A gyakorlati teológia trinitariánus modellje (fordítás)

Szerző: Literáty Zoltán rovat: Gyakorlati Teológia címkék:

 

A gyakorlati teológia, amint Don Browning emlékeztet minket, az egyház szolgálatának belső magjával kezdődik, ahol két kérdés vetődik fel a tapasztal kríziséből: Mit kéne hát cselekednünk? és Hogyan kéne hát élnünk? Amíg ezek intenzíven gyakorlati kérdések, ugyanakkor alapvetően teológiaiak is.

A gyakorlati teológia trinitariánus modellje

A továbbképzési szemináriumokra beiratkozott lelkipásztorokkal való találkozásomban, azt találtam, hogy a szemináriumban többnyire elég teológiával lettek beoltva ahhoz, hogy ez élethossziglani immunitást biztosítson. Általánosításként, felfogtam, ez nem fair. Ugyanakkor azon teológiai ellentmondások ellenére, amelyek sok felekezet és sok egyház alapjait megmozgatják, azok a források, amelyekre legtöbb lelkipásztor hivatkozik a bölcsesség keresésében a mindennapi szolgálatai számára általában nem teológiai könyvekben, hanem általában etikai kézikönyvekben (polity manuals) találhatóak meg. Sok esetben a lelkipásztor számára az válik kérdéssé, hogy „Mit tegyek hát én akkor?” saját teológiai intenzitásának vonatkozásán kívül. Az a kérdés, hogy „Hogyan kéne hát akkor élnünk?”, mint az élet válságából kiemelkedő gyakorlati kérdés már benne foglaltatik az első kérdésre adott válaszban.

Egy lelkipásztor, akit Larrynek fogok hívni, a tanácsomat kérte, egy olyan helyzetre való tekintettel a gyülekezetében, amely sok gyötrelmet okoz, mint számára személyesen, akár csak az egyháztagok számára. Amikor az új kórus megalakult, egy férfi a gyülekezetből önként jelentkezett és el lett fogadva rendes tagként. Amíg ez a férfi a gyülekezet hívő látogatója volt, ugyanakkor az is közismert volt róla, hogy elvált és hogy ő és a nő, akivel együtt élt sosem házasodtak össze törvényesen, de tipikus családként mutatták be magukat, beleértve a három gyereket a nő előző házasságából.

„A krízis akkor jelentkezett” – mondta Larry – „amikor szembesítettem ezt a férfit ezzel a helyzettel és arra kértem maradjon ki a kórusból. Azt mondtam neki, hogy amíg, anélkül él egy nővel, hogy törvényesen össze lenne házasodva vele, az ő jelenléte a kórusban az egész kórus szolgálatát beszennyezi. Elfogadta ezt a tényt és visszavonult, megmaradva a gyülekezet látogatásában. Amikor a gyülekezet többi tagja rájött erre, ez a dolog az arcomba robbant. Még a kórusvezető is, aki a szolgálatom erős támogatója volt leszólított a következő héten és ezt mondta, „Lelkipásztor, hogy tehetett ilyet? Nincs Önben egy kis szánalom?”

Amint Larry folytatta a következő hetek és hónapok leírását világossá vált, hogy ő maga is válságban volt, mint teológiailag, mint személyesen. Alig maradt fenn lelkipásztori szerepében egy felekezeti tisztviselő (presbiter) segítségével, aki közbelépett és stabilizálta a konfliktust. Larry azzal védte a tettét, hogy azt mondta, hogy ez elvi kérdés volt, és hogy a saját szolgálatának integritása és jellege (karaktere) forgott kockán abban, hogy megengedje-e egy olyan embernek a részvételt a kórusban a reggeli istentiszteleten, amíg az egy olyan nővel él, akivel nem volt törvényesen összeházasodva. „Úgy gondolom, van bennem szánalom/együttérzés” – mondta ő – „de hogyan adhatnék én jóváhagyást egy olyan kapcsolatra, amely egyértelműen rossz Isten szemében? Lehet rosszul kezeltem ezt és el is ismertem ezt, de nem vagyok képes arra, hogy helyeseljek egy olyan kapcsolatot, ami nincsen házasság által megszentelve.”

Finoman puhatolóztam. Megengedte volna-e annak a férfinak, hogy maradjon a kórusban, ha egy hét múlva besétált volna a helyi békebíró által aláírt és a megfelelő jogi hatóságok által megfelelően rögzített házassági anyakönyvi kivonattal? „Igen.” – felelte ő – „ez megoldotta volna az egész problémát.”

