Úgy gondolom, a legtöbb aktívan élő keresztyén gyülekezet létfor­má­já­hoz hozzá tartoznak olyan alkalmak, melyeken a „laikus” gyülekezeti tag, „a hitben nagykorú” is megszólal, elmondja hitélményét, tapasztalatát, az Igé­vel kapcsolatos meglátásait. Minderről általában azt tartjuk, hogy megfe­lel a reformáció egyetemes papságról alkotott gondolatának az 1Pét 2,9 szel­le­mében: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonába vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hí­vott el titeket.” A II. Helvét Hitvallás 18. fe­je­ze­te azonban tovább részletezi a kérdést: „Krisz­tus apostolai ugyan min­den Krisztusban hívő embert papnak hívnak, de nem az egyházi szolgálat szempontjából, hanem azért, mert Krisztus által mindnyájan királyokká és papokká lévén lelki áldozatokat mutathatunk be Istennek.” És bár sokan az egy­házi szolgálat ezen szempontján a sákramentumok kiszolgáltatását értik, és általánosan elfogadottnak tartják, hogy teológiát nem tanultak is prédikál­ja­nak (lásd a bibliaolvasó kalauz egyes meditációit), véleményem szerint még­is, ahogyan Török István is mondja, „az egyház által végzett istentisz­te­let lelke: az ige hirdetése”.[1] Ezért ezt a szolgálatot annál azért komolyabban kell venni, hogy milyen élményeim voltak, és mennyire megragadott ez vagy az az igeolvasás közben. Az új Keresztyén Bibliai Lexikon írásmagyarázat cím­szavát olvasva azt tudhatjuk meg, hogy „az írásmagyarázat feltétele a magya­rázandó irat kanonikus jellege”,[2]én azon­ban jelen esetben inkább úgy fogalmaznék, hogy az írásmagyarázat alapfeltétele a felkészült írásma­gya­rázó, a felkészült igehirdető.

1.) Miért idegenkedik az igehirdető az Ószövetségtől? – helyzetelemzés

A helyzetelemzés kérdéskör címéül Marjovszky Tibor 1988-as cikkének címét választottam.[3] Részben azért, mert ez az írás már rávilágított né­hány jelentős kérdésre és ezeket szeretném felidézni, másrészt néhány prob­lémát tovább kívánok gondolni, illetve egy-két új szempontot is szeret­nék felvetni.

Maga a helyzet, amit elemezni lehet, lesújtó. Az volt 1988-ban is, de az még ma is, egy évtizeddel később. Az adventi előkészítő héten egy fiatal kolléga vendége voltam, aki szinte büszkén közölte velem, hogy ő bizony soha nem prédikált még az Ószövetségből. Ha jól számolom, már legalább 15 év szolgálat áll mögötte. Ezen elrettenve, és egy a maihoz hasonló témájú előadás apropóján megkérdeztem egy lelkészgyűlés résztvevőit is, vajon mi­lyen gyakran és milyen rendszerességgel prédikálnak az Ószövetségről. A hallottak ott is eléggé megdöb­ben­tőek voltak. A 20-25 lelkészből talán ketten hárman mondták azt, hogy rend­sze­resen, s ez talán 20-30 %-ot jelentett. A többiek általában 10 % alatt, s itt is volt egy-kettő, aki azt mondta, hogy sohasem. Ha ezt általánosítjuk, akkor nagyjából 8-10 % jön ki átlagosan, s felte­he­tően országosan sem jobb az arány. Ha mindezt összevetjük az Ószövetség – Újszövetség terjedelmi különbségével, ami kb. 3:1 az Ószövetség javára, úgy gondolom jogos a feltett kérdés, és jogos az aggodalom is.

Az alcímben feltett kérdésre háromféle választ adhatunk: először is nem tud­juk, másodszor nem akarjuk, harmadszor nem merjük használni az Ószö­vetséget az igehirdetésben.

a) Nem tudjuk. Marjovszky Tibor „kettős barikádról” beszél ebben az esetben, elsőként említve az Ószövetség eredeti nyelvének szinte áthágha­tat­lan aka­dályát. Való igaz, ahogyan majd látni fogjuk, a héber nyelv ismerete nélkül nem be­szél­hetünk exegézisről. A Károli egyetemen a vallástanárok curriculumában található egy exegézis tanegység, amit kifejezetten nekik tartanak, s itt a magyar szöveget vizsgálják. Ez véleményem szerint olyan, mint amikor a gyerek műanyag borotvával igyekszik eltűntetni arcáról a nem léte­ző szakállt. Az Ószövetséget héber nyelven írták, ahhoz, hogy exe­ge­tálni, elemezni, vizsgálni, magyarázni tudjuk, szükséges, hogy el tudjuk olvas­ni, és meg is értsük, hogy észre vegyük a szöveg, a nyelv problémáit. Azért sem lehet a fordításokra hagyatkozni, mivel minden fordítás már egyfajta ma­gya­rázat, értelmezés, magában hordozza a fordítónak a szövegről kialakult véleményét és meglátásait. Ezeket természetesen akár el is lehet fogadhatjuk, de csak ak­kor, ha magunk is helyesnek találjuk. Ennek eldöntése pedig csakis akkor le­het­séges, ha az ember saját maga olvassa el és fordítja le az eredeti szöve­get.

