Ezért, - amint a reformátorok ezt tanították, - két olyan állandó jel van, amiről fel lehet ismerni, hogy Krisztus egyháza van jelen: az Ige tiszta hirdetése és a sákramentumok helyes kiszolgáltatása. Mások, - mint pl. a skót reformátor John Knox, ehhez még az egyházfegyelmet is hozzáfűzték. De maradjunk csak az első kettőnél. Ha az egyház creatura verbi Dei/Isten Igéjének teremtménye/ és ha ezt nem csak a hallható, hanem a látható Ige – a keresztség és az úrvacsora – felől is értjük, akkor nyilvánvaló, hogy ezek nélkül nincs egyház. Lehet vallásos egyesület, mozgalom, vagy bármi, amelynek vannak propagandistái, funkcionáriusai, de az még nem egyház.

A bibliai források és a reformátori hagyomány szerint tehát Isten az Ige és a sákramentumok szolgálatára elhív embereket, ezeknek az alkalmasságát /karizmáit /az egyház felismeri és a külső elhívással /ordináció / felhatalmazza. Ezért vannak egyházunkban „hivatalos „szolgák, - természetesen itt nem szabad a hivatal mai bürokratikus  értelmére gondolnunk. A „hivatalos „az, akit belsőleg Isten, külsőleg az egyház hívott el. Egyébként ennek a bibliai-reformátori rendnek a szekuláris társadalmi jelentőségét ismerte fel a protestantizmus kiváló szakértője, a szociológus Max Weber, amikor a tudományról , mint hivatásról és a politikáról, mint hivatásról beszél. Könnyen belátható, hogy  a modern társadalmak is hasonló elven működhetnek csak, ha nem akarják a dilettánsokat, kontárokat , sarlatánokat a társadalomra szabadítani. Ahhoz, hogy valaki orvos, mérnök tanár stb. legyen nem elég  a tudás, vagy a képesség, - képesítésre is szükség van , amit egy felsőfokú iskolában  szerezhet meg valaki.

Természetesen, ahogy az értelmiségi létnek ez az iskolás rendje vitatható, ugyanúgy permanens kérdés az is, hogy vajon elegendő-e a felsőfokú teológiai képzettség az Ige és a sákramentumok szent szolgálatához. A református örökségben mindenesetre két állandó kritériumot fedezhetünk fel a lelkipásztori tisztséggel kapcsolatban. Egyik a tiszteletes és tudós prédikátor eszménye. Ma már kevesen tudják, hogy a lelkészi palást sem liturgikus öltözék volt kezdetben, hanem az akadémiát végzett ember öltözéke. Így fejezte ki azt a közbizalmat, hogy aki a szószékre lép, az jártas az Ige eredeti nyelveiben, ismeri az egyház írásmagyarázó hagyományát, tehát megbízható és hiteles tolmácsa Isten üzenetének. Ehhez kapcsolódott az a másik, – sajnos nem mindig célszerű, – szempont , hogy a hitvallások a tanítás tisztaságát az életvitel tisztasága elé állították. „A haszontalan szolgákat is meg kell hallgatni „- olvassuk a II. Helvét Hitvallásban. E mögött az az ősi felismerés állt, hogy sem az Ige, sem a szentségek hatása nem az azt közvetítők életszentségétől függ. Ez a szemlélet természetesen azt a pedagógiai buktatót rejtette, hogy a hirdetett és megélt igazságok sokszor nem fedték egymást. Aki „vizet prédikált és bort ivott „nehezen válhatott erkölcsi példává a közösség számára.  Az ébredések, megújulások korszakaiban azonban mindig a hiteles emberek szava erősödött fel, - bár kétségtelen, hogy a református felfogástól a túlzott idealizmus mindig távol állt. A református lelkipásztor családjával együtt életközösségben élt gyülekezetével, egy volt közülük. Sajnos, az elvárások csak a legutóbbi időben torzultak abban az irányban, hogy némely gyülekezet ma csak a lelkipásztortól várja el azt a keresztyén magatartást, amelyet maga már távolról sem kíván követni.  Ezt a kettős erkölcsi mércét akkor sem helyeselhetjük, ha a bibliai elvárások kétségtelenül szigorúbb mércéről szólnak a vezetők, tanítók esetében.

