A húsvét állandó, mégis minden évben újrafogalmazzuk az üzenetét. Mi az idei húsvét üzenete?
Az újrafogalmazás több szempontból is jogos, hiszen már az Újszövetségben is sokféleképp fogalmazódik meg a húsvéti örömüzenet, Kálvin pedig a vasárnapot nevezi kishúsvétnak, hiszen azért tartjuk vasárnap az istentiszteletet, mert ezen a napon támadt fel Krisztus a halálból. Hogy 2014-ben miként lehet újra elmondani az eredeti történetet? A felénk áradó megannyi rossz hír ellenére a húsvét azt üzeni nekünk, hogy minden rossz ellenére van ebben a világban valami erősebb, hatalmasabb annál, ami elcsüggeszti az embert. Egy csoda, ami olyan váratlanul érheti az embert. Az Isten váratlanságának az esélyét adja meg a hit: nagyképűen hangzik, de a hitemmel megadom az esélyt Istennek, hogy ezt a váratlanságot az én és a világ életében fel tudja mutatni. Amitől egyszeriben minden megváltozik, és ami a dolgokat a helyére teszi. Amit mi temetőnek, sírnak, pusztulásnak, szenvedésnek látunk, a mögött mégis ott van az Isten életet teremtő és megújító akarata. Ennek a feladhatatlan reménységnek, a „szent mégisnek” az ünnepe a húsvét.
Az idei húsvét különleges lesz, mert néhány nappal később a Zsinat ülésén, majd azt követően a budapesti nemzetközi könyvfesztiválon is bemutatják a revideált új fordítású Bibliát. Miért volt szükség erre a folyamatra és hogyan értékeli ezt a munkát?
Az 1975-ben megjelent új fordítás a legnagyobb vállalkozás volt a magyar protestáns bibliafordítás 20. századi történetében. Jól emlékszem, hogy édesapám könyvtárában ott álltak azok a próbafüzetek, amelyek a háború után megkezdett fordítási munka részei voltak. Az új fordítás szükségessége azért merült fel, mert az élő nyelv, ahogy az élet maga is, folyamatosan változik. Az 1975 óta eltelt évtizedek tapasztalatainak birtokában felmerült az igény a szöveg revíziójára. Nem volt ez most sem látványos munka, de hosszú évek szellemi erőfeszítését kívánta a benne résztvevőktől. Egyházalkotmányunk értelmében a Zsinat határoz a bibliafordításokról és használatukról. Így terv szerint a testület áprilisi ülésén a hálaadás mellett arról is dönt, hogy az 1908-as revideált Károli-fordítást és a most elkészült revideált új fordítást tekinti a református egyházban hivatalos fordításnak és ezeket használja a liturgiában. A határozattervezet kimondja, hogy változatlanul a Magyar Bibliatársulat a magyar protestáns Biblia ügyének gondozója. Azt is rögzíteni kívánjuk, hogy liturgiai használatra a Bibliát csak könyv formában tartjuk elfogadhatónak, bármennyire is a nem könyvformátumú információk korában élünk. Úgy tartjuk illőnek, hogy szószéken a lelkipásztor a Könyvek Könyvéből ne az okostelefonját elővéve olvassa föl a napi igét.
Az országos esperes-gondnoki értekezleten a Biblia legújabb kiadásának egyik első példányával a kezében
Az elmúlt években világot látott más protestáns bibliafordítás is. A zsinati határozattervezet minden bizonnyal ezek fényében is született.
A Zsinatnak joga és kötelessége tiszta vizet önteni a pohárba. Nem tudjuk, de nem is akarjuk megtiltani, hogy megjelenjenek különböző bibliafordítások. Még akkor sem, ha nem is mindig missziói, hanem talán üzleti megfontolásból születnek azok. Ám azt le kell szögezni, hogy a Magyar Bibliatársulat kiadásai a mértékadók.
A parlamenti választások után vagyunk. Négy évvel korábban, a parlament nyitóülése előtt a Hold utcában tartott istentiszteleten azt mondta, hogy az ország nem egy korlátolt felelősségű társaság, és akik az irányításában részt vállalnak, a korlátlan önként vállalt felelősséget vették magukra. Hogyan értékeli az elmúlt négy évet az ország szempontjából?