A barikád másik elemeként Marjovszky a modern idegen nyelvek is­me­re­tének hiányát említi. Ez az akadály még magasabbra emeli az előzőt, mi­vel ha a hébert nem is éri el valaki, egy kommentárban, szakkönyvben utá­na­nézve mégis ta­lál magyarázatot, segítséget. E könyvek azonban szinte ki­zá­rólag csak idegen nyelven hozzáférhetőek. Ezen kívül maga a szakirodalom szin­tén angol, német, esetleg holland vagy francia nyelven olvasható. Az igé­nyes, körültekintő exegézishez tehát nélkülözhetetlen az idegen nyelv hasz­ná­lata.

Egy harmadik elemet is felmutatnék a barikádból, ez pedig a könyv­ellátás hiánya. A jelenleg működő négy teológiai fakultásunknak, az Evan­gélikus Teo­ló­gi­ának, a PPKE lelkészképző és teológiai karainak, az MTA Keleti Könyvtá­rá­nak, az ELTE Hebraisztikai Tanszékének, a Budapesti Rabbi­képző Intézetnek együttesen sincsen olyan könyv és folyóirat állománya, mely tartalmazná az Ószövetséggel fog­lal­kozó szakirodalom szükséges és elég­séges anyagát. A legközelebbi teljes könyvtár Bécsben van.

b) Nem akarjuk. Ez a kérdés már összefügg azzal, hogy a megszerzett ószövetségi ismereteket milyen teológiai alapelvekkel párosítjuk. Azaz mi­lyen elveket vallunk az Ószövetség és Újszövetség viszonyáról. Hol és ho­gyan helyez­zük el a keresztyén teológiában magát az Ószövetséget. Amennyi­ben a keresztyén teológiában nem hagyunk helyet vagy elég helyet az Ószövetségnek, akkor a ke­resz­tyén igehirdetésből is kiszorul az Ószö­vet­ség, mivel nincsenek meg azok az alapelvek, azok a támpontok, amelyek mentén teo­ló­giai szempontból biztonságosan el lehetne helyezni az ószövetségi üzenetet.

A teológiai megfontolás, vagy inkább korlátoltság mellé még egy másik korlát is párosul, amely a nem akarjuk motívumot erősíti, ez pedig az idő­igé­nyes­ség. Egy újszövetségi szöveggel sokkal hamarabb zöld ágra ver­gődik az exe­géta, vagy nevezzük egyszerűen igehirdetőnek, mivel Jézus tanítását parafrazeálva, néhány ismétléssel bővítve egészen hamar el lehet készíteni egy prédikációt. S ha ebben már rutinnal rendelkezik az illető, akkor minek erőltessen olyasvalamit, ami sokkal időigényesebb, sokkal nehezebb.

A harmadik akarati korlátozottságot jelentheti egyes esetekben az, ha va­la­ki kegyességi hovatartozása miatt nem akar olyan területre merészkedni, ami nagyobb ol­vasottságot, elmélyültebb készülést, szorosabb értelemben vett teologizálást is igé­nyel.

c) Nem merjük. Az első két gondolatkörből ez a harmadik szinte auto­matikusan következik. Ha bizonytalanok vagyunk a nyelv ismeretében, ha nem érez­zük magunk mögött a kellő teológiai megalapozottságot, akkor ho­gyan is mernénk nekilátni egy ilyen feladatnak.

Az akarati tényezőnél harmadikként szereplő kegyességi meghatá­ro­zottság is jelen van, mivel talán igénye lenne a szóban forgó lelkésznek az elmélyültebb és komolyabb, vagy éppen tudományosabb készülésre, mégis az irányzat szabta korlá­tok és árgus szemek miatt letesz róla.

A negatív képet felvázoló helyzetelemzést szeretném némi pozitívummal zár­ni. Egyrészt biztató tény az, hogy a most már négyre bővült teológiai fa­kul­tá­sok szakmai színvonala az állami akkreditáció, de talán még inkább a ki­ala­kult, illetve kialakulóban lévő rivalizálás miatt emelkedőben van. A ki­bő­vült lehetőségek révén szakspecifikusan is felkészült oktatók kerülhetnek majd a katedrára, és ez ma­gával hozza a héber és a görög nyelv, valamint az exe­gézis oktatásának erősö­dé­sét. A táguló világkép, a globalizáció po­zi­tív hozadéka lehet az idegen nyelvek is­me­re­tének bővülése.

A teológiai megalapozottság úgy tűnik, nem az oktatás hiányossága, sok­kal inkább tanfegyelmi kérdés, mivel a kálvinista teológia a két szövetség egy­ségét hangsúlyozza, felmutatva benne a kettő viszonyát és arányát. Ebben a kérdésben in­kább szemléletmód váltásra lenne szükség, amit a teológiai pár­be­széd segíthet elő, vagy olyan kezdeményezések, mint ez a mostani kon­fe­rencia is.

Örömteli gyarapodást mutat a magyar-nyelvű szakirodalom is. Több fe­le­kezeti és világi kiadó érzi a fontosságát annak, hogy magyarra fordított ószövetségi té­má­hoz kapcsolódó könyveket adjon ki, vagy ilyen jellegű ma­gyar írásokat je­lentessen meg.

Természetesen mondhatjuk azt is, hogy mindenki más-más karizmát ka­pott az Ige szolgálatára (1Pét 4,10), mégis aki szoros értelemben véve az Ige szolgálatát végzi, az nem tekinthet el az Ószövetség alapján történő pré­di­kálástól. S bár érez­hetjük magunkat alkalmatlannak, sőt lehetünk is alkal­mat­lanok, ez nem mentség. Ahogyan erre a II. Helvét Hitvallás 18. fejezete is rámutat: „Elí­téljük azonban az alkalmatlan egyházi szolgákat, akik nincsenek a lelki­pász­tori ajándékokkal felruházva. Ugyan­akkor elismerjük, hogy a régi egy­ház­ban egyes lelkipásztorok ártatlan együgyűsége némelykor többet használt az egyháznak, mint másoknak sokoldalú, kiváló, csi­szolt, de kissé felfu­valkodott tudománya. Ezért ma sem vetjük el egyesek becsü­letes, de azért nem teljesen tapasztalatlan együgyűségét.”

