Molnár Árpád püspöki titkár, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház missziói tanácsosa az elkövetkezendő évek terveiről és a missziói lelkületről beszél.
Molnár Árpád püspöki titkár, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház missziói tanácsosa az elkövetkezendő évek terveiről és a missziói lelkületről beszél.
Teológia után Rozsnyóra került, és megválasztása után több mint tizenhárom éven át volt nemcsak hűséges lelkipásztora a gyülekezetnek, hanem ha kellett, a városban élő, egyre apadó magyar evangélikus közösséget is szolgálta. Ez év elején azonban kapott egy új, az eddigitől eltérő szolgálati lehetőséget Fazekas László püspöktől, akinek személyi titkára és egyben missziói tanácsos lett. Az ajánlatot alaposan megfontolva mondott igent a felkérésre, és áprilisban már el is foglalta új helyét Komáromban. A tanév végéig azonban – a családjára való tekintettel – még szolgált a gyülekezetében is. A rozsnyóiaktól való hivatalos búcsúzására márciusban, a költözésre a nyári hónapokban került sor. Az eltelt időszak alatt Molnár Árpád igyekezett feltérképezni a lehetőségeket az új beosztását illetően, és körvonalazódnak számára azok a tervek is, amelyeket szeretne megvalósítani az elkövetkezendő években.
– A Zsinati Elnökség megbízásából Fazekas László püspök keresett meg és ajánlotta fel ezt az új munkakört, hogy püspöki titkár és missziói tanácsos legyek. Annak ellenére, hogy sokat foglalkoztatott a változtatás kérdése, gondolkodási időt kértem, és végül úgy döntöttem, elfogadom az ajánlatot. Ebből a két munkakörből főleg a missziói tanácsosi az, ami igazán foglalkoztat és izgat. Nagyon fontosnak tartom ugyanis a gyülekezetek életében a missziónak az előmozdítását.
– Nem tart-e attól, hogy egy idő után hiányozni fog Önnek a gyülekezeti közösség?
– De igen, viszont engem megtalálnak a feladatok. Inkább az esik nehezemre, hogy megkülönböztessem a fontosat a kevésbé fontostól. Az új munkaköröm egyre bővül, és olyanok is megkerestek már, akiknek lelkigondozásra volt szükségük. Aztán itt vannak a missziói bizottság keretében elkezdett ügyek és munkák, amelyeket koordinálni kell.
– Püspöki titkárként mi lesz a feladata?
– A püspök úr levelezésének, ügyeinek intézése, idejének kézben tartása, három nyelven tartani a kapcsolatot a belföldi és külföldi partnerekkel, tehát az adminisztrációjának a megkönnyítése. Ez azonban nem vesz el tőlem olyan sok időt, hogy ne tudjak foglalkozni a másik megbízatásommal, a misszió ügyével, amit sokkal fontosabbnak tartok, és a szívemhez is közelebb áll.
– És mit takar a missziói tanácsosi munkakör?
– Úgy látom, lesz ennek a feladatkörnek előnye és hátránya is. Az előnye, hogy nincs mire alapozni, a nulláról kell elkezdeni a kiépítését. A hátránya pedig az, amiből az előnye adódik: nincs előzménye, ezért ezzel bizonyos stressz és feszültség is együtt jár. Mégis óriási előnynek tartom, hogy ki lehet valami újat építeni azokkal, akiknek fontos a misszió ügye, illetve akik gondolkodásában már paradigmaváltás történt. Munkám célja arra irányul majd, hogy megértsék: a misszió egyházunknak nem egyik területe a sok közül, hanem egy állapot, amiben vagy benne vagyunk, vagy nem. Ettől vagyunk egyház. De ha nem vagyunk benne igazán, akkor csak egy klubtevékenységet folytatunk, és nem különbözünk egy focicsapattól. A missziónak az életünk, a szolgálatunk lényegének kell lennie. A második dolog, ami ezzel összefügg, hogy a Zsinat már tavaly a maga kebeléből megválasztott egy háromtagú missziói bizottságot, két magyar és egy szlovák taggal. Egyházunknak van egy missziós lelkipásztora Batta István személyében, aki a bizottsággal együttműködik, nagymértékben segíti a munkát, és közösen tervezzük ennek a feladatnak a jövőbeli lépéseit. Így sikerült egyfajta irányt kidolgoznunk külsősök bevonásával, igazi csapatmunkában, amit az egyház Zsinata jóváhagyott. Ennek alapján lett az idei év a misszió évének kihirdetve. Ezt nagyon lényegesnek tartom. Az idősebb testvérektől tudom, hogy a Zsinat az ötvenes években kitiltotta a missziós lelkületet az egyházból. Nekünk pedig sikerült ezt Isten kegyelméből visszahozni. És ez nagy dolog!
– A református egyházban sokféle misszió működik. Mire vonatkozna az Ön szolgálata?
– Nem tanácsokat akarok osztogatni. Ez egy olyan szolgálat, amelynek a lényege a koordináció, közvetítés, kapcsolatok kiépítése és összetartása. Egyfajta szervizmunka, amely segíti az egyházmegyékben a gyülekezetek szintjén is a missziót. Eddig már két alkalommal valósult meg például az egyházmegyei missziói előadók találkozója, akik az ott kapott missziói víziót továbbították a lelkészgyűlések felé. Ezekkel kapcsolatban már kaptunk visszajelzéseket, amivel tovább tudunk dolgozni. Ennek keretében valósult meg például január végén Rimaszécsen a reménybeli roma pásztorok találkozója. Vannak már teológusok és hitoktatók is, akik kijárnak a többségében romák által lakott falvakba, és alkalmakat tartanak nekik. Úgy vélem, elindult valami, amit támogatni kell – szaktanácsadással vagy az ezen a területen nagy tapasztalatokkal rendelkező magyarországi testvérek bevonásával.
– A gyülekezetek lelki élete nagymértékben függ a lelkipásztoroktól...
– Istennek hála, folyamatban van egy nemzedékváltás. Nagy örömmel fogadom azokat a visszajelzéseket és információkat, amelyek arról szólnak, hogy két-három lelkész rendszeresen összejár. Igét olvasnak, imádkoznak, együtt terveznek, ötleteket adnak egymásnak, és így hatékonyabban tudnak szolgálni a maguk gyülekezetében. A Fiatal Reformátusok Szövetsége is tovább végzi a maga tevékenységét. Vannak pozitív példák arra, hogy a megüresedő gyülekezetekbe tettre kész fiatalok kerültek; a tőlük érkező impulzusok már éreztetik hatásukat a gyülekezetek életében is. Most már ott tartunk, hogy jó lenne indítani egy ifjúságivezető-képzőt. A Magyarországi Református Egyház nagy tapasztalatokkal rendelkezik ezen a téren. Lehetőség nyílik arra, hogy a Magyarországon már működő ifjúságivezető-képzőt importáljuk az egyházunkba, és ebbe a képzésbe be lehetne vonni a kárpátaljai fiatalokat is. Ezen a téren is szeretnénk előrelépni. Vannak tehát terveink.
reformata.sk/Kálvinista Szemle (2010/9)