Emlékszem, a napi ige szerint prédikáltam, és mint minden esetben, ezúttal is bebizonyosodott: a bibliai hely akkor is, ott is helyénvaló volt. A hatalom gyakorlásának különböző típusairól volt szó. Azt akartam elmondani azoknak, akik hihetetlen bizalmat kaptak a kétharmados felhatalmazással, hogy hatalomgyakorlásuk az Emberfia jelképezte emberséges hatalomhoz igazodjon, szemben a különböző impériumokat jelképező vadállatok hatalomgyakorlásával. Ez mindenkor aktuális figyelmeztetés minden hatalom számára. Minden hatalomgyakorlónak szüksége van a figyelmeztetésre, amely szerint nem kell mindent megtennie, ami az embernek hatalmában áll. Ez a keresztyén etika egyik központi tétele, ami kormányoktól, pártoktól független, és az egyéni, illetve a közösségi életben egyaránt érvényes. Az elmúlt négy esztendő az ország legújabb kori történetében hatalmas és a maga nemében egyedülálló vállalkozás volt, hiszen a rendszerváltás körül kialakult konszenzus következtében voltak olyan területek, amelyek szabályozása csak kétharmados parlamenti többséggel volt megváltoztatható. Az elmúlt négy esztendőben az volt a kormány célja, hogy azokat a változtatásokat, amelyekhez kétharmad szükséges, hozza meg. Ezért a törvényalkotás erőltetett menetben folyt. Azt kívánom, az újabb mandátum arra legyen alkalom, hogy azokat a finomhangolásokat, amelyek bizonyos területeken szükségesek ahhoz, hogy ezek az alapvető törvények valóban be is töltsék a funkciójukat, talán nyugodtabb körülmények között meg lehessen tenni. Az erőltetett tempó legyen kicsit nagyvonalúbb és türelmesebb a valódi párbeszédre való nyitottságban, a dolgok végiggondolásában.
Nagy reményekkel néztek 2010-ben az egyházak is a négyéves kormányzati ciklus elé. Beigazolódtak ezek a remények?
A reménykedés természetes lélektani reakció volt, miután a sokat emlegetett, de talán némileg túlragozott nyolc évben nem kifejezetten egyházbarát politikai környezetben kellett megtalálniuk a magyarországi egyházaknak a helyüket. Nem minden várakozásunk teljesült. Nyitva maradt olyan, az egyházunk mindennapjait érintő kérdés, mint az egyházfinanszírozás hosszútávon kiszámítható modellje. A nagy változásokban, amelyek a közoktatást, a felsőoktatást és a szociális szférát érintették – és amelyek intézményfenntartóként óhatatlanul érintettek minket is –, nem mindig lehetett érezni azt az átgondoltságot, hogy itt valóban az a végeredmény születne, hogy az egyházi intézmények ne kerüljenek hátrányosa helyzetbe. Például a most futó tanévben azzal szembesültünk, hogy vannak olyan közoktatási intézményeink, amelyek a jelenlegi finanszírozási rendszerben működésképtelenek lennének átmeneti egyházi segítség nélkül. Hozzáteszem: a különböző szaktárcákkal, államtitkárságokkal való kapcsolattartás sem volt mindig egyenlő színvonalú. A szociális államtitkársággal folytatott párbeszéd működőképes volt, még ha nehéz helyzetek is alakultak ki. Az oktatásban már nem mindig éreztük ezt, ezen a területen most is vannak olyan ügyeink, amelyek lassan fél éve húzódnak. A deklarált stratégiai partnerségnek azt kell jelentenie, hogy közös gondolkodással hosszabb távra is meg tudunk állapodni, nem csak ad hoc megoldásokban.
Közös gondolkodásban a kormányzattal: a reformációi emlékbizottság alakulóülésén
Az egyházfinanszírozás rendezése érdekében többször sürgette a kormányt az új alapok megteremtésére. Elkezdődhet most egy ilyen folyamat?
Már 2010-ben is jeleztük a kormánynak: nem tartjuk kiszámíthatónak és megnyugtatónak, hogy az szja egy százaléka felajánlásának rendszerére épül az egyházfinanszírozás, mert a folyamatosan változó adórendszer kiszámíthatatlanná teszi a finanszírozást. A beszűkülő lehetőségekről nem is beszélve: a személyi jövedelemadó kulcsának csökkentése miatt a felajánlható összeg is csökken. Vagyis hiába növeljük a felajánlók számát, a végelszámolásnál mindig rosszabbul járunk. A legfontosabb, hogy legyen meg az újragondolásra a határozott szándék, a világos politikai döntés. Először mondjuk ki: nem jó az, hogy minden évben megvárjuk a decembert, és a költségvetési vita során megmaradó összeget fordítjuk az egyházak támogatására, és ahhoz igazítjuk a rendszert. Ha ez megvan, akkor jöhetnek a részletek: annak tisztázása, pontosan mit is tekintünk egyházfinanszírozásnak és mit – bár annak szokás nevezni, de – nem.
