Az 1989-es változások után gyökeresen megváltozott a helyzet. Az egyház kilépett az elszigeteltség szűkre szabott keretei közül, és képviselője, a lelkipásztor egyik pillanatról a másikra a társadalom színpadán találta magát. Bejáratos lett az iskolákba, ahová korábban nem tehette be a lábát, utcai ünnepségek emelvényein jelent meg, és neki jutott a fő szerep ott, ahol korábban nem volt szabad megszólalnia. Kulturális, sőt politikai rendezvények szervezője lett. Mint idegen nyelvet valamilyen szinten beszélő értelmiségi, ő adminisztrálta a nyugati egyházakkal való kapcsolatokat. Rövid időre felerősödött a társadalmi szerepe, és úgy nézett ki, hogy mindenhez ért, vagy legalábbis értenie kellene. Viszonylag rövid időn belül kiderült, hogy sem az egyház, sem a lelkipásztor nem volt felkészülve ezekre az új szolgálati lehetőségekre, és nem is tudott megfelelő módon teljesíteni. Több területen nem találta meg a hangot a gyorsan változó társadalommal. Ezeknek a folyamatoknak köszönhetően krízisbe került a lelkipásztori hivatás: egyre több fórumon lett központi kérdés a lelkipásztor helye és identitása a folyamatosan változó társadalomban. Amíg a rendszerváltás előtt majdnem minden az igehirdetésről szólt, napjainkban a lelkipásztort lefoglalja az anyagi alapok megteremtése és kezelése valamint az egyházi intézményrendszer életben tartása és működtetése. Ezt sok esetben kényszerűségből vállalta a lelkipásztor, akire a közvélemény egyre inkább kisebbségi menedzserként tekintett, sőt az egyházkormányzat is azokat a lelkipásztorokat állította piedesztálra, akik ezen a területen ideig-óráig sikeresnek bizonyultak. Ennek nyilvánvaló következményeként a lelkipásztori hivatáskép az egyházi hivatalnok rányába torzult, az Amikor a rendszerváltás kifejezést használom, a Romániában 1989-ben végbement társadalmi változásokra gondolok. igehirdetői hivatás kárára. Negyed századdal a rendszerváltás után ismét a vallás térvesztésének vagyunk a tanúi. Az istentisztelet látogatás látványosan visszaesett, az értelmiség eltávolodott az egyháztól,az egyház és a lelkipásztor ismét a társadalom peremére és a templom falai közé szorult; véleményükre nem kíváncsi a társadalom. Ilyen körülmények között nemcsak kívánatos, de szükségszerű a lelkipásztori tisztség és hivatáskép letisztázása és újraértelmezése. Ezt az a felismerést az is indokolttá teszi, hogy a zsinat-presbiteri elveket valló erdélyi református egyház a gyakorlatban lelkipásztor központú. A lelkipásztorok kulcsszerepet töltenek be az egyház életében, ezért a gyülekezeti tagok az egyházat gyakran a lelkipásztorban látják megtestesülni. Tudatában vagyok annak, hogy a dolgozatban vizsgált időszakra.