Tovább nyomultam. Van-e a civil hatóságnak hatalma arra, hogy megszentelje azt, amit te Isten szemében megszenteletlen kapcsolatnak hívsz? Hezitált. „Nem szeretek erről így gondolkodni” – válaszolta. Úgy gondolom ez az Istennek való engedelmesség ügye, és hogy az együttélés anélkül, hogy össze lennénk házasodva engedetlenség, és ezért bűn Isten előtt. Úgy éreztem, hogy annak megengedése, hogy a kórusban énekeljen, beszennyezhetné az én saját lelkipásztori vezetésemet és csökkentené az egyház szolgálatának lelki minőségét.”

Azt fedeztem fel, hogy a legtöbb lelkipásztor végül is megfogva érzi magát hasonló helyzetekben, ahol azt várják tőlük, hogy szánalmat/együttérzést mutassanak, ugyanakkor tartsák fenn a szentség és a bibliai alapelvek normáit. Ez lehet az újraházasodás ügye, azok számára, akik elváltak vagy egy keresztyén hívőnek egy hitetlennel való házassága. Ez lehet annak kérdése, hogy megengedjük-e az egyház egy olyan tagjának, akiről hirtelen kiderül, hogy alkoholista, hogy folytassa »munkáját¼ vezető tisztségben. Bármik is legyenek a körülmények annak kérdése, hogy mi alkotja a szentség normáját és mire nézhetünk úgy, mint ami Isten által meg van szentelve, a lelkipásztor integritásának és a gyülekezet érettségének próbájává válik.  

Larry azt gondolta, hogy a kérdés, a szánalom emberi minősége és az ő megszentelődés teológiája között volt. Felfedezte azt, hogy az igazi kérdés (valódi probléma) az ő saját szentségteológiája volt feszültségben Jézus Lelkének gyakorlatával a gyülekezetében lévő emberek életében való munkában. Arra törekedett, hogy próféta legyen, olyan értelemben, ahogy az önelégült farizeus használta ezt a kifejezést. Ennek során elmulasztotta azt, hogy lelkipásztor legyen a szolgálat értelmében, ahogy Jézus definiálta ezt. Gyakorlatilag Larry akként válaszolta meg Browning első kérdését, hogy megvédje saját lelkipásztori szerepét és hogy kielégítse saját teológiai lelkiismeretét. Hogyan kéne hát akkor élnem? ez lett az egyetlen kérdés számára. A pár számára felvetődő kérdést Hogyan kellene hát akkor élnünk? nem tekintette teológiai reflexiója alapjaként. Mint kiderült, megrekedt a rendszeres és bibliai teológiája és a gyakorlati teológia igényei között.

Sokkal hasznosabb megközelítés lett volna csendesen tanácsolni a párnak, hogy áldassák meg az egyesülésüket a gyülekezet megerősítése által és hogy a „szokásjog szerinti házasságukat” törvényesen hitelesítsék. Pál tanácsa kapóra jön ennél a pontnál: „Többé tehát ne ítélkezzünk egymás felett, hanem inkább azt tartsátok jónak, hogy testvéreteknek se okozzatok megütközést vagy elbotlást.” (Róm 14, 13) A gyakorlati teológia által felvetett kérdések hermeneutikai kérdések, olyan kérdések, amelyek Krisztus szellemét keresik a Szentíráson keresztül a konkrét szituációban alkalmazottként.

 

A gyakorlati teológia hermeneutikája

A gyakorlati teológia lényegében hermeneutikai teológia. Ez azt jelenti, hogy a teológiai reflexió, amely a szolgálat kontextusában és krízisében kezdődik, arra törekszik, hogy a Szentírás szövegeit azon életek szövegének fényében olvassa, amelyek kimutatják Krisztus munkáját a Szentlélek által, mint Isten igazságát és akaratát. A Szentírás jelenlegi értelmezésének ugyanannyira hűségesnek kell lennie Krisztus eszchatológiai valóságához és tekintélyéhez, mint a Szentírás valóságához és tekintélyéhez. Ez az, amiért a gyakorlati teológia hermeneutikája teológiai hermeneutika és nem csak spirituális hermeneutika.

Jürgen Moltmann azt sugallja, hogy „eredet hermeneutikájának”, amely egyedül a Szentírásban (sola Scriptura) alapozza meg a teológiát, meg kell értenie azt, hogy a Szentírás egyedül Krisztuson alapszik, nem csak történetileg, hanem eszchatológiailag is. „A krisztológia eredete hermeneutikájának ezért ki kell egészülnie annak hatásainak hermeneutikájával.” A gyakorlati teológia hermeneutikája azt keresi/arra törekszik, ami normatív (irányadó) Jézus Krisztusban, mint az írott Ige inspirált forrása és Krisztus objektív realitása, mint a Szentlélek gyakorlata a szolgálat kontextusában.