Vannak olyan vélemények, hogy az egyházak autonóm döntéseinek, önálló társadalmi, közéleti létének kulcsa a mindenkori kormányzatoktól, az államtól független anyagi lét. Sérült-e az elmúlt években a református egyház autonómiája a finanszírozás kiszámíthatatlansága miatt? De úgy is feltehetnénk a kérdést: például a Debreceni Református Kollégium felújítására kapott tízmilliárd forint mibe kerül a református egyháznak?
Valóban összefügg a két problémakör. A református egyház számára a következő évek egyik nagy feladata ennek a bizonyos autonómiának a megőrzése és gyakorlása lesz. Az autonómia kérdését ott tartom nagyon fontosnak, hogy ha például egy egyházi iskola fenntartási szerepkörét úgy próbálná csorbítani a jogszabályi környezet, hogy az egyház csak a működtetője legyen az intézménynek, ne a fenntartója. A fenntartónak van autonómiája, a működtetőnek nincs. Arra kell ügyelni, hogy fenntartóként tudjunk megjelenni és gyakorolni azokat a jogosítványokat, amelyek meg tudják teremteni az egyházi intézmény sajátosságait. Hogy mibe kerül az egyháznak a debreceni rekonstrukció? Először is azt kell leszögezni, hogy amikor ez először felmerült, igyekeztem ragaszkodni ahhoz, hogy ez semmiképpen se menjen a református egyházat jogosan megillető támogatás rovására. Azt is látni kell, hogy az oktatásra, a teljes oktatási infrastruktúrára fordított állami forrásnak ez a tízmilliárd forint csak a töredéke.
Az állami költségvetéshez mérten valóban nem horribilis összeg tízmilliárd forint, de a református egyház évi büdzséjéhez fogható támogatásról van szó.
Valóban, de négy évre elosztva érkezik ez az állami támogatás. De van itt két szimbolikus vonás. Az egyik az, hogy úgy alakult a 20. századi történelem, hogy a Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma volt az egyetlen túlélő protestáns iskola, majd az egyetlen a történelmi kollégiumaink közül, amelyik nem kerülhetett vissza az eredeti épületébe. Szimbolikusnak érzem azt is, hogy abban az évben, amikor száz éve lesz, hogy megépült a Péterfia utcai épület, gimnáziumnak, akkor újra gimnázium lesz. Másfelől az oktatási rendszer fejlődése esetleges volt a rendszerváltás után, Debrecenben is. Így feladatunk megteremteni egy 21. századinak megfelelő összstruktúrát, amelyben a dolgok logikusan illeszkednek egymáshoz. Állami támogatást kérni és elfogadni egy ilyen cél megvalósításához az én olvasatomban nem sérti az egyház autonómiáját. Ezek az intézmények ugyanis messze túlmutatnak azon, hogy az egyháznak utánpótlást biztosítsanak.
Az egyéb egyházi célok támogatásának, illetve az intézményfenntartói státusznak a sérülése mellett sokkal egyszerűbb, kézenfekvő veszély is van: politikai elvárások megfogalmazódnak-e ilyen esetben az egyházzal szemben?
Minden deklarációnál, bizonygatásnál fontosabb, hogy mi az, ami történik és mi az, amit az egyház a maga keretein belül meg akar és meg tud tenni. És mi az, amire azt mondja, ehhez nem adom a nevemet. A választások előtt jóval kiadott elnökségi közleményben arra kifejezetten felhívtuk a gyülekezetek, lelkipásztorok, intézmények figyelmét, hogy a hatályos református egyházi törvények kifejezetten tiltják, hogy pártpolitikai célokra használjanak egyházi használatban lévő ingatlant. Ez az a fajta a gondolkodás, amely bölcs mértéktartást és józanságot próbál felmutatni, jó református hagyomány. És ezt szeretnénk megőrizni.
