést, de a mi részünkről az a legjobb, ha ebben is a jézusi példa vezet, aki földi életének legmélyebb pontján is így imádkozott: „Mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem ahogy Te.” (Mt 26,39)

A katolikusok és az ortodoxok sok Bibliával ellentétes dolgot állítanak, például üdvösség cselekedetek által vagy szentekhez való imádkozás, purgatórium stb. A Biblia szerint e dolgok miatt ők bejutnak a mennyországba?

A Bibliával kevés dolog ellentétes. Talán csak a szeretetlenség és az ebből fakadó gondolatok, cselekedetek, amelyek valóban nagy változatosságot mutatnak az emberi történelemben. A Biblia értelmezése terén azonban valóban mutatkoznak különbségek a különböző felekezetek között - persze messze nem olyan arányban, mint azt emlegetni szokás. Istennek azonban kinyilvánított akarata, hogy minden ember üdvözüljön, tehát eljusson vele való teljes egységre. Az üdvözülés kérdése titok előttünk, amire nézve vannak tanítások a Bibliában, de mégis Isten döntésén múlik. Ez adja reménységünket is. Ezért mindent meg is tesz: emberré lett, és teljes közösséget vállalt övéivel. Reménységünk van afelől, hogy Isten a végtelen, halálos szeretete árán megszerzett közösséget nem bontja meg a felekezeti hovatartozás különbségei miatt. Ugyanakkor az egység keresése és megélése hitünkből adódó feladat és lehetőség, amely szinte végtelen perspektívával hívogat bennünket.

Egyre többször álmodok vallásos témával, úgy érzem, mintha Isten üzenne így. Előfordulhat, hogy ezek tényleg Istentől származnak és hogy Ő akar emlékeztetni engem magára, arra, hogy hova, milyen érzésekhez kellene visszatérnem, vagy csupán én vetítem ki ezeket magamból tudatalatt? Kommunikálhat így Isten egy emberrel?

Abban a tekintetben, hogy Isten hogyan kommunikál velünk, mai emberekkel, kulcsszó lehet a Zsid 1,1 igéje: „Sokszor és sokféleképpen szólt az Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk.” Sokszor és sokféleképpen szólt az Isten – régen az álom valóban meghatározó része volt Isten kijelentésének, a Szentírásban sok helyen találkozunk ezzel, de miután elküldte Jézust, aki által a legközvetlenebbül szólt és fejezte ki velünk kapcsolatos akaratát, elsősorban az Ő általa kijelentett és a Szentírásban számunkra tudtul adatottak által közli akaratát.

Az álmai azonban mindenképpen jelentősek olyan szempontból, hogy megmutatják milyen mélyen is foglalkoztatja magát Isten és a vele való kapcsolat mélyebbé tételének igénye. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy Istent nem lehet „bezárni a Biblia lapjai közé.” Isten szuverén Úr, aki szabadon beavatkozhat ma is a mindennapok történéseibe. Amennyiben tehát ezek az álmok Őhozzá viszik Önt közelebb, nem merném teljes bizonyossággal kizárni azt sem, hogy az álmai mögött az Ő kegyelmes valója rejtőzik.

Idős édesapám ügyében szeretnék segítséget kérni. Református lelkészcsaládból származik. Édesanyám katolikus volt, családjában sok katolikus pappal. Ötvenhét évig éltek együtt szeretetben, édesanyám haláláig. Édesapám mélyen vallásos és most kétségbe van esve. Amikor én születtem, reverzálist adott, hogy én katolikus legyek, és most fél, hogy ezt nem bocsátja meg neki az egyház, és ha meghal, nem fogja lelkész eltemetni. Rendszeresen jár istentiszteletre, imádkozik, igazi hitben élő ember, de fél, és fél személyesen megkérdezni a gyülekezeti lelkészt.

Nagyon megható, ahogyan édesapja rendezgeti a múltat, hogy békességet hagyjon maga körül. Egészen biztos lehet abban is, hogy református lelkésznek nem tiszte firtatni, főképp nem megítélni egy hívő ember szeretetben meghozott döntéseit. Mint írja, édesapja templomos ember. Amennyiben jó kapcsolatban van a gyülekezeti lelkészükkel, javaslom, keressék fel. Egy lelkipásztori beszélgetésben megnyugvást, feloldozást találhat édesapja is, és az egész család.

A református páromnak már volt egy református templomi esküvője, de válással végződőtt. A kérdésem az lenne, hogy mivel nekem ez lenne az első házasságkötésem és én katolikus vagyok lehet-e templomi esküvőnk (katolikus vagy esetleg református).

A házasság a római katolikus felekezet hitelvei szerint szentség, így akinek római katolikus esküvője volt, és elvált, az nem részesülhet a házasság szentségében újra.
Mivel sem a párja, sem Ön nem kötöttek a római katolikus felekezetben "szentségi házasságot", így lehetőségük van arra, hogy akár a római katolikus, akár a református egyház rendtartása szerint házasságra lépjenek. Felhívnám azonban a figyelmüket az ökumenikus házasságkötésre, azaz, arra, hogy a saját felekezetük rendtartása szerint kössenek házasságot egy szertartás keretében, szintén lehetőségük van.
Ha szabad javaslattal élnem, akkor azt tanácsolom, hogy amilyen felekezet gyülekezetébe tartoznak / járnak, ott vegyenek részt a házassági előkészítésben, majd - ha ebben egyetértés van Önök között - ebben a gyülekezetben kössenek házasságot is. Ez a folyamat és esemény ugyanis a közösségbe való még teljesebb beépülésnek, betagozódásnak az alkalma lehet az Önök számára.

Ateista voltam sokáig (keményvonalas), de aztán történt valami, és elkezdtem foglalkozni a hittel, vallással. Alaposan beleástam magam, főleg a kereszténységbe, és úgy találtam, hogy a református és a baptista tanok a "legbiblikusabbak", és ezért ezeket tartom hitelesnek, számomra a "sola scriptura" elve tűnik az egyetlen járható útnak az értelmezésben. A kérdésem arra vonatkozik, hogy mik a különbségek a református és a baptista tanok között, a keresztelési-bemerítési szokásokon kívül. Mert ezt tudom, és azt is, hogy a gyülekezet felépítése és működése között is sok a különbség, ami a szigort illeti például. Nem a "külsőségbeli" különbségek érdekelnek (templom-imaház stb.), hanem azt nem értem teljesen, hogy sok baptista gyülekezet hisz a kálvinista tanokban, mégsem református. Csak a külsőségek különböztetik meg a kettőt?

Kérdését egy baptista kollégámmal is megvitatva a külsőségeken kívül nem találtunk lényegesebb hitvallásbeli különbségeket, hacsak azt nem, hogy a baptisták hajlamosabbak az úgynevezett „arminiánizmusra,” ami azt jelenti, hogy az ember üdvösségre jutásában nagyobb teret engednek az emberi akaratnak és döntésnek, mint a kálvinisták. Ezenkívül valóban még a két felekezet egyházszervezeti és igazgatási modellje hord magában eltéréseket, de emögött is szinte ugyanaz az egyházról alkotott tanítás, ekkléziológia áll. A felfogás, tanítás tehát a legtöbb esetben ugyanaz, a gyakorlat mégis a történelmi helyzet különbözőségei miatt eltérő irányokba fejlődött.