A Szentlélek gyakorlatának kritériuma a szolgálat kontextusában felismerhetőként nem meghatározott a kulturális relevancia vagy a pragmatikus célszerűség által. A feltámadt Jézus Krisztus munkája az, ami kritériummá válik a Szentlélek gyakorlatában. Krisztus kortárs munkája (praxisa) a Szentlélek által az, ami normatívvá válik és az egyházat bűnbánatra hívja ott, ahol az saját normatív és megkötöző szabályokat írt elő. Mi természetesen nem vagyunk apostolok és a Szentírás sincs helyettesítve normatív szövegként, a mi saját tapasztalatunkkal a Szentlelket illetően. Inkább, amint azt a későbbi fejezetekben be fogom mutatni, a feltámadott Krisztus igaz és folyamatos apostolként a Szentlélek szolgálatán keresztül köti hozzá Krisztus szavát a Szentírásban Krisztus munkájához a Lélek által.

 Az az állítás, hogy a Lélek gyakorlata feltárta Jézus Krisztus igazságát volt Pál számára az ő missziói teológiájának az alapja. Nem követelhette meg többé a körülmetélést, amikor azt látta, hogy Jézus Lelke egyaránt működött a körülmetéltek és körülmetéletlenek között is. Nem követelhette meg többé az Ószövetség szombatnapi és kultikus törvények betartását, amikor azt látta, hogy Krisztus maga a lényege, annak az igazságnak, amelyre ezek a törvények irányulnak (Kol 2).

Krisztus Lelkét birtokolni ugyanaz, mint Krisztus lényegét birtokolni, érvelt Pál. Ily módon a törvény és a próféták teológiai reflexiója krisztológiai hermeneutikává lett. A törvényt most Krisztuson keresztül magyarázták, így azok, akik birtokolták Krisztus Lelkét, senki által sem ítélhetők el – mert „bennünk pedig Krisztus értelme van.” (1Kor 2, 15 – 16). „Senki el ne ítéljen titeket ételért és italért, ünnep, újhold vagy szombat miatt. Hiszen ezek csak árnyékai az eljövendő Krisztusnak, aki a valóság.” (Kol 2, 16 – 17).

Pál úgy tekintett a Szentlélek szolgálatára, mint a feltámadott és mennybe ment Krisztus szolgálatára, Isten Fiaként meghatározva a halottak közül való feltámadásán keresztül (Róm 1, 1 – 6). A Szentlélek jelenléte volt az a körülmetéletlen pogányokból lett hívők életében, ami arra vezette Pétert, hogy megkeresztelje Kornéliuszt és arra vezette Pált, hogy kijelentse, hogy a körülmetélésnek többé nem kell a Jézus Krisztuson keresztül történő megváltás kritériumának lennie (vö. ApCsel 10, 47; Gal 5, 6).

A Krisztus Lelkén alapuló saját apostoli tekintélyének birtokában, amely találkozott vele és tanította őt és követve a Lelket missziói útitervében és stratégiájában érvelnie kellett a Lélek, Krisztus és Isten lényegi egysége mellett. Isten természete, ha ezt a nyelvet használjuk, Pál számára nem volt az egy istenségen belül lévő három természet meghatározásának kérdése. Inkább, Isten természete a Fiún, Jézus Krisztuson és a Lélek általi munkálkodáson keresztül mutatkozik meg. Isten egy, nem matematikai pontként, de az Atya, a Fiú és a Szentlélek hármas tevékenységében való jelenlét egységeként.

 

A gyakorlati teológia trinitáriánus alapja

            Az első pünkösdkor kitöltetett Lélek biztosítja a Szentháromságtan teológiai gyakorlatát. Pál szenvedélyesen és alaposan érvelt Isten egysége mellett a bennünk levő Lélekként, velünk levő Krisztusként és a körülöttünk levő Atyaként megnyilvánuló munkáiban. A gyakorlati teológia nem lehet valóban evangéliumi és trinitárius anélkül, hogy pünkösdi teológia is ne lenne. Egy pünkösdi teológia sem lehet hatásos a misszióban anélkül, hogy természetében trinitárius ne lenne.

            Pálnak a Szentlélek, Krisztus és az Atya Isten közötti trinitárius kapcsolatok mélységes megragadása/beható megértése az alapja tanításának és szolgálatának. Teológiai reflexiója sokkal inkább lényegi, mint puszta etikai instrukció. Ami kockán forgott az Istennek a törvényen és a prófétákon, akárcsak Istennek a Krisztusban való testet öltésén keresztül adott kijelentésének maga a szíve.