2.) Exegézis az elméletben és a gyakorlatban

 1) Alapvető fontosságúnak tartom annak tisztázását, vajon van-e ige­hir­detés exegézis nélkül? Kicsit bővítve a kört, mit nevezünk műfajilag ige­hir­detésnek? Ebbe a kategóriába tartozik a bizonyságtétel, az áhitat, a medi­táció, a bib­liaóra, az evangélizáció, a prédikáció? Ennek eldöntése most nem feladatunk, ezért csupán a probléma meglétére hívom fel a figyelmet, illetve arra a meggyő­ző­dé­semre, hogy a lelkipásztor minden olyan megnyilvánulása, mely a Szentírás értel­mezésével, alkalmazásával összefügg, az igehirdetés ka­te­góriába tartozhat, ez pedig, véleményem szerint, nincsen meg exegézis nél­kül. Mi tehát az exegézis?

Az exegézis lényegét a célja felől lehet a legjobban meghatározni, az exegézis célja pedig mindannak az információnak – sem többnek, sem keve­seb­bnek – a feltárása, ami a szövegben, az adott szakaszban olvasható. Ez a sem több, sem kevesebb a szigorú értelemben vett exegézis szükséges és elégsé­ges követelménye. Szük­sé­ges, mivel az igehirdetés, és a rendszeres teológia is erre épít. A szükségesség szint­jét fogalmazza meg Tillich, amikor azt írja: „A bibliai teológus, amennyiben is teológus, (tehát rendszeres teológiai szem­pontot is érvényesít) nem puszta tényeket tár elénk; teológiailag értel­me­zett tényeket ad nekünk. Egzegézise pneumatikus (lelki) vagy ahogyan ma mon­danánk: „egzisz­tenciális”. Távolságtartó filológiai e­lem­­zéseinek eredményeiről úgy beszél, mint végső meghatározottságának kérdé­sei­ről. Úgy foglalkozik a bibliai szövegekkel, hogy közben egyesíti a filozófiát és a kegyességet. Ez egyáltalán nem könnyű, ha mindkét szempontnak tisztes­sé­gesen meg akar felelni...”.[4] Bár Tillich jelen esetben nem az igehirdetésre vonatkoztatja mon­dandóját, mégis ebben a kontextusban az exegézis része a teológiai értékelés, továbbgondolás, sőt az alkalmazás előkészítése is.

Tillich meghatározása alapján, és korábban a „szigorú értelemben vett” jelzővel magam is kimondtam, hogy létezik – kérdés, hogy jogos, vagy mennyi­re megengedhető – részleges, vagy felületes exegézis is. Az ún. tudo­mányos, vagy tel­jes körű exegézis mellett – mely barikádjaink ismeretében ta­lán túlzott elvárásnak tűnik, mégis éppen ezért – szükségesnek látszik egy exe­getikai minimum megfogalmazása. Azaz mi az, amit mindenképpen el kell végezni a textussal ahhoz, hogy lelkiismeret furdalás nélkül kiállhassunk a szószékre. Mielőtt azonban ennek lehetséges szempontjait sorra vesszük, vizs­gáljuk meg, mit is tartalmaz a teljes körű tudományos exegézis.

2) Az exegézis folyamatát elsőként abban lehet meghatározni, hogy minden kérdés feltevése a szövegről, amiknek válaszai a szöveg jobb megér­tését szolgálják. Alkalmazhatnánk most a bevett írásmagyarázati módszer­ta­nok egyes lépéseit,[5] mégis talán gyakorlatiasabb, hogyha egy más módszert, Dougles Stuart 12 kategó­riás felosztását vesszük alapul.[6]

A) A szöveg. a) Elsődleges fontosságú az általunk kiválasztott szakasz, textus hosszá­nak meghatározása. Azaz annak kiválasztása, hogy meddig is tart, hol a vége és eleje a szakasznak. Nem lehet önkényesen kiszakítani a mondani­va­lót a szakaszból, még akkor sem, ha csupán egy szót vagy egy fél mon­datot szeretnénk textusnak. b) Elengedhetetlen az eredeti szöveg feltárása, ami az esetleges másolási hibák miatt megváltozhatott. Ennek érdekében meg kell vizsgálnunk minden lehetséges rendelkezésre álló adatot. c) Ide tartozik még a kü­lön­böző fordítási variációk (LXX, Pesitta, Targumok, Vetus Latina, stb.) össze­hasonlítása. A szövegkritikai munka adja meg az alapot ahhoz, hogy tovább léphessünk.

B) A fordítás. A szövegkritika már rámutatott arra, hogy az exegézis az eredeti szövegből, az eredeti nyelvből történik. A megértést azonban segítheti más modern fordítások tanulmányozása is. Itt két dologra kell azonban figyelni. Az egyik az, hogy a meglévő fordítások nem minden esetben egyez­nek meg az eredeti szöveg általunk készített fordításával. A Stuttgarti Magya­rázatos Biblia magyar változa­tá­nak elkészítésénél sokszor kellett meg­vál­toztatni a magyarázatot azért, mert a német fordítás, amire az eredeti ma­gya­rázatok készültek, eltért a magyar szövegtől. Az igehirdetéshez kapcsolódva a felolvasott magyar szöveg ese­ten­kénti felülvizs­gá­la­tá­ra is szükség van. „Az eredeti héber szövegben ez áll...” mondhatjuk ilyen­kor. Jó példa erre az 1975-ös katolikus fordítás egy fordulata, melyet Németh Pál fedezett fel. A szöveg szerint azt olvassuk: „és elmentek Bach­tal-ba“ Ilyen nevű bibliai helység sajnos nem létezik. A fordítók a német „eredetiből” véletlenül átvették a nagybetűs patakvölgy főnevet, s ezzel új bibliai várost alapítottak.