         1.Mármost ha a református lelkipásztor bibliai ősképét keressük, azt kell mondanunk, hogy nem közvetlen folytatója egyetlen bibliai tisztségnek sem. Nem próféta , nem pap- pláne nem király, de nem is apostol, vagy evangélista. Elhívatásában, sorsában, sőt szolgálatában is lehetnek hasonló vonások, de különbözik is tőlük. Leginkább talán abban hasonlít mindegyikhez, hogy Isten szolgája, aki pásztor, püspök /episzkoposz – áttekintő felügyeletet végző ember /és tanító Krisztus nyájának egy csoportjában. Verbi divini minister – Isten Igéjének szolgája, ahogy régen nevezték magukat lelkipásztor őseink. Élete tehát össze van kötve az Ige sorsával. Átéli annak hatalmát, vigasztaló erejét bölcsők és koporsók felett, de osztozik annak kiszolgáltatottságában is, ha a világ szemében bolondságnak, vagy botránynak tűnik sokszor. Külső megbecsültsége és elismertsége függ tehát a kortól, a korszellemtől, amelyben a soha nem domesztikálható evangéliumot hirdeti és képviseli.

         Ebben a tekintetben nem hagyható figyelmen kívül a cím korszak megjelölése. Mit várunk, hogyan gondolkodunk a XXI. század lelkiségéről, benne a református egyház helyzetéről.

         Ha igazat adunk a magyar származású történésznek, John Lukácsnak, a XX. század végén már túl vagyunk 1989/90 óta. Szerinte a század, - nem kronológiai, hanem korszakos értelemben az első világháború kitörésétől idáig tartott. Vagy egy más megközelítésben Szarajevótól Szarajevóig, még abban az értelemben is, hogy az első világháború véget ért ugyan, de be nem fejeződött, mert a balkáni és közép-európai kérdések valamennyi ballasztját ránk hagyta. Eszerint tehát máris a XXI. században élnénk.

         Hasonlóan vélekedhetünk a kerek 2000. évről is. Ha a naptárváltozások és reformok felől nézzük, akkor a Krisztus születése óta eltelt kétezer éven már 1993 óta, - vagy egy másik számítás szerint 1996 óta túl vagyunk. Azt már az előbbiekből jól látjuk, mi fejeződött be a századvégre. Két messianisztikus kísérlet mindenesetre. Az egyik az egyén, a másik a közösség megistenítésétől remélte a világ boldogabbá válását. Mint látható, egyik messiás sem váltott meg minket. De még a harmadik sem, amely a felvilágosodás óta a ráció, a tudomány útján kínálta ugyanezt, - megtetézve még a saeculumnak – világkornak azzal a törekvésével, hogy minden szakralitást kisöpörjön az Európa házból, s a vallást legfeljebb belső magánügyként tűrje meg a társadalomban. Ezt nevezzük szekularizációnak – Nos, ezeket ismerjük, ha nem is vagyunk túl rajtuk. De mi várható?

         A keresztyén jövőkép sem a futurológia, sem az improvizáció modelljeit nem követheti. A reménység mind a romlás apokaliptikus próféciái, mind a fejlődés-elméletek illúziói ellenében józan marad. A világ változó, elmúló ábrázatával szemben Krisztusra tekint, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Ezért a keresztyén remény nem azt ismételgeti, hogy „másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre, „– hanem arról van meggyőződve, hogy Krisztus a holnapi világban is jelen lesz velünk minden napon. Az Ő nevének hirdetésére tehát a XXI. században is szükség lesz. És ez csak személyes módon, lélektől lélekig történhet holnap is. Ezért szükség lesz igehirdetőkre!

