Reménytelenül kinyújtott kezek, fillérekkel árválkodó kalapok, kopott tekintetek, alkoholbűzös leheletek, koszos paplanba gubózott emberi testek. Szinte szét sem nézek, éppen csak az emlékezetembe exponáló villanás marad a tucatnyi hajléktalan képe, ahogyan igyekszem kifelé a metróaluljáróból a pestszentlőrinci Tiszta Forrás Alapítvány hajléktalanszállója felé tartva. Budapesten hat-hét ezer hajléktalan él, többségük az utcákon, erdőkben, sátrakban. Azt mondják, hogy számukra a karácsony nem ünnep, hanem keserűség.
Csavargók ezek mind!
„Igenis tehet róla, aki az utcára kerül, mert eltékozolta, elitta mindenét! Csavargók ezek mind!” – veti oda egy asszony félhangos ítéletét a villamos utazóközönségének. A megállóban egy hajléktalan kéregetett tőle, de nem adott, ahogyan a legtöbben, legtöbbször nem adunk, mert hát mi maradna nekünk, ha úton-útfélen otthagynánk akárcsak egy százast? Egyébként is adakoztunk már az árvízkárosultaknak, a vörösiszap-katasztrófa áldozatainak, felajánlottuk az adónk egy százalékát is, voltunk jótékonysági hangversenyen, örökbe fogadtunk a menhelyről egy kiskutyát, ugyan mi kellene még?
Van kiút?
A hajléktalanszálló elé érve egy szakadt, dugig pakolt teszkós szatyrot szorongató, borostás férfiba botlok, de ahogy becsengetek a házba, inkább odébb áll. Az aládúcolt kis házikó udvarán lakókocsikból szivárog a fény, ilyenkor télen ott is laknak. Batizné Liebszter Mária intézményvezető körbemutat: az épület karbantartásra szorul, zsúfoltak a helyiségek, kicsi a konyha és a fürdők, pedig egyre többen jönnek segítségért. A szállón a magánszféra csupán egy emeletes ágy. „Talán ez az egyik legnehezebb a hajléktalan létben” – mondja az intézményvezető, mert az utcán élők tudnak ennivalót, ruhát szerezni, de az intim szférájuk teljesen megszűnik. Nem tudnak kapcsolatokat teremteni, normális párkapcsolatot kialakítani. Munkát is csak az talál, aki nagyon kitartó. A munkáltatók fel sem veszik azt, akinek a hajléktalanszálló az állandó bejelentett lakcíme, ha pedig eltitkolják, hogy szállóról járnak dolgozni, amint kiderül, kirúgják őket. Bármilyen szép lenne mást hinni, a legtöbben nem találnak kiutat ebből a létformából, és leépülnek fizikailag, szellemileg, egészségileg. Az intézményvezető szerint leginkább a középkorúak azok, akik még keresik egyszer volt, elveszett normális életüket, és próbálják helyreállítani, ami valahol elromlott, elcsúszott. A Tiszta Forrás Alapítvány szállóján és nappali melegedőjében próbálják a hozzájuk fordulókat lélekben megerősíteni. Istenről beszélnek nekik, mindennap áhítatot, hetente egyszer istentiszteletet tartanak. Az a tapasztalat, hogy az tud stabilan kikecmeregni a bajból, akinek hite lesz és Istenre támaszkodik.
Nincs hívő hajléktalan
A Református Missziói Központ hajléktalanmissziójának vezetője azt mondja, hogy hívő hajléktalan nincs, mert aki igazán megtalálja Istent, az nem tiporja lábbal a törvényeit. Aki valóban hívővé válik, az megszabadul. Márkus Gábor úgy véli: a túl liberális nézetek vezettek odáig, hogy több tízhajléktalan él Magyarországon, mert – mint magyarázza – ezek az emberek azt gondolják, hogy szabad lógni, csavarogni, lopni. Az alapítványnál ezért a legfontosabb, hogy szeretetet, megértést kapjanak, és találják meg Krisztust. Évente húsz-huszonkét gondozottjuknak sikerül talpra állni és visszailleszkedni a társadalomba. Eddig hétszázötven-nyolcszáz ember járt hozzájuk évente, most már ezerháromszáznál is több.