            Itt látjuk a gyakorlati teológia trinitárius alapját kialakulni. Amikor emlékszünk arra, hogy Pál szolgálata és ennek a levélnek a megírása megelőzte a 4 evangélium megírását, látjuk a trinitárius teológia felbukkanását a missziói teológia belsejéből. Hogy biztosak legyünk, az, ami a korai tanítványokhoz húsvétot követően egyenesen a feltámadt Úrtól jövő megbízatásként érkezett annak az orális tradíciónak a része volt, amit Pál megtérését követően azonnal megtanulhatott. Mégis jobban, mint a feltámadás bármelyik más szemtanúja, Pál volt az, aki végrehajtotta Krisztusnak ezt a megbízását és így jutott arra, hogy kidolgozza Krisztusnak a Lélek általi folyamatos missziójának teológiáját.

            A feltámadt Krisztus Lelkének gyakorlata alkotta Pál számára „a teológia új iskoláját”. Miközben hirdette a megfeszített és feltámadott Messiás evangéliumát szemtanúja volt a Szentlélek ítéletet hozó és átformáló erejének. Emlékeztette a thesszalonikai gyülekezetet az evangélium erejének ezen meggyőző bizonyítékára, amikor azt írta, hogy: „Mert a mi evangéliumunk nemcsak szavakban jutott el hozzátok, hanem erővel, Szentlélekkel és teljes bizonyossággal is; …megtértetek a bálványoktól az Istenhez, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok és várjátok a mennyből Jézust, az ő Fiát, akit feltámasztott a halottak közül, aki megszabadít minket az eljövendő haragtól” (1Thessz 1, 5; 9 – 10).

            A pünkösd teológiája a kezdőpont Jézus Krisztus teológiája számára, mert a Szentlélek kijelenti nekünk az Istennek, mint Jézus Atyjának és Jézusnak, mint az Atya Fiának a belső életét. Megkapni az Isten lelkét írta Pál apostol annyi, mint „Krisztus értelmével bírni” (1Kor 2, 10; 16). Jézus mondta: „Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni.” (Mt 11, 27).

            A gyakorlati teológus a Szentlélek teológusa, aki rámutat és részt vesz Isten teremtő/alkotó oszthatatlanságában, aki mindent egyben tart. A Szentlélek Isten belső lényének kijelentése a számunkra az Atya és a Fiú közötti kapcsolatokban megalkotva. Ebből kifolyólag a gyakorlati teológia az Atyának a világ felé irányuló Szentháromságon belüli (intratrinitárius) szolgálatán, a Fiúnak a világ nevében az Atya felé való szolgálatán és a Léleknek a szolgálat számára a tanítványok felhatalmazásán alapul.

 

Jézus szolgálata az Atya felé a világ nevében

            A beszélgetés a repülőn némileg hevesebb/valamivel intenzívebb lett, amikor az (a mellettem ülő) utastársam felfedezte azt, hogy én egy keresztyén szemináriumon vagyok teológiai tanár. „Ti keresztyének mindig arra törekedtek, hogy megtérteket szerezzetek,” - mondta ő. „Hat évig szolgáltam a békehadtestnél segítve az embereket tanítani arra, hogyan termesszék meg a saját élelmüket hatékonyabb gazdálkodási technológiákat használva. Közvetlenül hozzájárultunk ezeknek az embereknek a fizikai jólétéhez. Ha jól emlékszem Jézus is szolgának nevezte magát. Mi a nagy különbség?”

            „Ha szolga vagy” – válaszoltam, „az jelenthet különbséget, hogy kit szolgálsz. A szolgáknak van uruk/mesterük. Ki a te mestered?”   

            „Tudtam.” – mondta fejét rázva. „Megpróbálsz megtéríteni!” Jóindulattal viseltetett ez iránt és amint a repülő megkezdte a leereszkedését visszatelepedtünk/hátradőltünk, mindenki a saját gondolataiban.

            A saját gondolataim átvittek a lelkipásztori szemináriumba, ahol tanítottam. Feltártam nekik egy témát, mindegyik szemináriumi végzős/szemináriumot végzett volt. „Amikor Jézus szolgakénti szolgálatára gondoltok mi a legsajátosabb aspektusa ennek a szolgálatnak?” – kérdeztem. A válaszok olyanok voltak, mint amilyenekre számítottam. Az ő szolgálata szeretetben történt/zajlott, fajra és vallásra való megkülönböztetés nélküli volt, teljességgel a saját szükségleteire való tekintet nélküli volt és azzal végződött, hogy az életébe került.