2. Azt legfeljebb csak sejthetjük, vagy prognosztizálhatjuk, hogy milyen filozófiai, vallásszociológiai folyamatok közegében fog történni ez a prédikálás. Abban azonban biztosnak kell lennünk, hogy egyházban és társadalomban a történeti folyamatok nem állnak meg semmilyen határkőnél. Ezért a XXI. század embere sem szakíthatja meg történeti gyökereit a múlttal, benne azzal a kitörölhetetlen ténnyel, hogy időszámításunkat Krisztus után írjuk. Ezért pótolhatatlan szerepet látok a folyamatosság biztosításában a történelmi egyházaknak, mint a születendő nemzedékeket nyitott otthonként befogadó közösségeknek. Nem intézményekről beszélek, hiszen azok rugalmasan változhatnak is. Sőt kívánatos, hogy ne a skanzen és múzeum légkörét árasszák maguk körül, amelyben a múlt egy darabját csodálja majd meg a holnap embere. Hanem hajlék, otthon legyen, amely nemzedékről nemzedékre befogadja az egy családhoz tartozókat. Ez az egyház olyan szolgákat igényel, akik időről időre hitelesen le tudják fordítani a kánaáni nyelvet kortásaiknak. Ez azonban csak az egyik, - a missziói egyház oldala. Aki Kánaánba érkezik, annak illik megtanulni a kánaáni nyelvet is. Metaforák nélkül ez annyit jelent, hogy a jövő egyház-tagjának is ismernie kell a Biblia és a keresztyén hagyomány nyelvét. Ezért a jövő lelkipásztorának olyan tanítónak is kell lennie, aki a hitben, ismeretben való belső növekedést inspirálni tudja.

         3. A református lelkipásztor mindig teológus is volt, azaz szaktudományának önálló, autentikus művelője. A XX. század azzal zárult, hogy a Felvilágosodás óta tartó folyamat megfordulni látszik a teológia és a többi szaktudomány párbeszédét illetően. A lélek és anyag klasszikus dualizmusa mindkét oldalról egyre értelmetlenebbé válik, az interdiszciplinaritás, sőt bizonyos szintézis pedig egyre kézenfekvőbb igényként és lehetőségként jelentkezik. A jövendő lelkipásztora erre a párbeszédre képes ember kell, hogy legyen. A tudományok oldaláról pedig a spiritualitás iránti nyitottságra lesz szükség, hiszen megfelelő lelkület, ethosz nélkül csak  felelősség nélküli szakbarbárok fogják elhagyni az egyetemeket. A lelkiismeret nélküli ismerettől pedig Isten óvja a jövő világát. Immanuel Kant azt a skolasztikus mondást, hogy phylosophia est ancilla theologiae, - vagyis hogy a filozófia a teológia szolgálólánya, - úgy egészítette ki, hogy fáklyavivő szolgálólány, aki bizonyos kérdéseket, utakat megvilágít a teológia előtt. Úgy gondolom, a jövő évezred lelkipásztorának így kellene tekinteni minden szekuláris tudományra, mint amely a teológia számára is problémákat, sőt új utakat és lehetőségeket világít meg.

4. Ha gyülekezeteink az ún. ein Mann Systemről- tehát a lelkészcentrikus modelltől a bibliai közösség irányába növekednek, akkor szerintem a jövendő lelkipásztora csak integráló személyiség lehet. Az autoriter hajlamok, a normatív prédikálás legfeljebb kiskorú közösségek vezetésére teheti alkalmassá. Jóllehet ilyen igények folyamatosan termelődnek, az egészséges mégiscsak az, ha fontosabb kérdésünk lesz a XXI. század református gyülekezete, egyháza, mint az, hogy kicsoda a lelkipásztor egy személyben. A karizmák gazdagságával megáldott gyülekezetben a pásztor, az episzkoposz valójában azért csak egy tag. Az Ige szolgálata miatt kétségtelenül kiemelt helyzetű és bizonyos értelemben kulcspozícióban lévő tag, ám mégsem ő egy személyben az egyház, a gyülekezet. Ez a kérdés: milyen lesz a jövő ref. lelkipásztora számomra kölcsönhatásban van azzal, milyen lesz a jövő református egyháza, gyülekezete. Hiszen ez a gyülekezet is formálja a lelkipásztort. Jó esetben nem torzítja úgy, hogy viszkető fülekkel, hamis elvárásokkal megalkuvásra készteti, hanem lelki igényességével szüntelenül inspirálja, pozitív kritikájával vadhajtásait nyesegeti, ezért együtt növekednek az Úrban.