C) A történelmi kontextus. Az eredeti történelmi szituáció megisme­rése segít megvilágítani azt, hogy az adott szakaszt hogyan és miért úgy érthet­te hallgatósága. Ebben a fázisban szükséges a) az elhangzottakhoz kap­cso­lódó történelmi események feltárása, b) a téma ókori társadalmi elhe­lyez­kedésének tanulmányozása, c) a szöveg értelmét esetlegesen módosító földrajzi, éghajlati utalások vizsgálata, d) a szakasz keletkezési idejének minél pontosabb meg­határozása.

D) Az irodalmi kontextus. a) Itt először a szakasznak a Biblia köny­vei közti helyét, és az egész Bibliában való elhelyezkedését kell megvizs­gál­ni. Majd azt, hogy mi az, ami közvetlenül megelőzi, illetve követi a textust, s mennyiben épít az előbbiekre, s mennyiben szolgáltat alapot az utána következőknek. b) Minden bibliai könyv szerzője vagy szerkesztője vala­mi­lyen elv szerint rendezte el az anya­got, ez a rendezési elv megállapítható és beazo­no­sít­ható, azaz irodalmi illetve teológiai funkció­ját lehet kitapintani. c) Ezt követi a részletek vizsgálata (pl. mennyire egységes a szakasz). d) Végül fontos még a szerzőség kérdésének vizsgálata is.

E) A forma. A forma elemzése magában foglalja a műfaj szerinti kate­go­rizá­lást, ami az Ószövetségre nézve hat nagyobb csoportot jelent: törvények, történeti elbeszélések, példabeszédek, bölcselkedések, próféciák és himnuszok. Ezek a nagyobb kate­góriák még kiegészül­het­nek a költői, vagy a prózai, illetve a vegyes felosztással. A nagy csoportok kijelölése után a meghatározás további szűkítésére van szükség (pl. a himnu­szok­nál, zsoltár, panaszzsoltár, egyéni). E meghatá­ro­zá­soknak a haszna egyrészt a hasonló műfajú szövegrészek összehason­lí­tá­sá­ban, másrészt a szöveg élethelyze­té­nek felismerésében található.

F) A struktúra. A szöveg szerkezetének vizsgálata az exegézisnek az egyik legfon­to­sabb feladata, mivel ez a szöveg logikájára vezethet rá. a) Ezért ajánlatos a vázlat kijelölése. A legtöbb szövegben általában három, négy vagy öt szakasz jelenik meg. A kis szakaszok alszakaszokra bonthatók, egészen az önálló mondatok, kifejezések, szavak szintjéig. b) A szerkesztés eszközeként is­merhetők fel az állandó formulák, ezek megváltoztatott használata, a parallelizmus, a khiazmus, a szokatlan formák és kifejezések használata, az ismét­lés, vagy fokozás. Ezek mind viszonylag könnyen felismerhetőek és elég egyértelműek. Az exegézis szempontjából csupán az eredetiben megjelenő ilyen eszközök rele­vánsak. c) Nehezebb feladat a költői esz­közök elem­zése. Ezekben az esetekben figyelni kell az eszközök használatának és jelentésének kü­lönbségére is: pl. a Zsolt 19,1-ben az első két mondat nem két eltérő meg­ál­la­pítás, hanem szinonim parallelizmus.

G) A nyelvtan. Mivel a nyelvtan a nyelv logikai rendszere, a nyelvtan helyes megértése nélkülözhetetlen az adott szakasz helyes megértéséhez. A nyelv­tani elemzés felmutathatja a textus esetleges nyelvtani furcsaságait, vagy bizony­ta­lan­ságait. Egyes nyelvtani formák gyakran fontos értelmi több­le­tet tartalmaznak. Az ortográfiai és a morfológiai elemzés fontos apró ada­to­kat szolgáltat az értel­me­zésnek a szöveg datálásához. A szokatlan ortog­rá­fia az ősi formákra, vagy a dialektusok eltérésére, és így a szöveg származási helyére is utalhat, mint pl. az Ám 8,1-3-ban a héber Åyq (qajic) aratás, és a Åq (qéc) vég sokkal érthetőbb párhuzam észa­kon, ahol mindkettőt kécnek ejtették ki Ámósz idejében.