Keserű karácsonyok
A szokásos szerdai istentiszteletre készülnek a hajléktalanok. Az asztalon friss zsíros kenyér hagymával, és tea az ormótlan műanyag kannákban. Igekártyát húzunk, majd Márkus Gábor lelkipásztor leül az orgona mögé, és felcsendül a dal: „Ó Jézus, árva csendben az ajtón kívül állsz, bejönnél már, de némán kulcsfordulásra vársz.” Az ének belengi a szobát, és felélénkülnek a tekintetek. Az igehirdetés után néhány szót szólunk az előttünk lévő igéről és életünkről, aztán néhány önként vállalkozóval beszélgetek. Szívbe markoló karácsonyok története tárul elém.
Zárt ajtók, narancs és mandarin
Maráczi Mihály – most negyvenegy éves – több mint húsz éve kallódik. Azt mondja, utcakölyök volt. Szüleinek nem kellett, állami gondozottként nőtt fel Nyíregyháza közelében, ráadásul hétévesen megvakult a bal szemére. Arról mesél, hogy az intézetben keservesek voltak az ünnepek. Jézusról, Istenről soha szó sem esett, bár volt szaloncukor, narancs és mandarin, amit állami gondozott egyébként nem lát. Felidéz egy karácsonyt, amikor kiürült a nevelőotthon, mert szinte mindenkit elvitt a család vagy a nevelőszülők, de érte senki nem jött. Egy csellel azonban hazament az édesanyjához Nyíregyházára, de hiába kopogott szentestén a lakás ajtaján, nem engedték be. Bóklászott az üres városban, nézte a csillogó-villogó ablakokat és nem értette: miért kellett az ajtón kívül maradnia. Hetedikes volt akkor. Végül mikor már nagyon fázott, visszament a gyivibe. Azt mondja, hogy nem haragudott soha az édesanyjára. Figyelem, mikor róla beszél: következetesen édesanyjának nevezi, és szeretet van a hangjában. Csak a kérdései maradtak meg: miért épp ő lett fekete bárány? Amikor felnőtt, alkoholista lett belőle, és az utcára került. A karácsony annyival volt jobb a többi napnál, hogy az emberek ilyenkor adakozóbbak. Egy idős nénire emlékszik szívesen, aki egy tányér sütit vitt nekik az aluljáróba. Maráczi Mihály azt mondja: a református egyházban tanulta meg, hogy a karácsony nem arról szól, hogy kap-e ajándékot vagy sem. Ma már nevet, amikor látja a városban az ajándékdömpinget és a vásárlók hadát. Meglepődöm, mikor azt állítja, örül, hogy így alakult az élete. „Ha nem ilyen lett volna, akkor sosem találtam volna meg ezt a szállót és Jézus Krisztust.” A férfi másfél hónapja nem iszik, és mikor azzal fricskázom, hogy biztosan kínálgatni fogják, akkor visszakérdez: „Na és? A borozók sem zártak be másfél hónapja, mégsem megyek be.”
Nőként szinte lehetetlen túlélni
Balázs Istvánné Marika majdnem egy évtizedet élt az utcán. Elmúlt ötvenéves, amikor abbahagyta az ivást. Ma már a Tiszta Forrás Alapítványnál dolgozik, saját kis lakása, sőt spórolt pénze is van. Korábban teljesen természetes volt számára, hogy ivott, mert körülötte mindenki ezt tette. Hosszú idő eltelt, mire rájött, hogy baj van. Csövezett, az utcán élt, néha fóliasátorban vagy lépcsőházakban lakott. Leginkább a sok fagyoskodásra emlékszik. Üvegeket, papírt gyűjtött, ennivalót az ingyenkonyhákról szerzett. Hiába igyekezett fürdeni és valamennyire tisztán tartani magát, érezte, hogy elhúzódnak tőle az emberek. Mindenki látta, hogy csöves. Azt mondja, hogy egyedül vége van egy nőnek az utcán, szinte lehetetlen túlélni, ezért ő is kapcsolatban élt. Szomorú karácsonyai voltak a gyerekei, családja nélkül. Szégyellte életvitelét mindenki előtt, ezért nem kereste a családot. Szűkszavúan csak annyit mond a karácsonyokról, hogy legalább melegben volt és kapott teát. Éppen egy karácsony este vette észre a szállón, hogy ital nélkül telt el egy nap és megvan alkohol nélkül is, változást azonban csak a verőcei gyógyító konferencia hozott. Ott jött rá, hogy Isten szabad akaratot adott, és szabad neki nem inni. Eldöntötte, hogy ha egyszer unokái lesznek, akkor nem részeges öreganyjuk, hanem valódi nagymamájuk lesz. Nevet, amikor kérdezem, hogy mit szeretne karácsonyra: „Hát egy unokát! Szeretetet, egészséget, békességet. Ha ezt megadja az Isten, akkor megvan mindenem.”