5.Végül azt a kényes kérdést sem szeretném megkerülni, amire a felkérés határozottan utalt: mit tesz ezért a felkészítésért az egyházi egyetem teológiai fakultása. Azért ilyen konkréten és testre szabottan fogalmazom a kérdést, mert egyrészt nem szeretnék a lelkészképzés világhelyzetének általánosságaiba tévedni, másrészt a legjobb áttekintésem mégiscsak  saját intézményünkről van, - bár úgy gondolom, hogy másutt is  az ittenihez hasonló a helyzet. Ha nagy megelégedettséggel nem is szólhatok, a kérdésért mindenesetre hálás vagyok, mert tudatosítja bennem, bennünk, hogy ami ma történik a teológián, az már valójában mindenestől a XXI. század ügye. Ez már magában is jó érzéssel tölthet el a jótékony szorongás mellett, amely abból adódik, hogy a feladat nagyságával szembesülünk.

Azzal kezdem, hogy az egyetemi létből adódó külső törvényi és egyéb elvárások néhány ponton a lelkészképzés eddigi akadémiai tradíciójával megütköznek. Szakmai téren a teológia sajátos jellegéből is adódik néhány gond: így pl. az, hogy maga a tudomány rendkívül szerteágazó a klasszikus és bibliai nyelvek ismeretétől, a történeti és rendszerező elméleti tárgyakon át a gyakorlat elméletéig, ill. magáig a gyülekezeti gyakorlatig. Ez a széles elméleti tárgyakon át a gyakorlat elméletéig, ill. magáig a gyülekezeti gyakorlatig. Ez a széles spektrum a képzésben már a klasszikus tárgyak és vizsgák túlzsúfoltságaként jelentkezik, pedig ehhez kellene járulnia még az újabb missziológiai, gyülekezetépítési, vallásszociológiai ismereteknek. Az öt év egyre szűkebbnek bizonyul mindehhez, s tanárok és hallgatók egyaránt küzdenek azzal az érzéssel, hogy sok mindent tanítottak-tanultak, a távozók mégis felkészületlenül lépnek ki az iskola ajtaján. A mindennapos küzdelmek közé tartozik hát az egyensúly megtalálása az egy irányban elmélyült szakmai tudományos műhelymunka valamint a szerteágazó sok tárgy közt anélkül, hogy az utóbbi téren se váljunk felületessé. A problémamegoldó képesség fejlesztés egyik gyenge pontunk, mindamellett, hogy maga a lelkipásztori karizma is, - akárcsak a művészpályák esetében,- sokkal inkább adottság, amit csak fejleszteni lehet, tanítani, kialakítani nem. A kis intézmények belterjességéből adódik azután az is, hogy az igehirdetési gyakorlatok kemény szakmai kritikája helyett inkább egy üvegházi óvó magatartás érvényesül, amely kevésbé tesz immunissá, edzetté a jelenlegi egyházi élet kemény realitásaihoz.

A keresztyén teológia kétezer éves tudomány, hatalmas és gazdag a múltja, története, ebből adódik a kísértése is, hogy szeret inkább vissza, semmint előre tekinteni. Ezért csak imádkozni tudunk azért, hogy a Szentlélek áradjon ki, amikor az ifjak látásokat látnak és a vének álmokat álmodnak. Ezek híján csak álmodozni, vagy éppen elcsüggedni lehet. Egyik sem a hit és remény magatartása, ezért tudatosan kell óvakodni tőle mind a tanároknak, mind a hallgatóknak.