H) A lexikális elemzés. a) A szavak helyes megértése elengedhetetlen az exe­gézis számára. Egy-egy szó jelentése nem mindig magától értetődő. A sze­mély­ne­vek mindig fontosak a héberben. A szavakat csak ere­detiben szabad elemezni. Elrettentő példa ennek ellenkezőjére az egyik bu­da­pesti kábel televíziós csator­nán sugárzott „vallási műsor”, melyben egy idő­sebb kalapos hölgy nagy lelkesen magyarázta Isten lényegét. A paradigma ki­fe­jezés számára a Gondoskodó szó volt. Elemzésében a szót egy 10x10-es négyzetrácsba írta fel különböző felosztásban, melyekből kiviláglott, hogy Isten nem csupán a világ teremtője, mivel létrehozta, hanem kormányzója is, hiszen gond-ja van reá. Ezt állandóan és alaposan teszi, hiszen gondos. Teremtőként azonban övé az élet létrehozásának joga is, mivel ebben az isteni attribútumokat felsora­koz­tató szóban benne foglaltatik az ondó is, ami az élet kezdetét jelenti. Ez a „szóexegézis” az abszolút nonszensz kategóriába tartozik. b) Majd minden szakasznak van egy vagy több kulcs szava, ezeket meg kell találni. c) A legfontosabb szavakat külön is meg kell vizsgálni. Ez az ún. szó­exe­gézis. Mivel egy-egy szónak több szemantikai mezeje is van, minden lehet­séges variációt át kell tekinteni. Jó példa erre az rb[ (ábar) szó, mely­nek jelentései: átmegy, átkel, áthág – vétkezik, héber, ivrit). Ezek mind befo­lyá­solhatják a jelentést, ugyanakkor azt kell megvizsgálni, hogy mindezekből melyik az, amelyik az adott szövegbe a leginkább belefér.

I) A bibliai kontextus a) A szakasz egésze általános üzenetének megfogalmazása (ez bizonyos mértékig igen szubjektív megközelítés), ami már egységként kezeli a szöveget. Ennek az egésznek az elhelyezése a bibliai üze­net­ben. b) Hol használták újra, vagy utaltak erre a szövegre. Hogyan és miért? Mindez rávilágít arra, hogyan értelmezték a szöveget a bibliai korban. c) Milyen szerepet tölt be a szöveg teológiailag az adott nagyobb egységben, könyvben. d) Mennyire ha­so­nul vagy tér el mondanivalójában közvetlen kör­nye­zetétől. e) Milyen jelen­tő­sége van a Biblia más részeinek megértésében, épít-e magára a gondolatiságra vala­mely másik szöveg?

J) A teológia. Bár az exegézis eddigi folyamata is teológia, itt mégis a bibliai és a rendszeres teológiát értem teológia alatt. a) Ebben az esetben az exe­gézis során meg kell vizsgálni, hogyan kapcsolódik bele az adott szakasz a tel­jes kije­len­tésbe. Milyen jelentősége van az üvtörténetben, Istennek terem­té­séhez való viszonyában, vagy Isten tetteinek, jellemzőinek, lényegének, transz­cendenciájának megvilágításában. Hogyan kapcsolódik a szöveg a na­gyobb teológiai koncepciók­hoz, mint pl. az antropológia, krisztológia, pneumatológia, hamartológia, szótério­ló­gia, eszkatológia. Fel kell azonban hív­ni a figyelmet, hogy a szavak nem azo­no­sak magukkal az elméletekkel. b) Szük­séges a sajátos témákkal kapcsolatos mondanivalót is kirajzolni, úgy mint áldások, hitvallások, etikák stb. c) Talán itt tör­tén­het a felismert dog­ma­tikai ellentmondások értékelése is, hiszen a II.Helvét hitvallás előszava szerint is lehet jobb­ra tanítani, még a dogmatikusokat is. Természetesen mind­ezt csak na­gyon óvatosan és körültekintően szabad elvégezni.

K) Másodlagos irodalom. A másodlagos irodalom használata, mint már említettem az első gonolatkörnél is, elengedhetetlen. Természetesen je­len beso­ro­lás nem jelenti azt, hogy csak mindezek elvégzése után kell és lehet kézbe venni más által írt munkákat. A szövegkritikában, a nyelvtani elemzéseknél, a jelentésvál­to­zatok mérlegelésénél, teológiai jelentések vizs­gá­latánál nagy segítséget adnak a szakkönyvek, kommentárok, cikkek. Óva­to­san kell azonban forgatni ezeket, meg­vizs­gálva az egyes szerzők előfel­té­telezéseit, hátterét is. Ez gyakran véleményük megfogalmazásából is kiderül.

L) Az alkalmazás. Az exegézis proper már egyesek számára a teo­lógiai vizs­gá­lódás előtt véget ér. Egy köztiszteletben álló egyetemi tanár megfogalmazása szerint, s talán a tegnapi nap témájához is kapcsolódva, azért nem érdemes meg­hall­gatni a papokat, mert „marhaságokat beszélnek a Bibliáról”. Ez az ő olvasa­tában egyrészt az exegézis nélküli prédikálásra, másrészt az exegézis eredményének alkalmazására értendő. Van tehát olyan tudományos exegézis, melynek célja csupán idáig terjed, jelesül, annak megfogal­ma­zá­sáig, hogy mi volt egykor a szöveg értelme, s a teológiai összefüggések keresése, illetve az alkalmazás már nem tartozik a hatás­kö­rébe.

Ugyanakkor Tillich szerint: „A rendszeres teológiának egy olyan bibliai teo­ló­giára van szüksége, amely minden korlátozás nélkül történetkritikai, és ugyan­ak­kor kegyességi-magyarázó jellegű is, mivel figyelembe veszi azt a tényt, hogy a végső meghatározottság kérdéseivel foglalkozik.” [7]

Az exegézis tehát a bibliai teológiai elemzés mellett kegyességi magyarázó, azaz alkalmazó irányultságú kell legyen. Ez nem jelenti azt, hogy maga az exegézis al­kal­maz, hanem kijelöli az alkalmazás lehetőségeit, azaz mi az, ami lehetséges, és mi az, ami nem lehetséges az adott szöveg alapján. Miről beszél, és miről nem be­szél a szöveg.