            „Mi volt az elsődleges motiváció, ehhez a szolgálathoz?” – szurkálódtam. A válaszok ismét előreláthatóak voltak. Szánalomra gerjedt azok iránt, akik szükséget szenvedtek, volt egy megvalósítandó küldetése és amint az Írás mondja: „szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig.” (Jn 13, 1b) Emlékeztetve lettem arra, hogy a törülköző, amivel körülkötötte magát, amint vállalta a szolga szerepét a tanítványok lábmosásakor volt a szolgaság elsődleges bibliai metaforája.

            „Egyetértenétek – e akkor” – mondtam én, abban, „hogy Jézus a világ szolgája volt Isten nevében?” A megegyezés egyhangú volt, és észrevettem, hogy többek leírták ezt az állítást a jegyzeteikbe, feltételezve, hogy ez volt az előadás első pontja.

            „Jó, (akkor) én nem értek egyet.” – válaszoltam, „azt gondolom, hogy az állításnak, ezen módja eltéveszti Jézus szolgálatának lényegét. Nem Jézus szolgálata a világ felé Isten nevében az, ami őt szolgává tette, hanem az ő szolgálata az Atya felé a világ nevében.”

            „Szükséget találni és betölteni” ez egy népszerű alapelv a keresztyének szolgálatra való motiválására szánva. De a világ szükségletei/igényei nem határozták meg Jézus szolgálatának célját (napirendjét/listáját/rendjét). Igaz az, hogy bárhol a világ szükségletei összeütközésbe kerültek vele, kinyúlt, hogy meggyógyítsa a beteget és megetesse az éhezőt. De a szolgálatának a célját/rendjét (agenda) nem az éhség, a betegség és a halál sem határozta meg.  

            Amikor Lázár beteg volt és haldoklott a két nővére Mária és Márta üzentek Jézusnak „Uram, íme, akit szeretsz, beteg.” (Jn 11, 3). A kontextus világos és meggyőző. Mária és Márta, testvérükkel Lázárral együtt gyakran nyújtottak vendéglátást Jézusnak Betánia kis falucskájában. Ahogyan a nővérek jelezték Jézus és Lázár között a szeretet egy szokatlan/rendkívüli köteléke volt.

            Hogyha át tudnánk helyezni a kérésüket a mai köznyelvbe, talán hallhatnánk, amint azt mondja: „Jézus, Lázár a te szeretett barátod halálos beteg, és neked a zsebedben vannak a pirulák, ahhoz, hogy meggyógyítsd őt.” Valóban megtette! Már korábban megszakított egy temetést és feltámasztotta egy özvegynek a fiát a halálból (Lk 7, 12), és sokakat meggyógyított különböző betegségekből és gyengeségeikből/erőtlenségeikből. Mégis azt olvassuk: „Jézus szerette Mártát, ennek nővérét és Lázárt. Amikor tehát meghallotta, hogy beteg, két napig azon a helyen maradt, ahol volt.” (Jn 11, 5 – 6).

            Mire következtessünk ebből? Néhány írásmagyarázó fenntartja azt, hogy a kronológia utal arra, hogy Jézus tudta, hogy Lázár már halott volt abban az időben, amikor ő megkapta az üzenetet, és ez a késésének az oka. A nővérek nézőpontjából viszont mindenfajta késés megbocsáthatatlan volt. Mindegyikük sorjában vádolta Jézust, amikor megérkezett „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” (Jn 11, 21; 32).

            Ez elég világos. Jézus szeretete Lázár iránt és a két nővér kétségbeesett vádaskodása nem határozta meg Jézus szolgálatának rendjét. Ez az igény/szükség a világ oldaláról nem élvez elsőbbséget az Atya szolgálatára való elkötelezettségével szemben. Az Atya az, aki szereti a világot és küldi az ő Fiát. (Jn 3, 16). Jézusnak nem kell az Atyánál jobban szeretnie Lázárt.

            Jézus szolgálatának belső logikája a Fiúnak az Atya iránt való engedelmességén alapul. Következésképpen, Jézus első prioritása az Atya szolgálata, aki a világba küldi Őt.

            Amikor Jézus megérkezett és Lázárt már több napja holtan találta, azt kérte, hogy távolítsák el a követ. A nővérek tiltakoznak és megkísérlik megállítani az ő szolgálatát! Márta ezt mondta neki: „Uram, már szaga van, hiszen negyednapos.” (Jn 11, 39b). Jézus ezt válaszolta: „Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét?” (Jn 11, 40). És Lázár előjött.