Az állam és egyház közötti kapcsolat elmúlt négy évének leglátványosabb fejleménye az állami fenntartású oktatási intézményekben bevezetett, kötelezően választható hit- és erkölcstan tantárgy. Az első ilyen tanév vége felé járunk, mik ennek az új rendszernek a tapasztalatai?
Sok kérdőjel volt sokunkban a kötelezően választható hit- és erkölcstan bevezetésével kapcsolatban. Egyrészt az, hogy a most zajló tanévre az első és ötödik osztályos diákok 51 százalékát a szüleik a hit- és erkölcstanra íratták be, jóval felülmúlja azoknak a létszámát, akiket eddig a fakultatív hittannal el tudtunk érni. Ez ugyanis tíz százalék alatt volt az említett évfolyamokon. Tehát jó esélyünk van rá, hogy a jól szervezett, vonzó keresztyén személyiségek által tartott hit- és erkölcstanóra meghozza a maga gyümölcsét. Nagyon különbözőek a tapasztalatok, hiszen ahol eddig is zökkenőmentes volt az együttműködés a fakultatív hittan tekintetében, ott ez a rendszer is szépen működik. Voltak olyan intézmények is, amelyek nehezen akarták megteremteni a szükséges feltételeket. Az első tanév tanulóév volt mindenki számára, aminek a mérlegét meg kell majd vonnunk. A sok kezdeti bizonytalanság után egyházunk szervezete és adminisztrációja egyre inkább felkészült arra a váltásra, hogy a fakultatív hittan helyét átveszi a hit- és erkölcstan.
A hit- és erkölcstanoktatás funkcionálhat-e olyan „missziói csápként”, mint amilyen szerepet az egyházi intézményeknek szánnánk?
Hadd szóljak itt az egyházi intézményekről általában. Azt gondolom, hogy ma az egyház, az egyházi élet másodlagos ismertetőjegyei lehetnek az intézmények. Ezek a „misszió csápok” valóban hozzátartozhatnak az egyházhoz, ezeken keresztül többen ismerhetik meg az egyházat, mint a hagyományos gyülekezeti keretek között. Az intézménybe hamarabb el tud jutni valaki, mint a gyülekezetbe. Hisszük azt, hogy innen át tud jutni az egyház szívéhez, lelkéhez, az istentiszteletre, a gyülekezet közösségébe. Tudták ezt a régiek is, hiszen Aquinói Tamás, a középkor nagy keresztyén gondolkodója használja a preparatio evangelii, vagyis az evangélium előkészítése kifejezést. Nem az evangéliummal kell kezdeni egy egyháztól elszokott környezetben, hanem valamivel elő kell készíteni a terepet. Ez az előkészítés a mai világban az intézményeken keresztül történhet meg.
A politika és egyház kapcsolatát tekintve külföldön is voltak érdekes tapasztalatai. Legutóbbi svájci látogatása során az ottani rádióban elhangzott, majd leiratban még furcsábbra sikerült egy önnel készített interjú, amelyben egészen hajmeresztő dolgok jelentek meg a közállapotainkról.
Pedig a riporter egy szimpatikus újságíró hölgy volt, felkészült, és folyamatos beszélgetés alakult ki köztünk. A megjelent változatban aztán a kérdések vaskosabbra sikerültek, mint a válaszaim. A kényszerképzetek, a klisék ott is megvannak. Magával a zürichi rendezvénnyel kapcsolatban is volt olyan érzésem, hogy olyan helyzet volt ez, mint amikor az osztályfőnök odarendeli a diákját. Azt aláírom, hogy ami ma Magyarországon látható, nem felel meg mindenben a klasszikus liberális demokrácia kritériumainak, és a politikailag korrekt beszéd követelményeinek sem. De nem vagyok meggyőződve arról, hogy a fekete-fehér szembeállítás, a magasabb és alacsonyabb rendűekre való szétosztás mindenben megfelel a valóságnak. Nem szeretném, ha a hasonló megszólalásaim után csak akkor lennék jó fiú, ha azt mondhatnák, na, ez a püspök jól odamondott a kormánynak. De az sem lenne jó, ha csak azt tudnám mondani, hogy el a kezekkel Magyarországtól és minket mindig mindenki csak bánt. Ezzel sem megyünk semmire, erre a sokat szapult Európában egyre kevésbé vevők. Az európai református testvéregyházak nagyon nagyra értékelték, hogy azt mondtuk, üljünk le, gyertek el hozzánk, mondjátok el, hogyan láttok minket. Lehet, hogy nagyon eltérő az, hogy mit látunk mi problémának és mit ők. Megjegyeztem a miniszterelnöknek a választás éjszakáján tett kijelentését, amivel nagyon világosan leszögezte, hogy tudomásul kell venni, Magyarországnak az Európai Unióban van a helye. És ez nem csak arra szolgál, hogy félreszorítsunk egy euroszkeptikus pártot. Ugyanakkor miért lenne az égbekiáltó bűn, ha valaki azt mondja, képviselni kell a sajátos értékeinket és érdekeinket.