Természetesen mindezek elvégzése minden egyes prédikáció előtt egy hetente több igehirdetést igénylő lelkészi szolgálatban lehetetlennek tű­nik. Mégsem lehet az egész exegézist egyetlen kézlegyintéssel elintézni. Ép­pen ezért szükségesnek látszik, és a fentiek alapján talán lehetséges is egy exegetikai minimum megfogalmazása. Három lépést tartok elengedhetetlennek minden prédikáció írása során: a) a héber szöveg átolvasása segédeszközökkel (szó­tár, kritikai apparátus, kommentárok), b) a magyar nyelvű szakirodalom elolvasása (bevezetések, kommentárok), c) annak vé­gig­gondolása, hogy mit jelenthet, és mit nem jelenthet a szöveg.

3.) Teológiai alapelvek az igehirdetői gyakorlat számára

Végül igehirdetési gyakorlatunk felfrissítéséhez, lehetőségeink továbbgondolásához három jól ismert teológiai princípiumot szeretnék példák segítségével felfrissíteni és ajánlani.

a) Tota scriptura. Első alapelvként a teljes írás (tota scriptura) gondolatát kell megemlíteni. Bár a 2Tim 3,16-ban szereplő p©sa graf¾ jelentésén nyelvileg lehet vitatkozni, mégis a reformátori alapelveket követve a két szövetség teljes Szentírás voltát hangsúlyozzuk. Amennyiben ezt tesszük, akkor lehetséges, sőt szük­ségszerű ennek gyakorlati megvalósítása is, azaz a Biblia minden részletének felhasználása.

Az Ószövetség tekintetében, a korábban említett sajnálatos számará­nyokat még jobban gyengíti, ha a felhasznált igehelyeket vesszük számba. Úgy gondolom, hogy a leggyakrabban használt könyvek a Zsoltárok, Ézsaiás, Genesis, Jeremiás, Jób (ebből is a kerettörténet, az 1,21, valamint a 19,25), Rúth (esküvőre), a történeti könyvek ismertebb eseményei, és a messiási tex­tu­sok. Legkevésbé pedig a Leviticus, a Prédikátor, Jeremiás siralmai, egyes kispróféták, és az apokaliptikus szövegek kerülnek elő.

Az egyes könyveken belül is vannak elhanyagoltabb vagy szinte soha fel nem használt részek. Ide tartoznak például a nemzetségtáblázatok, a tár­gyak vagy eszközök, épületek leírásai, a törvények, prófétai, bölcselő és apokaliptikus stílusú rész­letek. Természetesen sokkal nagyobb idő, energia és gondolkodás, és imádság befektetését igényli egy-egy ilyen szöveg textussá tétele, de nem lehetetlen, sőt gyakran sokkal jobban megragadja a gyüle­ke­zetet, éppen szokatlan témája, hang­vétele miatt.

A nemzetségtáblázatok alkalmasak számvető jellegű, buzdító és erősítő igehirdetés alapigéjéül, mivel a felsorolt személyek életéről általában tudunk va­la­mit. Ezek a listák ugyanakkor különleges célzattal szerepelnek azokban a könyvekben, ahol olvassuk őket, vagy bevezetésként, legitimálva a megszó­lalót, a megszólítottat vagy éppen a könyvben említésre kerülőket, vagy egyes korszakok, eseményso­ro­zatok summájaként összegzik a történ­teket. Ilyen textus esetében alapvető félreértés lehet, ha csupán egyvalakit ragadunk ki a listából, és annak az életével kapcsolatos eseményekről beszé­lünk. Az ige a lista, és ezt a kontextust ebben az esetben soha nem szabad elfelejteni.

A tárgyak, eszközök, ruhák, épületek leírása szintén nem véletlenszerű. Ezek mind funkciójuk miatt lettek olyan jelentőssé, hogy a Szentírás részét képez­zék. Az ige­hir­detés tehát ilyen irányban indulhat el. A Num 15,37-41 például a ruhabojtok elhelyezésének parancsát tartalmazza. A bojt szerepe az emlékeztetés volt, ebből alakult ki a zsidóságban a ma is viselt rojtos kendő a txyx (cicit). Emlékeztetés Is­ten törvényére és az Istenhez tartozásra. Az Ex 28,31-38 a papi öltözet két fő kellékét, a palástot és a homlokdíszt tárgyalja. A palást a csengettyűk révén jelezte a kívülállóknak, hogy a pap mikor lép be a szentélybe és mikor jön ki onnan. Jelzés értéke tehát az Istennel való talál­kozás idejére vonatkozik. A homlokdíszen pedig az áll: „Az Úrnak szentelt,” ez a pap felelősségét és viszonylatait határozza meg. Az Ezékiel 40,1-7-ben a jeruzsálemi templom részletekbe menő megmérését olvashatjuk. Az épület tökéletes, az egyes elemek más-más szerepet töltenek be, és eltérő méretűek. A problémát ezekben az esetekben a tárgyak elspiritualizálása je­lent­heti, ezért funkciójukat és jelkép voltukat érdemes hangsúlyozni.

A törvények természetesen önmagukért beszélnek, mégis rendkívül fontos mai értelmezésük. Szerepük a hivatkozott negatív cselekmények, állapotok sza­bályo­zása volt, ilyen értelemben érdemes és kell az egyes témákkal fog­lal­kozni. Nyilván­va­lóan a büntetések esetében nem a mai aktua­litást, hanem a mértéket, az arányokat kell vizsgálni, s ez ad ismételt lépcsőket az üzenet megfogalmazásához.