            A nővéreknek olyan elgondolásuk volt Jézus szolgálata kapcsán, amely az emberi szükségre adott válaszon alapult. Tudták azt, hogy amíg az ő testvérük csak beteg volt, még mindig meg lehetett volna gyógyítani, hacsak/bárcsak Jézus időben érkezett volna. A halál viszont nem egy olyan igény, amivel egy orvos találkozhat/aminek egy orvos megfelelhet. A halál számukra egy olyan valóság volt, amely megkövetelte/kívánta a saját szolgálatát: tisztelet és gondoskodás az iránt, aki meghalt és a sír élet és halál közötti határvonalkénti lezárása/lepecsételése. Ezért próbálták meg megállítani Jézus szolgálatát. A halál határvonala határt szab az elvárásaiknak. Jézus átlépte ezt a határt, mint az egy/valaki, akit az Atya küldött, azért, hogy az Isten dicsősége kinyilváníttassék Lázár feltámasztásában. Lázár visszaállíttatott/visszatért az életbe és más szükségletekre, amelyek figyelmet igényelhetnek. A különbséget azon szolgálat között, amely a szükségletekkel való találkozáson alapszik és aközött, amit Isten akarata és bölcsessége irányít érdemes felfedezni. Jézus Atya iránt való szolgálata a világ nevében minden szolgálatnak a belső logikája. Jézus szolgálatának minden aspektusa az Atya és a Fiú között fennálló kölcsönös szeretet és törődés belső kapcsolatán alapszik. A világ nevében Jézus felajánl az Atyának egy imádkozásban, istentiszteletben, engedelmességben és szolgálatban megmutatkozó szolgálatot. Az ő szolgálata elsősorban Isten felé irányul és nem a világ felé. A világ szükségletei/igényei felismertek és behozottak ebbe a szolgálatba, de nem ezek adják a rendjét/lényegét (agenda).

            A Lázárral történt incidensben/esetben láthatjuk a Jézus szolgálatának minden tettében jelenlévő belső logikát. Ő tisztán megértette, hogy csak azt teheti meg, amire az Atya küldte, hogy megtegye. „Bizony, bizony, mondom néktek” – mondta Jézus, „a Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya; mert amit ő tesz, azt teszi a Fiú is, hozzá hasonló módon. Mert az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit ő tesz.” (Jn 5, 19-20). Jézus bevonta az emberi szükségletet az ő saját az Atyának való szolgálatába. Ebben az Atyának való szolgálatban minden szolgálat a világ nevében átvett és teljesített. Nincs olyan szolgálat, amely az egyházhoz vagy Krisztus testének tagjaihoz tartozna, amely már (eleve) ne alapulna Jézus szolgálatán. 

 

Jézus Lélek általi/Lélekben való szolgálata az egyház érdekében

Nincs Jézusnak olyan szolgálata a Szentírásban feljegyezve, amely megelőzné a Lélek általi felkenetését a megkeresztelésekor. A Lélek ereje által gyógyít betegeket, hirdeti a jó hírt és űz ki démonokat. „Ha viszont én Isten Lelkével űzöm ki az ördögöket, akkor bizony elérkezett hozzátok az Isten országa.” (Mt 12, 28). Mint az Isten által küldött Messiás, Jézus betöltötte a prófétai ígéretet, amely előre mutatott a Lélek eljövetelére, a gyógyítás és a reménység forrásaként (Ézs 61, 1; Lk 4, 16 – 19).

            Jézus az Atya nevében küldetett a világba, hogy létrehozza az emberiség egy igaz(abb) formáját a világ kellős közepén. Mindannak fényében /mindazzal szemben, ami embertelen akár szekuláris/világi, akár vallásos formában, Jézus egy igazán emberi életet élt. Amint a világba küldetett, Jézus az Atyának való szolgálat mindkét oldalát felvette. Jézus hozta a világba a világ iránti szeretet evangéliumának jó hírét. Ugyanakkor Jézus az elidegenedett és összetört világ oldaláról lépett elő a gyógyulásra, hogy megbékítse az emberiséget Istennel. Thomas Torrance ékesszólóan mondja ezt, amikor azt írja: „Az egyház nem lehet Krisztusban anélkül, hogy úgy lenne benne, amint ő hirdettetik az embereknek szükségükben és anélkül, hogy úgy lenne benne, amint ő találkozik velünk minden embernek a saját szükségében való létében és amögött. Az egyház úgysem lehet felismerhető, mint az ő kivételezettje, Krisztusnak a saját magával az emberi nyomorúság mélységében való találkozásában, ahol az ő evangéliumába öltözött Krisztus találkozik az emberek kétségbeesett szükségébe és helyzetébe öltözött Krisztussal.”