Térjünk vissza Magyarországra. Holokauszt-emlékévben vagyunk és a közbeszéd ezzel a témával kapcsolatosan is meglehetősen felfokozott és megosztott. Több eseményen is részt vett az elmúlt hetekben, hogyan látja innen nézve a megemlékezések hangulatát?
Elsősorban olyan eseményeken vettem részt, amelyeket részben vagy egészben egyházunk indított el. A debreceni Immánuel fogyatékos otthon konferenciasorozatot indított a fogyatékos holokausztról, a hírhedt eutanáziaprogramról szól, ennek már két alkalma is volt. A Debreceni Református Hittudományi Egyetemen megemlékeztünk ifj. dr.Varga Zsigmondról, aki koncentrációs táborban halt mártírhalált. Részt vettem az egyházügyi államtitkárság által szervezett tihanyi konferencián is. Fontosnak tartom, hogy a helyi és országos zsidó szervezetek minden alkalmon képviseltették magukat. Ebbe a sorba illik az is, hogy néhány hete a csengeri gyülekezet küldöttsége Jeruzsálembe látogatott, hogy egy díszes kiadványban átadják a városukból elhurcolt zsidók névsorát, amit ők gyűjtöttek össze. Egy másfajta, de szintén fontos momentum volt, hogy a Keresztyén –Zsidó Tanács éppen az Abonyi utcában tartott elnökségi ülése után megfogalmaztunk egy közleményt, amelyet eljuttatunk a magyar kormánynak, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz), valamint a nemzetközi zsidó–keresztyén tanácsnak. Ebben arra kértük az érintetteket, hogy az egész magyar társadalom számára fontos év kapcsán a szembesülést keresve, az elkendőzést és bűnbakkeresést egyaránt félretéve üljenek le egymással tárgyalni. Sehonnan nem kaptunk választ. Nagyon fontosnak tartom, hogy a nagy megemlékezések, a közvéleményt foglalkoztató, borzoló ügyek – Szabadság téri emlékmű, Sorsok Háza – mellett legyenek meg a helyi szintű emlékezések és emlékeztetések, mert ezt a feladatot helyettünk nem fogja elvégezni senki.
Megemlékezés a Dohány utcai zsinagóga előtt márciusban
Van a zsidósággal való közbeszédnek egy aktuális és nagyon kényes, ráadásul református vonatkozású pontja, Hegedűs Loránt tevékenysége. A közvélemény Hegedűs Loránt megnyilatkozásait a református egyház véleményeként értelmezi. Hol van a történetben valójában az egyház?
A Magyarországi Református Egyház álláspontja világos. Az MRE egésze nevében a Zsinatnak van joga nyilatkozni, az az MRE véleménye. Egyházunk 1990-ben adott ki egy hivatalos állásfoglalást, ha úgy tetszik, tanítást a zsidósággal való kapcsolatáról, amit a 2000-es évek elején, szinte szó szerint, megismételt. Emlékeztetni szeretnék arra, hogy amikor az említett lelkipásztor tavaly felhívást tett közzé a Zsidó Világkongresszus budapesti ülése idejére meghirdetett tiltakozó akcióról, akkor az éppen összeülő országos esperes-gondnoki értekezlet, amely egyházunk mind a huszonhét egyházmegyéjét képviseli, nagyon határozott nyilatkozatot adott ki. A református egyház, mint közösség, ezeket a lépéseket tudja megtenni. Ezek a megnyilatkozások egybevágnak azzal például, ami a katolikus egyház zsinati, pápai deklarációkban megfogalmazott véleménye, nevezetesen az, hogy a keresztyénség és az antiszemitizmus egymást kizáró fogalmak. Az antiszemitizmus olyan bűn, ami a keresztyén etikával, tanítással nem egyeztethető össze. Az már sok kritikával illethető, bonyolult folyamat, hogy az egyházi bíróságaink hogyan működnek. Az elmúlt időszak konkrét esetei bennem azt erősítik meg, hogy az egyházi bíróságaink néha elfelejtkeznek arról, ami az egyházi bíráskodásról szóló törvényünk preambulumában nagyon világosan le van fektetve: az egyházi bíráskodás célja nem lehet más, mint az egyház jó rendjének, az egyházi élet tisztaságának a fenntartása, megőrzése, helyreállítása. Felmerül, nem lenne-e egyszerűbb egy olyan egyházi berendezkedéssel, amelyben egy ilyen intézkedést minden további nélkül nagyon gyorsan meg lehet tenni. A mi egyházunk ezt a berendezkedést választotta annak idején, mi csakis e keretek között működhetünk.