A prófétai, bölcseleti és apokaliptikus szövegek kimeríthetetlen tárházát ad­ják a legkülönbözőbb témáknak. Nem csupán a helyes vagy helytelen isten­tisz­telet miatti ítélet vagy ígéret szólalhat meg rajtuk keresztül, hanem az emberi élet legapróbb problémái kapnak hangot. S itt jelenik meg az Ószövetség legfon­to­sabb jellemvonása, mégpedig az, hogy mindennel foglalkozik, utalva arra, hogy Isten a teljes élet ura, kezdve a legprofánabb dolgoktól, mint az illem­hely használat (Deut 23,10-15), a munkán, szórakozáson, szereteten, gyűlöleten, születésen, halálon át a legszentebb esemé­nye­kig, mint az isten­tisz­telet és az imádság. Ezen szövegek legnagyobb problémája az aktua­lizálás, ami gyakran erőltetetté válik, még akkor is, ha oly könnyedén adódik valamilyen újszövetségi megoldás. Még a messiási szövegek esetében is szük­­sé­g van nagyobb körültekintésre.

 b) Második alapelvként a teológiai egységet említhetjük. Ez az Ó- és az Újszövetség szoros egységét jelenti mind a szöveg, mind pedig az értel­mezés tekin­te­tében.

A kérdést történetileg vizsgálva elmondható, hogy az Újszövetség szereplői – ide értve Jézust (Jn 5,39: „Ti azért kutatjátok az Írásokat… pedig azok rólam tesznek bizonyságot”), Pált (Róm 1,2: „Isten kiválasztott, hogy hirdessem evangéliumát, amelyet prófétái által a szent iratokban előre megígért”) és Pétert is (1Pét 1,10: „Ezt az üdvösséget keresték és kutatták a próféták, akik a nektek szánt kegyelemről prófétáltak”) – de még az Újszövetség írásba foglalói is, az Ószövetséget tekintették hitük alapjának. Számukra az volt a kérdés, hogy hogyan viszonyulnak az általuk végrehajtott tettek vagy megélt események az Ószövetséghez. A korai keresz­tyénségben azonban megvál­tozott ez a viszony és az Újszövetség formálta a hit bázisát, s kérdésessé vált, hogy miként viszonyul mindehhez az Ószövetség.

Jól követhető ez a probléma a keresztyén kánon kialakításának folyamatában. A korai apostoli atyák számára nem volt kérdéses az Ószövetség Szentírás mivolta. De a 2. században Markion, feltehetően gnosztikus háttérből a­dó­dóan, már nem fogadta el azt, hogy az Ószövetség törvényadó és bűntető Iste­ne azonos az Újszövetségből megismert Jézust elküldő mennyei Atyával. En­nek eredményeként elhagyta a Bibliából az Ószövetséget. A későbbiek során ez a teológiai érv kiegé­szült a Krisztus halála miatt a zsidókkal szembeni gyű­lö­lettel.

Ha jól megfigyeljük, ez a két szemlélet tér vissza újra meg újra az egyház­történet során. Augustinus kiemeli az Ó és Újszövetség egységét. Szerinte mindkettő ugyanannak a hitnek bizonyságait hordozza, még ha kifejezésmódjuk külön­bözik is (ezt a gondolatot majd Kálvin viszi tovább). „Az Újszövetség el van rejtve az Óban, és az Ószövetség az Új által érthető meg” (In Vetere Novum latet et in Novo Vetus patet).[8]

A középkorban ugyan a két szövetséget egységben kezelték, a négy hermeneutikai alapelv segítségével magyarázva őket, mégis Szent Viktori Hugó megfogalmazásával élve az Újszövetséget az Ószövetség magasabb rendű folyta­tásának tekintették.

Mind Luther[9], mind Kálvin[10] a két szövetség egységét a különbségek ismeretében hangsúlyozták. A reformációra adott katolikus válaszban a Tridenti zsinat (1546) határozatában elismeri a két szövetség azonos súlyát, de hozzá kapcsolja a hagyományt is, a liturgiában pedig a mai napig megma­radt az ószövet­ségi olvasmány és az evangélium közötti különbség.

A racionalizmus és a felvilágosodás végtermékeként Schleiermacher mond­ja ki leghatározottabban azt, hogy az Újszövetség felette áll az Ónak, ami csupán azért maradhat a Bibliában, mert az Újszövetség utal rá, másrészt mi­vel történelmi összefüggésben áll vele.[11]

1921-ben jelenik meg Adolf Harnack[12] és Friedrich Delitzsch[13] tollából az Ószövetség elvetésének időszerűségéről írott mű. A két teológiai meg­ala­pozású vélemény mellé alig tizenöt év múlva csatlakoztak a Deutschen Christen, akik a náci propagandával karöltve az Ószövetség he­lyé­re a germán mitológiát és irodalmat emelték.

Bár a nácizmus és annak bibliája elbukott, mégis az újmarkio­niz­mus­nak nevezett jelenség a mai napig él a keresztyén, s főleg a protestáns egyhá­zakban. Az evangélium hangsúlyozásával minden más háttérbe kerülhet. A kimondott vagy ki nem mondott mellőzés és háttérbe szorítás is egy ilyen jelenség.