Eltűnt évek
Egészen estig hallgatom a történeteket a szétment családokról, börtönévekről, öngyilkossági kísérletekről. Sárközi Sándor azt meséli, hogy egyszer halálra akarta inni magát, de félt, hogy a járda szélén találják meg az összevizelt holttestét. Nem akart élni, mert nem látta értelmét. A legrosszabb az, hogy nem tud elszámolni az elvesztegetett évekkel. Intézetben nevelkedett, a kislánya meghalt, a házassága szétment, erőszakos cselekmények miatt többször ült börtönben, mégis azt mondja, hogy szerencsés élete van, mert eljutott addig, hogy ma már istentiszteletre jár. Lassan indulnom kellene, de Kálmándi Olga még a betegségéről mesél. Arról, hogy tüdőrákos, de biztosan tudja, meggyógyul. Mióta hívő lett, nem iszik, húsz éve szabadult alkoholista. Azt mondja, hogy Jézus Krisztus nélkül üresek voltak a karácsonyok. Éppen a nyolcadik kemoterápiára indul, visszateszi a kosárkába a neki jutott napi igét, mosolyog, és azt mondja, boldog.
Letették egy új nappali melegedő alapkövét Pestszentlőrincen, ezzel hazánk egyik legkorszerűbb ilyen intézménye jön létre jövő év júniusára. Az épületet, amely háromszáz fő befogadására lesz alkalmas, csaknem ötven millió forintból építik fel. A pénz döntő része európai uniós forrás, tíz százalékát pedig a működtető Tiszta Forrás Alapítvány adja. Az ünnepélyes alapkőletételen Bölcskei Gusztáv, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke hirdetett igét. A püspök a többi között arról beszélt, hogy amikor az egyház elkezd valamit építeni, fontos annak tudatosítása, hogy mindent Isten épített, és ebben benne foglaltatik a gondolat, a terv és a pályázat ötlete is. Hangsúlyozta, hogy a fővárosban egyedül a Tiszta Forrás Alapítvány pályázata nyert támogatást. Csomó Tamás, Pestszentlőrinc szociális ügyekért is felelős alpolgármestere azt mondta ünnepi beszédében, hogy a szállón azoknak az embereknek az újjáépítése folyik, akiket a világ lerombolt, mert nem voltak elég erősek. Hozzátette, hogy az önkormányzat hálás a református egyház nélkülözhetetlen, minőségi szolgálatáért, amit a hajléktalanokért végez.
A Tiszta Forrás Alapítvány – a református egyház hajléktalanmissziójának szolgálatán belül – Pestszentlőrincen működteti hajléktalan szállóját és nappali melegedőjét. A szállóra csak józan gondozottak mehetnek be, ittas embereket nem fogadnak. Idén karácsonykor is mindenkinek ebédet és ajándékcsomagot adnak. Sok hajléktalanszállóval ellentétben a pestszentlőrinci az ünnepeken is nyitva tart, senkit nem küldenek el, a hívő munkatársak mindenkinek segítenek. A Tiszta Forrás Alapítvány kiemelten közhasznú szervezet, amely az alábbi számlaszámra várja az adományokat: OTP Bank: 11719001-20243067.
Fekete Zsuzsa