Érdemes ezen a ponton a Hegedűs-ügyben is többször felemlegetett 2012-es debreceni Horthy-tábla avatást feleleveníteni. A Szabadság téri lelkész egyenesen kettős mércét kiáltott. Okozott Önnek fejfájást a táblaavatás felhánytorgatása?
Van az a klasszikus mondás, miszerint ha ketten mondják ugyanazt, az nem ugyanaz. Ezt a mi esetünkre úgy fordítanám le, hogy ha ketten teszik – nem is – ugyanazt, az nem ugyanaz. A Debreceni Református Kollégiumban állt egykor egy tábla, ami rögzítette a tényt, hogy ide járt iskolába a kormányzó. Ez az emléktábla eltűnt, majd a kollégium renoválási munkálatai során előkerült egy raktárból. Felmerült, hogy mit tegyünk vele. Nem vertem nagydobra, de akkor egyeztettem többek között a Mazsihisz elnökségével is arról, hogy okoz-e számukra ez a tábla-visszahelyezés bármilyen problémát. A válasz az volt, hogy ez az égvilágon semmi gondot nem jelent, mert csupán egy tény rögzítéséről van szó. Magát az alkalmat is, számítva a kritikus felhangokra, tudatosan nem a széles nyilvánosságnak szántuk, és nagy beszédek sem hangzottak el. A párhuzamba állítás a Szabadság téren történtekkel tehát nagyon gyenge lábakon áll.
Nemcsak a holokauszt áldozataival, hanem a 20. század másik totalitárius rendszerének, a kommunizmusnak az áldozataival szemben is van törlesztenivalója a református egyháznak. Nemrég Tőkéczki László dunamelléki főgondnok, történész arról beszélt, hogy az egyházunkban öt évvel ezelőtt elindított múltfeltáró folyamat eredményei elmaradtak.
A mostani zsinati ülés napirendjén szerepel majd a Tényfeltáró Történész Bizottság időszaki beszámolója is. Komoly eredmények születtek mostanra. Annyit megelőlegeznék a zsinati beszámolóból, hogy az, amit korábban elhatároztunk, az összes rendelkezésre álló dokumentum összegyűjtése, mostanra befejeződött. Az anyag összeállt, és egy helyre, a Zsinati Levéltárba került. A szándék az, hogy ez ne zárolt, hanem kutatók számára hozzáférhető anyag legyen. Emellett – a korábbi zsinati határozatoknak megfelelően – elkészültek azok az átfogó tanulmányok, amelyek bemutatják az egész rendszer működését. Ezek a múltfeltárás folyamatát bemutató, most elinduló honlapon elérhetők lesznek. De nyilvánosságra kerülnek majd a tartótisztek nevei is. A zsinati határozat értelmében azokra az esetekre, amikor konkrét személlyel kapcsolatban merül fel, hogy együttműködött-e és ha igen, hogyan az állambiztonsági szervekkel, akkor a történészi bizottságon túl szerepet kap majd az egyházunk köztiszteletben álló tagjaiból álló értékelő bizottság is, amely minden egyes esetet megvizsgál és értékel. Az elmúlt öt év nagyon komoly és alapos, sziszifuszi munkával telt el, és mostanra jutott el abba a stádiumba, amelyben megteremtődött a nyilvánosság és a kutathatóság feltétele.
Térjünk vissza egy kicsit Debrecenbe, egy másik ötéves folyamattal: májusban lesz öt éve, hogy 2009-ben az alkotmányozó zsinattal létrejött a Kárpát-medencei reformátusság egysége, amely azóta tovább is bővült. Honnan indult és hová ért ennyi idő alatt a Magyar Református Egyház?