Az értelmezésben az Ó és Újszövetség közötti szoros egységet tekint­het­jük a prófécia és beteljesedés, az ígéret és beteljesedés, a törvény és evan­gé­­lium kap­cso­la­tának, a lényeg minden megfogalmazási formában a kölcsön­hatásban van. Ebből következik az, hogy az Újszövetséget az Ószövetség hátteréből szemléljük, az Ószövetséget pedig az Újszövetség tu­da­tában vizsgáljuk. A kettő egyszerre kell történjen, ami megelőzi azokat a félreértéseket és radikális teológiai megoldásokat, melyek bár elfogadják az egy­séget, a viszonyt alá, illetve fölérendeltségnek állítják be, akár az egyik, a­kár a másik oldalon. Az Ószövetséget feljebb állítók közé tartozik van Ruler, vagy James Barr, de még Miskotte is,[14] az Újszövetség kiemelőit pedig legpregnánsabban Bultmann és Baumgärtel képviselik.[15] A kölcsön­ha­tás másik következménye az ún. üdvtörténeti vonalvezetés felismerése. Nem fejlődéselméletről szól ez a teológiai gondolat, melyet elsőként von Rad fo­gal­mazott meg, hanem időirányultságról. A Biblia teljességében végigkí­sér­hető üdv­vo­nalról. Ezt egy kettős tölcsérstruktúraként jellemezhetnénk, melyben Isten az Uni­verzum, majd a föld, majd az emberiség megteremtése után, egy emberen, illet­ve egy népen keresztül eljut Krisztusig, akiről először csak egyes emberek, majd népek, végül majd az egész világ megbizo­nyo­so­dik, amikor ott áll majd az üdvös­ség kapujában. A Genesistől a Jelenésekig tartó kettős tölcsérstruktúra vonala a terem­tés pillanatától az új teremtésig viszi végig Istennek az emberrel meglévő kap­cso­latát. Ez a kapcsolat, bár súlypontokat mindenképpen kell tennünk benne, mégis az üdvtörténet min­den pillanatában megvan. Így bármely pontját vizsgáljuk, mindig az Isten-ember viszony áll előttünk. Ezért nem szükségszerű azáltal „keresztyénné” tenni az Ószövetséget, hogy minden egyes igébe megpróbáljuk beleszusza­kolni Krisz­tust. Természetesen bizonyos teológiai gondolatokat meghatároz a krisz­to­lógia, és a Krisztus esemény maga, ez mégsem szükségszerűen jele­nik meg minden egyes szövegben.

c) A harmadik alapelv a  teologia est grammatica.

Bár az első éves héber tanulás után úgy tartják, hogy a teológus már csak felejt, s mire kikerül a gyülekezetbe, már a betűkre sem emlékszik, mégis ha már az Ószövetségről való prédikálásról beszélünk, feltétlenül ki kell még egyszer emelni ezt a protestáns elvet is. Hogy mennyire így van ez, s mi­lyen nagy segít­séget jelent a textus helyes megértésében, azt mutatják az állandóan készülő újabb és újabb Bibliafordítások. Egyrészt a hasz­nált nyelv változik, más­részt az újabb régészeti ásatásokkal előkerülő szöve­gek szókincse és szóhasználata értelmi bővülést is eredményezhet egyes szava­knál, ami jelentésárnyalat változá­so­kat okozhat a bibliai szövegekben.

A héber szavak esetében még szóba jöhet a szinonimák kérdése is. Mivel a hé­ber általában három gyökmássalhangzóval képzi az igéket, s belőle a főne­ve­ket, ezért, ha két szó között két gyökmássalhangzó azonosság van, akkor jelentésbeli kapcso­la­tuk is lehet. Egy példát szeretnék mutatni, a Jób 29,2-ből. Az újfordításban ez áll: „Bárcsak olyan lennék, mint a hajdani hónapok­ban!” Valóban, az egész mondat vágyódást fejez ki, melyet megfelelően fejez ki a magyarbárcsak. Az eredeti héber szöveg azonban szó szerint így hangzik: „Ki tesz engem olyanná, mint a hajdani hónapokban?” (μdqAyjryk ynntyAym) A két fordítás értelme között, a találó magyar kifejezés ellenére óriási a különbség. Az egyikben egy pozitív töltetű vágy fogalma­zó­dik meg, amelyben akár maga az alany is aktív cselekvő lehetne. Míg a héber eredeti­ben egy csalódott, reménytelen, még Istenben sem reménykedő hang szólal meg. Alapvetően más az eredeti héber szöveg üzenete, s ezzel együtt Jób éppen ak­tu­á­lis istenképe is. Nem istentelen, csak éppen Isten nélküli. E miatt egészen más irányban folytatódhat a gondolatmenet.

Hasonlóan fontos még a korábban felsoroltak közül kiemelni a mondatszer­kesz­tés vizsgálatát, ami a szavak elhelyezkedéséből a hangsúlyt mutathatja meg. A héber általában az igével kezdi a mondatot, ilyenkor mindig a cselek­vésen van a hang­súly. Amennyiben nem az ige áll a mondat élén, akkor az elől álló szavak hangsúlyosabbak. Ez a jelentésben hangsúlyeltolódást ered­mé­nyezhet, ami az értel­me­zést is befolyásolhatja.

4. Összegzés

Mindezek alapján kinek-kinek van mit elemeznie saját igehirdetői gya­kor­la­tában. Úgy gondolom, nem állhatunk meg a diagnózisnál, a meglévők kiértékelésénél, hanem szükséges az is, hogy változtassunk is a meglévő gyakor­laton annak érdekében, hogy nyugodt lelkiismerettel mehessünk fel a szó­szék­re, mint Isten Igéjének hirdetői.

A tanulmány korábbi megjelenései:

·         "Exegézis - Igehirdetés - Ószövetség" THÉMA 1/2-3 (1999) 38-51.

·         Újra közölve in Textus és Kontextus Az Ószövetség megértésének lehetőségei (Budapest: L'Harmattan 2011) 15-27.