Egy élményemhez kötődik ez a cím.  Ugyanis nemrég pszichológiai kísérleteket mutatott valaki a Világhálón. Az egyik kísérlet például az volt, hogy beszállt egy ember a liftbe, akin kalap volt. Utána beszállt még vagy 6-8 ember, mindegyiken volt kalap, és sorra levették a fejükről. Az első ember ezt látva, maga is levette a kalapot a fejéről. Ez kivétel nélkül minden kísérleti egyén esetében így történt. A másik kísérlet az volt, hogy beszállt egy ember, háttal fordult a lift szembenső falának, ahol tükör volt, majd mindenki, aki beszállt, ezzel szemben állt meg szépen sorban. Először zavarba jött a kísérleti emberünk, majd szép lassan ő is ugyanabba az irányba fordult, amerre a többiek.[2]
(...)
Nyilván nagyon sok embernek föl sem tűnt ez a jelenség, mivel én régóta elmélyülten igyekszem a liturgia kérdésével foglalkozni, nagyon elgondolkodtam. Vajon mit fejez ki a kezünk, a szemünk, a tekintetünk? Vajon tudatában vagyunk-e annak, hogy egész valónk egy üzenet, és az istentisztelet liturgiája, megjelenése, gesztusaink milyen sok mindent megmutatnak belőlünk.
Most azokról az üzenetekről szeretnék beszélni, amelyeket nem fontolunk meg, mégis fontos jelentéssel bírnak az istentiszteleten.
Országos felmérést készítettünk Kompán Juliannával, lelkésztársammal együtt 2010-től kezdődően. Véletlenszerűen választottunk gyülekezeteket egy-egy egyházmegyéből úgy, hogy az országos aránynak megfelelően legyenek benne városok, falvak, megyei jogú városok.[3]
1.      Harangozás
Az egyik fontos jel az istentisztelet elején a harangozás. Amikor imádkozunk a lelkészi hivatalban, indulva a templomba, mindig így kezdem az imát: Köszönjük, hogy ma is megszólaltak a harangok! Nagyon erős és szép jelkép ez. Itt rögtön hadd szóljak arról a nagy vitáról, amit így szoktunk megnevezni: mi a katolikus és mi a református? Sokan minden szertartásra, mindenre, ami nem a megszokott beszédre épülő istentiszteletünkről szól, azt mondják, ez katolikus. Sokan úgy gondolják, ami rituális, ami nem a Biblia felolvasása, ami nem annak magyarázása, ami nem a megszokott módon való hosszú versszakok énekelése, az mind katolikus. Hadd álljon ezzel szemben egy idézet 1567-ből, a debreceni zsinaton mondták: „Hasonlóképen kárhoztatjuk a templomok, harangok, egyházi énekek, pásztori és szokott öltözetek eltörlőit. Mert a pápaságban mindezekre nézve csak a visszaélést kárhoztattuk. Az anyag és alak szent és magában véve az istennek tiszta teremtménye volt. És soha sem imádtatott; azért hiába akarják ezeket is a misével és bálványokkal vagy oltárokkal eltörleni. Mert oltár és misebeli kenyér nélkül nem lehetett misét szolgáltatni, de templom és harangok nélkül lehetett. A harangokat a gyülekezetet egybehívó kürtök helyett megtartjuk. Mert az ó szövetségben kürtökkel hívták össze a népet az áldozásra.”[4]
 
A gyülekezetek elenyésző kis százalékában nem harangoznak. Ennek is csak az az oka, hogy nincs harangjuk. Olyan gyülekezettel nem találkoztunk, ahol volna jó harang, de valamilyen okból ne használnák. Azt a kérdést azonban nem tudjuk pontosan megválaszolni, vajon miért nem áldoznak pénzt a harang megvásárlására, vagy megjavítására. 
A budapesti gyülekezetek között 30%-ban egyáltalán nem harangoznak, szemben a megyei jogú városokkal, ahol nem találunk erre példát. Az utóbbiak feltételezhetően olyan református közösségek, melyek régi alapításúak, számos tradícióval bírnak. Az bizonyos, hogy Budapesten nagyon nagy különbségek vannak az egyes egyházközségek között. Vannak tradíciójukat erősen őrző közösségek, pl. a Kálvin tér, és léteznek olyanok, amelyeknek semmilyen komolyabb egyházi, történelmi múltjuk nincsen, pl.Gazdagrét.

Ugyanennek a jelenségnek egy másik mutatója az, hogy a községek 70%-ában háromszor harangoznak régi szokás szerint, míg Budapesten ugyanez az arány csak 39%. Az is látható az ábráról, hogy a tradíció jelentősége hasonló a kisvárosokban és a falvakban. Nem a városi lét az, ami önmagában az elmozdulást okozza, hanem a valóban nagyvárosi létforma hozza csak meg a fordulatot abban, hogyan viszonyulnak a tradíciókhoz. A harang kérdése talán a legjobb példa erre, hiszen az egy olyan szimbólum, amely mindenki számára az egyház jelenlétét fejezi ki. Az viszont, hogy hányszor harangoznak már nem az egyházi jelenlét jelzésének, hanem a tradíciók megőrzésének a kérdése, ebben már egyértelmű ugrást látunk a kistelepülések és a nagyvárosok között. Még érdekesebb, ha az orgona használatával hasonlítjuk össze ezt az adatot. A falusi gyülekezetek 13%-ában, a kisvárosi gyülekezeteknek pedig a 6%-ában nem használnak orgonát, és semmiféle hangszert. Azoknak az aránya viszont csak 5-7%, ha az egész országot nézzük, akiknél nincs harang. Az orgona a harangnál kevésbé fontos az identitás megőrzése érdekében a mai templomokban. Egyedül Szigetszentmiklóson találkoztunk olyan helyzettel, hogy egy új gyülekezet még harangvásárlás előtt áll. Rossz harangról csak két helyen hallottunk. Néhány helyen van kézi harangozás, többségében elektromosan szólaltatják meg a harangokat. Külön nem kérdeztünk rá a harangozási szokásokra, de néhányan azért elmondták, hogy megmaradt vagy a reggeli vagy az esti áhítatra hívó harangszó.
  A www.magyarharangok.hu oldalon Bajkó Ferenc kutatásait olvashatjuk. „Évszázadokon át a kétszeri hívogatás gyakorlata élt. Egy órával korábban az elindulásra szólított a nagyharang, a fél órával korábban megszólaló kisharang pedig az egybegyűjtést jelezte. Ma már ez a jelrendszer jelentőségét vesztette, …emiatt sok helyen tapasztalható az a gyakorlat, hogy a hívogatást elhagyják.  … elszomorító, hogy rendkívüli értéket képviselő, »zengő szobraink«, amelyek megannyi történetről tudnának mesélni, egyre kevesebbet hallhatók, és egyre kevésbé meghatározói a mindennapoknak, az ünnepeknek. Jó lenne, ha ez a folyamat megállna, és bizonyos hagyományok újra felélednének, vagy megtalálnánk ezek szerepét a modern világban.”

(...)

A TANULMÁNY TELJES SZÖVEGE PDF FORMÁBAN OLVASHATÓ A NAGYSZÁMÚ GRAFIKON MIATT. LD következő sor linkjét.