„A virágvasárnapi evangélium az alázatosan hozzánk közeledő Jézust mutatja meg. Egyedül és mindig őt illeti minden köszöntés és áldás – őt, aki az Úr nevében jön!" Nyilas Zoltán vigárvasárnapi írása.
A dráma és az epika világában ismert a recognitio, más néven az anagnoriszmosz poétikai eszköze. Arra szolgál, hogy az olvasó vagy a néző feszült érdeklődéssel kövesse az eseményeket, hiszen ő többet tud a szereplőkről, mint ők maguk, és azt várja, hogy ők is felfedezzék egymásról vagy önmagukról, amit ő már tud. Talán a legjobban a gyermekeknek szánt színielőadásokból ismerhetjük ezt a feszültséget, amikor a lelkes gyermek hangos közbeszólásaival aktív résztvevője, szinte rendezője, egyben szereplője is a cselekménynek.
Bizonyságtételeinknek ez a húsvét utáni gyermeki, érzelmi és értelmi láza bennünket is a jézusi cselekmény és élet részesévé tesz, és közben már észre sem vesszük a virágvasárnapi események drámáját. Megszoktuk a felismerés, félreértés, hitvallásosság drámai pillanatait: mi is a kiáltók között vagyunk. Gyermeki hévvel mondjuk az igazságot, sokszor pedig elhagyjuk a megismerés küzdelmét, a félreértés, megértés harcát: ama nemes harcot, amelyet akkor és ma is meg kell vívniuk Jézus körül. Azt a belső, személyes tusát, amelyet nem spórolhatunk meg.
Már az Ószövetségben is olvasunk arról, hogy sokan félreértik a próféta cselekedeteit: Jeremiás igával a nyakában hirdeti Isten döntését, mintegy azt jelképezve, hogy az engedetlen népnek el kell fogadnia a Babilonnak való szolgálatot. Amikor ezt a hamis próféta, Hananjá meglátja, összetöri az igát és ezt mondja: „Így töröm le Nebukadneccar babilóniai király igáját két esztendőn belül minden nép nyakáról!” (Jer 28,11)
Jézust is sokszor félreértették. Az ötezer ember megvendégelésének történetében ezt olvassuk: „Miután látták az emberek, hogy milyen jelt tett, ezt mondták: Ez valóban az a próféta, akinek el kellett jönnie a világba. Amikor pedig Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják ragadni, hogy királlyá tegyék, visszavonult ismét a hegyre egymagában.” (Jn 6,14–15) Félreértették tanítványai, amikor a mennybemenetel kapcsán az kérdezték: „Uram, nem ebben az időben állítod helyre Izráel országát?” (ApCsel 1,6) Sőt, a félreértések legmegrázóbb példája maga Júdás, aki nem ilyen Messiást várt.
Mai világunkban az emberek könnyen félreértik a keresztyénséget, és könnyen félreértik magát Jézust is. Félreértett magyarázatoktól hemzseg az élet: trónfoglalót látnak benne, vagy a népakarat érdekérvényesítőjét, gyógyítót vagy herceget, ám amikor világosan kimondja, hogy országa nem ebből a világból való, akkor gonosztevőként megfeszítik. Félreértette egykor az őt köszöntő sokaság is, és így lett a virágvasárnapi diadalmas bevonulásból pár nappal később nagypénteki gyász. Virágvasárnap ezért jó tisztáznunk magunkban Istennel kapcsolatos elvárásainkat, szent meggyőződéseink tartalmát és életpótlékot adó illúzióink sokaságát. Virágvasárnap jó volna sírni hűtlenségünkön, megannyi hangos és hazug szavunkon.
Ki volt hát ő, ha nem földi király? Ígéretet beteljesítő próféta? Vallási őrület áldozata? Vagy az a személy, akiben Isten sajátosan és végérvényesen eljött a világra? Így lesz abból a történeti kérdésből, hogy ki volt Jézus, az a nekünk direkt és döntő módon feltett kérdés, hogy kicsoda Jézus ma.
„Lehet, hogy nehézségeink támadnak a mindenkori hagyományos megfogalmazással; talán a régi hitformulákat is csak új nyelven tudjuk kifejezni, amikor kortársainkhoz, mindenekelőtt önmagunkhoz, mint ma élő emberekhez szólunk Jézusról. Lehet, hogy jelenleg egyáltalán nem találunk rá arra a nyelvre, amely valóban kifejezi, hogy micsoda ő nekünk. De ha mi nem akarjuk elveszíteni életünk célját és értelmét, akkor ezt az élő Jézus Krisztust be kell engednünk életünkbe, hagyni kell, hogy ő személyesen cselekedjen bennünk, át kell engedni magunkat neki, amíg mi »olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában«” – írja Eduard Schweitzer.
A virágvasárnapi evangélium az alázatosan hozzánk közeledő Jézust mutatja meg. Jézust, aki elutasíthatóan, sebezhetően jön. Jézust, aki felmegy a Golgotára. Jézust, a Szabadítót, aki várja, hogy vajon miként köszöntjük. Egyedül és mindig őt illeti minden köszöntés és áldás – őt, aki az Úr nevében jön!
Nyilas Zoltán, címlapfotó: Dimény András
A szerző északpesti esperes. A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2018. március 25-i számában.