Azt gondolom, hogy ami 2009. május 22-én Debrecenben történt, immár elválaszthatatlanul hozzátartozik a magyar reformátusság legújabb kori történelméhez. Egyre inkább természetessé válik, hogy keressük egymást, a közös gyökereket és az együttműködés kereteit. Az elmúlt öt év arra volt jó, hogy a meghirdetett egység, a közös alkotmány váljék az egyházi élet különböző szintjein egyre inkább magától értetődővé. Mostanra természetes, hogy van közös Kárpát-medencei közös református kiadványunk; hogy Kálvin János kommentárjaink kiadása, az Institutio új fordításának a megjelentetése csak ebben a keretben képzelhető el; ahogy közös munka eredménye volt a Heidelbergi Káté szövegének megújítása és az lesz a II. Helvét Hitvallás új fordítása is. Magától értetődő, hogy diakóniai, missziói, iskolaügyi konferenciáink már nem képzelhetőek el csak magyarországi részvétellel. Felsorolhatatlan az intézmények, gyülekezetek közötti élő, működő kapcsolatok száma. Elindultunk a lelkészképzés összehangolásában is. Amikor a magyarországi egységes lelkészképesítő bizottság összeül, akkor a határon túli testvérek nemcsak megfigyelőként vannak jelen, hanem a kárpátaljaiak természetesnek veszik, hogy ez az ő lelkészképesítő vizsgájuk is. A Magyar Református Egyház nemzetközileg is egységesen jelenik meg, annak ellenére, hogy egyházjogilag nem képezünk egységet. Ezt én spirituális dolognak tartom, miként azt is, hogy a Magyar Református Egyháznak közös költségvetése van, amelybe mindenki befizet, de kifizetni csak közös és határon túli célokra lehet. A legnagyobb eredmény az, hogy ezekre a fejleményekre már nem kapja fel senki sem a fejét. Sokaknak meghatározó élménye volt és maradt 2009. május 22., és most ezzel a lelkülettel készülünk arra, hogy együvé tartozásunkat meg tudjuk jeleníteni és ezért hálát adjunk.
„Hogy vannak önök, egyházi vezetők egymással?” – tette föl a kérdést a Parókia Portál Szabó István dunamelléki püspöknek, aki nem tagadta, hogy vannak vitáik, de alapvetően jónak értékelte a kapcsolatokat. Hogy látja ön ezt a kérdést?
Mindig is voltak nézeteltérések a vezetők között az egyház történetében. Már az első apostoli gyűlést is emiatt kellett összehívni. Nem vagyunk egyformák, és ezt hiba lenne tagadni. Nem az a baj tehát, ha vitatkozunk, hanem ha azt testvérietlen módon tesszük. Fontos, hogy Krisztus ügyéért, természetesen nem feladva az álláspontunkat, adott esetben akár hátrébb is tudjunk lépni. A különbözőségeket, vitákat nem kell tehát eltusolni, csak figyelni kell arra, hogy ne essünk végletekbe.
Valóban csak annyiról lenne szó, hogy különbözünk egymástól? Az Egyházi Jövőkép Bizottság (EJB) az egymás iránti bizalom és a párbeszéd hiányára figyelmeztet, Harmathy András bizottsági elnök pedig a húsvéti Reformátusok Lapjában azt mondta: az egyház testének tagjai nem egységes szervezetként működnek.
Az Újszövetség sokkal drasztikusabban fogalmaz. Pál arra figyelmeztet, hogy vigyázzunk: amikor marjuk és faljuk egymást, meg ne emésszük az egészet. Vagy amikor ugyanő azt mondja a korinthusiaknak, hogy olyan bűnöket hallani felőlük, amilyeneket még a pogányok felől sem. De Ravasz László is megmondta: Isten különös kegyelme, hogy a református egyház a papjai ellenére még mindig fennáll. Nem szabad a kétség kívül meglévő hibáinkat, feszültségeinket abszolutizálni, és nem szabad a múltat idealizálni sem. Természetesen az ideális állapotra vágyunk, de tudomásul kell vennünk, hogy nem abban élünk. El kell tudnunk hordozni ezt a feszültséget, bármilyen keserves is, mert különben egy olyan egyházba vágyunk, amilyen nincsen ezen a földön. Tény, hogy az EJB két év alatt markáns helyzetelemzést alkotott, de a megoldási javaslatokkal még adós.
