A bibliai példa szerint az új bort kell új tömlőkbe tölteni. Ezzel a kritikával egyet is lehet érteni, csupán az a kérdés, hogy az istentisztelet azonosítható –e tömlővel. Másképpen szólva, mit is kellene akkor értenünk az új boron, vagyis a tartalmi és lényegi megújuláson.  És különösképpen az a kérdés, hogy ezt a tartalmi megújulást milyen módon , milyen eszközökkel kívánják a kritikát megfogalmazók elérni. Az egyik karakteres válasz az igehirdetés megújulásában jelöli meg a kezdeteket. Ennek a fontosságáról, gondolom, senkit sem kell meggyőzni. A problémának az igehirdetésre redukálásával azonban két baj van. Az egyik egy fogalmi gond: vajon az igehirdetés nem része az istentiszteletnek? A másik már inkább tartalmi: az igehirdetés az istentisztelet? Vagy fontossági sorrendben kiemelhető-e az igehirdetés úgy, mint központi elem, mondjuk a sákramentumok kárára? Ez már komoly rendszeres teológiai értelmezést igényel, hiszen hitvallásaink e kettőt nem engedik egymás ellenében kijátszani. A Káté szerint a két kegyelmi eszköz úgy fut egymás mellett mint az elektromos vezeték két szála. Az igehirdetés által Isten a hitet felébreszti, a sákramentumok által pedig azt megpecsételi és megerősíti.

Az elmondottak azonban még mindig csak a probléma felszínét érintik. Megítélésem szerint a baj mélyebben van, az istentisztelet értelmezésének az eltorzulásánál. Próbáljuk meg ennek a torzulásnak először a diagnózisát felállítani, azután pedig tegyünk kísérletet a terápiára.

1962-ben jelent meg Paul Tillich egyik könyve az elveszett dimenzióról. Ez az igehirdetés gyűjtemény valójában a címében hordozza azt a diagnózist, amely a felvilágosodás utáni világszemléletben végbement, hogy ti. egydimenzióssá vált a gondolkodás. Hasonló ez ahhoz, mint amikor valaki egyik szemére megvakul és elveszíti a térlátását. Tillich ezt a mélység dimenziójának elvesztéseként fogalmazza meg, de fogalmazhatunk biblikusabban is: a mennyei dimenzió szorult háttérbe. Sajnos nemcsak a világszemléletben, hanem még a teológiában is. Pedig Isten mennyet és földet teremtett és az embert az egyetlen világ két dimenziójának a határára helyezte. (Hangsúlyozzuk, a bibliai szemlélet nem dualista, mert Isten nem két világot teremtett, hanem az egy teremtett világnak van mennyei és földi dimenziója.) A humanizmus és a reneszánsz óta tart azonban egy föld- és emberközpontú világszemlélet kialakulása, amelyben ez a látható világ többé már nem theatrum gloriae Dei, ahogy Kálvin látta, nem az Istent dicsőítő univerzum, ahogy a 19. zsoltár írója hallja az egek beszédét és a virágok már nem dicsőítik olyan  hangosan Istent, hogy a középkor nagy szentjének, Assisi Ferencnek be kellett fognia a fülét a fülsiketítő ének hallatán, amikor egy virágos réten sétált keresztül. A mai ember ezt a hallását már elvesztette , így nem csoda, ha Petőfit átköltve  „nem tud mást, mint eldalolni saját fájdalmát, örömét. ”

Itt érkeztünk meg oda, hogy nem azzal van igazán a baj, hogy az istentiszteleten nem igazán tudjuk, mikor illik állni és mikor ülünk le (persze ez is, mert a lelkipásztor ízlésétől függ, mikor ültet le és állít fel !) , hanem a feje tetejére állt teológiai renddel. Ahol a fent és a lent keveredett össze . Valahogy úgy, ahogy évekkel ezelőtt olvastam, hogy az ausztráliai iskolákban feje tetejére állították a földgömböt és a térképet. Persze nekik még a maguk módján  igazuk is lehetett, hiszen miért éppen az észak-atlanti civilizáció joga eldönteni, hogy mi van fent és mi van lent. Csak nézőpont kérdése, hogy a világűr bizonyos nézőpontjából melyik kontinenst látjuk fent lévőnek.