            Jézus az isteni logosz testet öltése, és mint ilyen az emberekkel áll felajánlva Istennek az igaz szolgálatot az ő nevükben. Ugyanakkor Jézus úgy áll az emberek között, mint maga Isten jelenléte, az isteni irgalom, kegyelem és szeretet valóságát hordozva hozva a szükségben lévő emberek számára.

            Befejezvén az Atyának való szolgálatot a világ nevében és felkészítvén saját testét az Isten Lelkének lakóhelyéül, Jézus a feltámadását követve megígérte a Lélek ajándékát a követőinek, mint az ő földi szolgálatának folytatását. A Szentlélek eljövetelével pünkösdkor a hívők az összegyűjtött testnek minősíttettek és felhatalmaztattak, hogy a szolgáló testté váljanak. A világból kihívva Krisztussal megegyezően a korai egyház a világba küldetett az ő nevében felhatalmazva a Szentlélek által.

            Amíg a tanítványok és a korai hívők Jézus követői és feltámadásának szemtanúi voltak, erőtlenek voltak mindaddig, amíg a Lélek el nem jött rájuk pünkösdkor. A Lélekben való keresztség nélküli testet öltés Jézust erőtlenül hagyta volna még, ha Isten Fia volt is. A feltámadás pünkösd nélkül erőtleneknek hagyta volna a hívőket még akkor is, ha hit által már Isten gyermekei lettek.

 

Az egyház szolgálata a világ felé Jézus nevében

Pünkösd az a sarkalatos pont, amelyből visszanézhetünk Istennek a názáreti Jézusban való testet öltésére és előrenézhetünk a mi kortárs életünkbe, és tanúskodhatunk Jézus Krisztusról a világban. Pünkösd több, mint egy történeti és instrumentális kapcsolat, a testet öltés teológiája és az intézményes egyház teológiája között. Pünkösd több, mint az egyház születése; Krisztus Lelkének (természet adta, benne lakozó) ereje, mint az egyház életének és szolgálatának forrása.

            A 3. 1 –es ábra mutatja a lelki felhatalmazás folytatólagosságát és Jézus szolgálatát. Halálát és feltámadását megelőzően Jézus a Lélek erejében szolgált. Feltámadását és a Szentlélek eljövetelét pünkösd napján követően a korai egyház megtapasztalta a Lélek hatalmát a szolgálatban.

 

3. 1 –es ábra – A lelki felhatalmazás folytatólagossága és Jézus szolgálata

A 3. 1 – es ábrán látható diagramot balról jobbra olvasva látjuk, hogyan kente fel Isten Lelke Jézust az ő szolgálatára. Halálát és feltámadását követően a Lélek most a hívőkre száll le, felhatalmazva őket, hogy szemtanúi legyenek a világban. Jézusban a feltámadását megelőzően látjuk az ő szolgálatát a Lélek hatalmában. Pünkösd után látjuk a Lélek erejét az egyházon keresztüli szolgálatban, így biztosítva a folytonosságot Isten Jézusban való szolgálata, Jézus Istennek való szolgálata és a Lélek szolgálata, mint Krisztusnak a világban való szolgálata között.

            Amíg a tanítványok és a korai hívők Jézus követői és feltámadásának szemtanúi voltak, erőtlenek voltak mindaddig, amíg a Lélek el nem jött rájuk pünkösdkor. A Lélekben való keresztség nélküli testet öltés Jézust erőtlenül hagyta volna még, ha Isten Fia volt is. A feltámadás pünkösd nélkül erőtleneknek hagyta volna a hívőket még akkor is, ha hit által már Isten gyermekei lettek.

 

A lelki felhatalmazás/megerősítés gyakorlati teológiája

Pünkösdnek több köze van a Lélek általi felhatalmazáshoz/megerősítéshez, mint a Szentlélekkel való betöltetéshez. Amíg ez meglephet minket, fontoljuk meg, hogyan ábrázolja az Újszövetség a Lélek kapcsolatát a felhatalmazással. Lukács az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvében azt mondja, hogy 120 – an a felső szobában „megteltek Szentlélekkel” pünkösd napján (Apcsel 2, 4). Később bizonyos egyénekről és összegyűjtött emberekről mondják azt, hogy „megteltek Szentlélekkel” (Péter, Apcsel 4, 8; a hívők, Apcsel 4, 31; István, Apcsel 7, 55; Tarzuszi Saul, Apcsel 9, 17; 13, 9; a tanítványok, Apcsel 13, 52). Amíg, ezek eléggé konkrét esetek, viszonylag kevesek, tekintettel a jelentőségre/fontosságra, amit Lukács a Szentléleknek tulajdonít az Apostolok Cselekedeteiben.  