A Zsinat novemberi cikluszáró ülésére lépésekre lebontott munkatervet készít a bizottság. Ön két éve azt nyilatkozta: a legsürgetőbb változásokat még ebben a ciklusban végre kellene hajtani, hogy az új Zsinat már az új keretek között kezdhesse meg a munkáját. Erre nyilván már nem kerül sor.
Sajnos nem. Ami szerintem baj, mert ha már a jelenlegi Zsinat vetette fel a problémát, szerencsésebb lett volna, ha ez a testület is tesz pontot az ügy végére.
Az EJB elnöke a négy püspökkel és főgondnokkal folytatott beszélgetést értékelve azt mondta, hogy falakba ütköztek, valódi beszélgetés nem történt a felek között. Ön hogy értékeli a találkozást?
Az EJB-nek valóban más volt az elképzelése a beszélgetés kereteiről, mint nekünk. Ők azt szerették volna, ha valahol együtt tudunk tölteni egy napot, és úgy tudunk beszélgetni a jövőkép kérdéseiről. A mi meglátásunk szerint azonban erre se lehetőség, se szükség nem volt. Ez azonban nem tartalmi, hanem legfeljebb stílusbeli kérdés. A Zsinati Elnökségi Tanácsnak (ET) nem feladata, hogy csendesnapot tartson az EJB-vel. Feladata viszont, hogy az elkészült jelentésekkel vagy a felmerülő konkrét kérdésekkel foglalkozzon. Bár rövidnek tűnhetett a beszélgetés, másfél óra a ET menetrendjében egyáltalán nem rövid idő. Arról nem is szólva, hogy számos személyes megnyilatkozásra is sor került az EJB által fontosnak tartott ügyekben. Emellett az EJB képviselőinek minden közegyházi fórumon megszólalási lehetőséget biztosítunk, ahol érdeklődéssel várjuk a beszámolóikat.
Az EJB elnöke az említett interjúban azt mondta, szerinte az egyházi tisztségek esetében a betölthető ciklusok számát egyszer hat évben kellene korlátozni. Ezzel szemben ön a legutóbbi esperes-gondnoki értekezleten a ciklusok korlátjának eltörlését vetette fel.
Nem látok bibliai érvet a mostani gyakorlatunk mellett. Nem látom be, miért kellene valakit korlátozni a tisztség hosszabb távú betöltésében akkor, ha a közösség egyébként alkalmasnak ítéli annak ellátására. Például ha valakit krisztusi korban megválasztanak esperesnek, a jelenlegi szabályozás szerint ötvenegy évesen már nem választható újra. Nagy luxus azt mondani róla, hogy nem alkalmas többé a feladatra, csak azért, mert tizennyolc évet végigszolgált már ebben a tisztségben. Mégis mi tette volna alkalmatlanná? Ha pedig alkalmatlanná vált, akkor ne válasszák újra! Én már nem vagyok érintett ebben a kérdésben, ezért javaslatot fogok tenni a Zsinatnak a kérdéskör újragondolására.
Szorító helyzetben érzi magát? Ideges reakciói vannak? Fél és összeesküvés-elméletekben gondolkodik, netán állandó támadási felületként éli meg önmagát? Önt is korrumpálja a hatalom? Azért kérdezzük, mert az EJB elnöke így összegezte az egyházvezetői kihívásokra adható lehetséges negatív reakciókat.
Minden vélt vagy valós hatalmi pozíció kísértést jelent az ember számára. Christoph Blumhardt német evangélikus teológus figyelmeztetett arra, hogy a keresztyén embernek kétszer kell megtérnie: egyszer a természeti emberből kell új emberré, másodszor az új emberből természetes emberré lennie. Ez a természetesség az, ami meg tud óvni minket a „nélkülem nem mentek semmire” vagy a „nem érdemeltek meg engem” mániájától. Szükség van olyanokra is, akikkel ugyanúgy tudunk beszélgetni, mint a megválasztásunk előtt, és segíthet egy-egy elfoglaltság is a józanság megőrzésében. Számomra ilyen például a kert: a palántái növekedését figyelve sok bölcsességet tanulhat az ember.
Csepregi Botond-Kiss Sándor, fotók: Varga Gábor Vargosz