Ennél azért jóval problematikusabb a bibliai kozmológiát feje tetejére állítani, ahol a menetirány mindig a magasságból tart lefelé és nem fordítva. A magasság természetesen itt már nem a földi tér-idő kategória, hanem mozgás irány, tájékozódási irány, ahol az odafelvalókat keresni annyi, mint egy másik dimenzió irányába nyitni, a magasság nézőpontját , tehát a felül nézetet érvényesülni hagyni. Ebből a felülnézetből, a mennyei istentisztelet felől Ézsaiás egy olyan liturgiában vesz részt, amelyben „teljes mind e széles föld az /Isten/ dicsőségével.” Mi persze sietnénk ezt rögtön pontosítani: dehogyis ezzel van tele. Vérrel, hazugsággal, bűnnel, a saját egyéni és közösségi nyomorúságainkkal van tele. Csak hát az a kérdés, hogy a sorrendet nem tévesztettük-e el? Csakugyan arról van-e szó, hogy az istentiszteletnek, az imádságnak és az imádatnak az-e a rendje, hogy mint egy túlterhelt repülőgép minden földi teherrel emelkedjen fel a mennyei magasságba, vagy pedig az, hogy helyet, leszállópályát készítsen a magasságból érkező űrhajónak.  Elnézést, ha volt tanítványaim számára kissé unalmasan idézem oly sokadszor a Jézustól tanult imádság sorrendjét. Mert az bizony egy űrhajó, amelyik a mennyben lévő Atyától ereszkedik lejjebb és lejjebb. Az Ő nevének dicsőséges kijelentését kérjük, királyságát hívjuk, az Ő mennyben már régen meglévő akaratának földi megvalósulásáért könyörgünk, és csak ekkor landolunk a földi dimenzióban, a mindennapi kenyérgondoknál. Amiben nem mellőzhetőek a devizahitelek és a fűtésszámlák dimenziói sem. Sőt még mélyebben, a mindennapi bűnök sem, amelyet mi éppúgy elkövetünk, mint ahogy mások meg ellenünk vétkeznek. Nyoma sincs itt semmiféle túlvilágra menekülő transzcendenciának, csupán a világ áll talpra a feje tetejéről. Mert ez az Isten-dicsőítő istentisztelet. „Ez hely Isten háza, Mennyország kapuja ” olvastam vasárnapról vasárnapra a pomázi szószék feletti feliraton. Pontos a metafora, mert a liturgikus tér, a templom valóban ajtó, ami pontosan határolja a kintnek és a bentnek a világát. Ha valóban átléptem, akkor egy másik térben vagyok, ahol nem az folytatódik vallásos keretek közt, ami kint profán módon elkezdődött, hanem valami más.

Az istentisztelet megújulásának alapproblémája tehát nem a liturgiai sorrend,-  ezt egy műsorfüzettel időről időre el lehet intézni, - hanem ez az átlépés. Ahol az erdélyi liturgiában megőrzött kálvini imádsággal a gyülekezet azt tudja mondani: „Ím egybegyűltünk itt és a szentek egyességében, az angyalok és idvezült lelkek társaságában…” A társaság azt jelenti, hogy még mások is jelen vannak . Nemcsak emlékezünk rájuk, hanem tudjuk, Ábrahám, Izsák és Jákób Istene nem a halottak, hanem az élők Istene.  A megdicsőült egyház Krisztus másik keze felől áll, ezért nem rajta keresztül vezet az út Krisztushoz, mint az ortodox és katolikus teológiában, de ez mégsem azt jelenti, hogy semmi kapcsolat nincs a két egyházrész közt, mint ahogy ezt a liberális protestáns hagyomány gondolja. Az ecclesia visibilis et invisibilis, az ecclesia militans et triumphans nem két egyház, hanem ugyannak az egyháznak két dimenziója. Történelmi értelemben ez a liturgiában úgy jelenik meg, hogy Dávid király, Ambrosius püspök, I.Gergely pápa, Sztáray Mihály és a vértanú István deák énekét énekeljük. Tehát a szentek egyességének van időbeli kontinuitása is. A radikális tradíció szakadás mindig a szentek egyességéből való kiszakadás is, amely a szekta legbiztosabb ismérve. Óvnám református egyházunkat, hogy jól érezze magát egy viszonylag népes szekta pozíciójában. Ennek csak egy gyakorlati ellenszere van, ha a liturgiában és a teológiában a komplementáris szemléletre törekszünk. Ez abból a páli ekkléziológiából következik, hogy a pléróma Krisztus, s mi ennek a teljességnek vagyunk térben és időben a részei. Ismeretünkre nézve ez töredékességünk beismerését jelenti, de egyúttal a sokféleség gazdagságának a megélését is . Ez nem a pluralizmus ideológiájának való behódolást jelenti, hanem azt, hogy minden tradíció a mienk, amelynek gazdag tárházából jó gazdaként újat és ót hozunk elő.

2.Másodszor azt kell tudatosítanunk, hogy az istentisztelet nem egy az egyház élettevékenységei közül, hanem az egyház felismerhetőségének a legsajátosabb helye. A reformátori felfogás szerint ugyanis az egyház láthatósága, -másszóval a notae vagy signa ecclesiae ,- egyértelműen az istentisztelethez kötődik : az Ige tiszta hirdetéséhez és a sákramentumok helyes kiszolgáltatásához. Az a tény, hogy pl. Kálvin maga is megelégedett e kettős ismertetőjeggyel, azt mutatja, hogy az egyház esemény jellege elsősorban az istentisztelet gyakorlatában fejeződik ki, minden más csak ehhez kapcsolódó, ill. ebből következő esemény lehet. Az egyházat nem szociális, vagy kulturális intézményeiről lehet felismerni, hanem a kultuszáról. A gyülekezet itt igazán az, amit magyar neve jelez is: összegyülekezés. Lehet, hogy számos kortárs csoport, kör működik külön külön, ezek azonban éppen az istentiszteleten élik át, hogy egy gyülekezetként vannak együtt. Ez az egy gyülekezet ekkléziológiailag teljesen egyház, ha nem is a teljes egyház. A gyülekezet, az egyház, az istentiszteleten esemény, egyébként csak intézmény, - egyházközség. A gyülekezetnek nincs hivatala, gazdálkodása, pecsétje és jogi személyisége, csak istentisztelete, úrvacsorai közössége van és az ehhez kapcsolódó egyéb szolgálatai, mint bibliai tanítás, katechézis, lelkigondozás stb.

 Ez az ekkléziológiai alapállás egyértelműen Krisztus jelenlétéjhez köti a gyülekezetet, de egyben olyan egyirányú állítás is, amely dologi értelemben nem köti Krisztus jelenlétét egyetlen emberi cselekményhez sem. Ubi Christus, ibi ecclesia – és nem fordítva. Ahogyan a sákramentumi jegyekbe sem bezárva, sem ahhoz hozzákötve nincs Krisztus, ugyanúgy a hirdetett Igére nézve is csak Krisztus felől és csak a kegyelem által lehet igaz, hogy predicatio verbi Dei est Verbum Dei. Krisztus megbízása felől nézve bizonyosan igaz, hogy „aki titeket hallgat, engem hallgat ”, de ezt egyetlen igehirdető sem fordíthatja meg ép ésszel úgy, hogy aki engem hallgat, az magát Krisztust hallgatja. Ezért az egyház istentisztelete és ezáltal végső soron a léte is Krisztus kegyelmes jelenlététől függ, amelyet természetesen mind az igehirdető, mind a gyülekezet Krisztus ígéretében bízva kérhet és remélhet, de amelyet soha nem tekinthet automatikusnak és magától értetődőnek. Ezért van szükség az epiklézisre mind az igehirdetés, mind a sákramentumok kiszolgáltatásakor.

Itt tehát az ajtó, a kapu képét nemcsak a gyülekezet belépése, hanem a másik irányból is komolyan kell vennünk. Krisztus egyszerre van benn és egyszerre van kívül az egyházon. Krisztus bent létének és kívül állásának ezt  a dialektikáját jól érzékelteti a Jel. 3,20. közismert Igéje: „Íme az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja hangomat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, vele vacsorálok és ő énvelem. ” Ez a mondat az ősegyház liturgikus beszédmódjából való, amely mind a meghallott Igéhez, mind az úrvacsorai közösséghez kapcsolódik. Egyben kifejezi a keresztyén istentisztelet legjellemzőbb szimbolikus mozzanatát, az ajtó nyitást. A Verbum Dei externum e mozdulat által lesz Verbum Dei internum-má. Tévedés lenne ezt a mondatot kizárólag individuálisan értelmezni, mint a szívünk ajtaján kopogtató vándor Jézus képét. A metafora éppen azt fejezi ki, hogy a vacsorához összegyülekezett vendégsereg mindaddig végzetesen hiányos, ameddig nem hallja meg a Pásztor hangját , - ez sajátos egybecsengés itt a János 10, 3 pásztor igéivel, - és nem engedi megvendégelni magát. A hivatkozott rész természetesen még kiegészül itt a türórosz , az ajtónyitó őr felelősségével is, ugyanis nem mindenféle hang előtt kell kitárni a kapukat. Sőt, ez a szűrés teljes mértékig azonos a lelkek megítélésének, ugyancsak a jánosi teológiában szereplő, gondolatával (1Ján 4, 1-3.). A diakriszisz tón pneumatón ugyanis éppen a gyülekezetben megszólaló, ott tekintélyt követelő „lelkek ” megkülönböztetésére vonatkozik. Az istentiszteletnek így elsősorban nem formai, hanem tartalmi kritériumai vannak: a hogyan kérdését messze megelőzi az, hogy kinek nyitunk ajtót.

3. Ezzel az elsődleges tartalmi kritériummal természetesen nem kell mindjárt kizárnunk , vagy elítélnünk azokat a formai elemeket, amelyek az élményt, az áhítatot hivatottak elmélyíteni, hiszen , - hogy biblikusan szóljunk, - az arany almához ezüst tányér illik, a kopott műanyag tálca aligha. Ezért az „ékes és szép rend ”, az esztétikai igényesség nem tekinthető adiaforonnak. Csomasz Tóth Kálmánnak a jelenlegi énekeskönyvünkhöz írt előszavában szereplő sorai máig érvényesek : „az ami akár lelki és hitvallási, akár művészi és irodalmi szempontból értéktelen, soha és sehol nem használhat. ” A puritanizmusnak nem szinonimája az igénytelenség.

Ezt a kérdést ma azért is komolyan fel kell dolgoznunk, mert az európai kultúrának  olyan szétesését és értékválságát éljük, amit valaki találóan nevezett a primitivizmus agressziójának és terrorjának . Nemcsak arról van már szó, hogy a pluralizmus jelszavának megfelelően ’virágozzék minden virág’  hanem már inkább arról, hogy a silányság és a butaság akarja megszabni a kulturális kánont. Ezért még az olyan analógiákkal is óvatosan kell ma már bánnunk, hogy a reformáció a nép nyelvén szólaltatta meg az evangéliumot. Ma inkább azt mondanám, hogy Isten őrizzen meg attól, hogy a nép nyelve – és különösen a média nagy részéé – teret kapjon istentiszteleteinken. Vigyázzunk, mert az, amit ma a divat diktátorok korszerűnek kiáltanak ki, annak nincs jövője, az ma már inkább a múlté. Ezért sokkal inkább az a korszerű, ami korszerűtlen. Az előbbi felületes mondat tehát még a reformációra nézve is így hangzik: a reformáció alakította ki a nép nyelvét Károli Gáspár és Szenczi Molnár Albert által és iskoláin keresztül formálta gondolkodását és igen magasra állította még a teológiai műveltség mércéjét is. A kétségtelen hanyatlásért nem a reformáció célkitűzései a felelősek, hanem a későbbi megalkuvások a status quo-val, amely inkább alkalmazkodott a közízléshez semmint formálta volna azt.

 Kérdés, hogy ezzel a szellemi terrorral, amely az egész nyugati keresztyénséget fenyegeti, hogyan tudja az egyház az apologetikus küzdelmet felvenni. Csak akkor, ha egyre inkább tudomásul veszi Isten királyságának mennyei dimenzióit, amely a teljes embert (értelem-érzelem akarat) és az egyénen túli strukturális szférát (fejedelemségek, hatalmasságok, erők) képes átalakítani. Ennek a minősített erőtere az istentisztelet, ahol az Isten-dicsőítésnek, a bűnvallásnak, kérésnek és hálaadásnak éppúgy megvan a helye, mint a tanító és prófétai igehirdetésnek. Az istentisztelet az a hely, ahol evidencia, hogy Krisztusé minden hatalom mennyen és földön és hogy Ő be is jelenti igényét a föld minden négyzetcentiméterére. A kultúrára, gazdaságra, politikára és az egyének életére.  Noha ez az evidencia az istentiszteleten soha nem válhat relatívvá, arra vigyázni kell, hogy ebből sohase következzék arrogancia és a misszió Isten missziójában való részvétel legyen és ne egyházi térhódítás. Éppen a kultusz és rítus mássága fogja az egyházat megvédeni attól a gyanútól, hogy a templom külső hatalmi harcok arénája legyen. Ha az istentisztelet az Ige és a Lélek erőtere, akkor itt valóban az egyház szíve lüktet: összegyűjtötte őket és elküldte őket.

Tudom, hogy ezen a ponton a missziói szempontokat szokták ellenérvként felhozni. Lényegében Klaus Douglas könyve és frankfurti gyakorlata ebbe az irányba mutat. Templomukban 5 istentiszteletet tartanak vasárnaponként, amin átlagban egyenként 120 résztvevő van. A kínálat skálája az ónémet Deutsche Messe-től a különböző kortárs zenei és igehirdetési stílusokig terjed. Ez igazán a posztmodern modell, amely a plázákhoz hasonlóan a legfinomabb kenyértől a kutyaeledelig mindent kínál a polcokon. Mennyiségileg a 600 fő kétségtelenül impozánsabb létszám, mint ennek az ötöde, ha csak egy féle stílus jelenne meg. Mégis, megkérdezhetjük, van-e itt egy gyülekezet, vagy csak öt féle érdeklődő közönség, amely a számára szimpatikus előadásra vált jegyet. Úgy gondolom, ez az egyik legnagyobb dilemma ma hazai református egyházunkban is, amely talán az énekeskönyvi bizottságot jobban megosztja, mint a liturgia kérdései. Pedig a kettő elválaszthatatlan egymástól. Amikor 1948-ban Csomasz Tóth Kálmánék összeállították jelenlegi énekeskönyvünket, akkor a korábban említett katolicitás jegyében úgy vették fel az ó-protestáns gregorián örökségből a Sanctus, Kyrie, Agnus Dei, Gloria elemeit, hogy a Ravasz László által készítendő ágendában ezeknek meg lesz a pontos helyük és szerepük. Tudjuk, nem így lett, mivel a liturgiához igazán értő püspök persona non grata lett, így a kísérlet féloldalasra sikerült és most ott tartunk, hogy a legősibb liturgiai anyag felesleges ballaszttá vált. A Liturgiai Bizottság pedig nem vállalkozhat többre, mint az említett áruházi példához hasonlóan példatárat tesz az asztalra, amely a minőségre ügyelve a kutyaeledelt nyilván nem fogja feltálalni.

          4. Végül itt érkeztünk meg az egységes liturgia, vagy liturgikus egység kényes kérdéséhez. Vajon felfedezzük-e a különböző templomokban, hogy református istentiszteleten vagyunk?  A II. Helvét Hitvallás XVII. fejezetében ezt olvassuk: „az egyház egysége nem a külső szertartásokban áll.” A történeti szövegkörnyezetből kiragadott mondat számos félreértéshez vezethet. Sugallhatja azt, hogy a liturgia a helvét reformáció számára másodlagos kérdés, adiaforon volt. De még inkább, hogy az egyes gyülekezetek, ill. lelkipásztorok egyéni döntésének a kényére-kedvére szolgáltatta ki azt.

A figyelmes olvasat azonban már a szövegkörnyezetben is eloszlatja a félreértést: a cél éppen az „egyház igazsága és egysége ” volt, szemben a könnyelmű szakadásokkal, amelyek részben abból adódtak, hogy az erősebb gyülekezetek, ill. területi egyházak saját szertartásaikat akarták a többiekre erőltetni. Ez a veszély Kálvin és Bullinger korában elsősorban a berni törekvésekben jelentkezett. Másrészt azonban gondolhatunk azokra az egységtörekvésekre is, amelyek pl. Kálvin szeme előtt lebegtek az angliai és wittenbergi reformációval kapcsolatban. Ő olyan fontosnak tartotta az egyház egységét, hogy Cranmer érseknek írt levele szerint, tíz tengeren is kész lett volna átkelni érte. Ezt a célt semmiképpen nem akarta a reformáció veszélyeztetni a liturgiai felfogások különbözőségei miatt és ezt Kálvin levelezése más irányból is alátámasztja. Hasonló volt a helyzet az egyházszervezeti kérdésekkel is. Bármennyire határozott volt is Strassbourgra és Genfre vonatkozóan a meggyőződése, ezt nem helyezte a kötelező norma szintjére minden egyház számára és különösen nem tette a tanbeli egyetértés elé.

A Hitvallásnak ez a mondata tehát nem igazolhatja azt a liturgiai lazaságot és önkényességet, amelyet az immár egységesnek mondott Kárpát medencei reformátusságnak különösen az anyaországi részében tapasztalunk.  Úgy gondolom, hogy éppen az egység megtagadásának tűnik, ha egy református ember nem ismer rá a református istentiszteletre a saját gyülekezetétől távol és ott idegennek érzi magát. Elfogadhatatlan az is, hogy közös liturgikus szövegeinket nem tudjuk egységes fordítás szerint együtt elmondani. Ez azonban nem a liturgia problémája, hanem a zsinatpresbiteri gyakorlat elégtelenségéé. A liturgiai heterodoxia csupán egyik, de sajnos, nem is egyetlen tünete ennek a szétesettségnek. A szün-hodosz-ról már sokan és sokszor elmondtuk, hogy az etimológiája szerint is közös útkeresést jelent. Ha ezt a közös utat nem keressük, akkor törvényszerű, hogy csak különböző irányokba, irányzatokba lehet elindulni, amelyből találkozás nem jöhet létre. Igaza van a Hitvallásnak: a homologia, a  bűn - és hitvallási azonosság az alapja az egyház egységének. Ha csakugyan mindnyájan egyképpen szólunk, még ha kegyelmi ajándékaink szerint különbözőek is vagyunk. Ez nem azonos a homogenizálással, az elszürkítő egybe mosással. Vannak értékes és megőrzendő helyi liturgiai tradíciók is, amelyek csak gazdagítják az egész testet. De van egymásra nem figyelő individualizmus és kongregacionalizmus is, amely leginkább a liturgiában szembeötlő. Amely a különbözésünket hangsúlyozza inkább, nem pedig összetartozásunkat.

A liturgia leginkább az a terület, ahol a protestantizmus különösen átéli a szabadság és kötöttség feszültségét. A rend és a spontaneitás, a Lélek és a szervezet azonban nem kizárólagos ellentétei egymásnak, hanem olyanok, mint a folyó és a medre. Ha túl széles és parttalan a meder, a posványosodás kísért, ha túl szűk, akkor a gátakat romboló áradat. Ezért csak azt kérhetjük, hogy a korai és késői esők élő vizű folyama ássa meg a maga medrét. Ébredés, lelki megújulás nélkül aligha van liturgiai megújulás, legfeljebb csak ideiglenes újítás, amely csak az újszerűségével hat a megszokásig. De nem tartom lehetetlennek a fordított sorrendet sem. Imádatunk, Isten dicsőítésünk, igehirdetésünk megújulása elindítja a megújulást. Hiszen mi más lehetne annak a forrása, mint a zsoltár komolyan vétele: „Csendesedjetek el, és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!” Magyar Isten-tisztelet szavunkban erről van szó.