            Ugyanakkor Lukács világossá tette, hogy az erő volt az, amit a Szentléleknek hoznia kellett, nem csupán a „teljesség”. „Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (Apcsel 1, 8). István „kegyelemmel és erővel telve” volt és ezért nagy csodákat és jeleket tett, már Lukácsnak azon leírását megelőzően is, hogy István „megtelt Szentlélekkel” (Apcsel 6, 8; 7, 55). Mindenekfelett, Lukács hangsúlya azon van, amit én felhatalmazásnak neveztem, inkább, mint egyszerűen a Szentlélekkel való betöltetés megtapasztalásán (vö. Apcsel 2, 11, 22; 4, 7, 33; 8, 10, 19; 10, 38).

            Pál írásainak tanulmányozásaiban viszont világossá válik, hogy az ő hangsúlya nem azon volt, hogy „megteltek Szentlélekkel”, mint olyanon, de a „Szentlélek erején”. Csupán egyetlen helyen beszél Pál kifejezetten a Szentlélekkel való betöltetésről. „Ne részegeskedjetek, mert a borral léhaság jár együtt, hanem teljetek meg Lélekkel.” (Ef 5, 18). Az ebben a versben használt görög ige (pléron) jobb fordítása lehetne „keressétek a teljességet, amit a Lélek ad”. A pléróma görög szó inkább hordozza a teljesség felé való mozgás gondolatát, mint egy teljesen feltöltött tartályét.

            Másrészt, amikor Pál levelét olvassuk, az erőre/hatalomra és a Lélek erejére való utalásait keresve, több, mint két tucat hivatkozást találunk. Például: „adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjék bennetek a belső ember az ő Lelke által” (Ef 3, 16). „Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” (2Tim 1, 7; vö. Róm 15, 13, 19; 1Kor 2, 4; 1Thessz 1, 5).

            A pünkösdi eseményhez vezető ígéret és elvárás a szolgálat közösségének kontextusában volt, nem személyes okulás/épülés, mint öncél. A lelki felhatalmazás ígérete azért adatott, hogy szemtanúi legyenek a feltámadás erejének „a föld végső határáig” (Apcsel 1, 8). A szolgálatra való felhatalmazás a kifejezett cél, amiért valaki keresi a „Szentlélekkel való betöltekezést”. Ahol megerősített szolgálat van Szentlélekkel való betöltekezés is van. A Lélek jelenlétének bizonyítékai megtalálhatók a Lélek erejének megnyilvánulásában. Pál ezért érvelt inkább a szolgálatában megnyilvánuló Szentlélek erejével, mint a saját Lélekkel való betöltekezésének tapasztalatával apostoli megbízásának védelmében (pl.: Róm 15, 19; 1Kor 1, 17; 2, 4-5; 14, 13; 2Kor 12, 9).

            A megerősítés bizonyítéka nem mindig a nyilvánvaló eredményekben van, hanem a rendíthetetlen elkötelezettségben és a megmagyarázhatatlan odaadásban egy feladat iránt. A Lélek megerősítése nem csökkent Jézus életében és szolgálatában, amint fáradhatatlanul a kereszt felé mozgott. A megerősítés valódi természete épphogy csak ebben vált nyilvánvalóvá. Amikor a többi tanítvány megingott és elhagyta őt, az ő saját ösvénye világos és meggyőző lett (Lk 13, 33; 18, 31 – 34).

            Jézus halálával a tanítványok arra a következtetésre jutottak, hogy a küldetésnek vége és, hogy nincs már mit tenni, csak visszatérni az előző életükhöz. Még, amikor közölték velük a feltámadást, képtelenek voltak arra, hogy ezt a jó hírt személyes megerősítésre fordítsák le. A feltámadott Jézus utolsó szavai adták meg nekik a kulcsot: „Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (Apcsel 1, 8).

            Nem hagyott nekik egy technikákkal és készségekkel teli a felkészülés során szerzett kézikönyvet. Inkább megígérte nekik a Szentlélek megerősítését. Ez kezdődött pünkösdkor és mind a mai napig folytatódik, mint a Lélek szolgálata Jézuson keresztül az egyház érdekében.

            A gyakorlati teológiának egy szilárd teológiai alapra van szüksége azért, hogy a „gyakorlati” ne nyomja el és határozza meg a teológiait. Ugyanakkor a teológia tárgya nincs beágyazva a közösség történelmi tudatába egyedül hitvallások és dogmák formájában. Inkább a teológiának folytatnia kell a reflektálást a Szentlélek kortárs munkájára, mint ami a feltámadott Krisztus gyakorlata. Ez bővebben ki lesz fejtve a következő fejezetben.

Szerző: