„A kapun kívül" élők, a megvetettek meghívása Jézushoz (Zsid 13,12-16) – Khaled A. László metodista lelkész írása az ökumenikus imahét második napjára.
Mit kíván tőlünk az Isten? Mivel járuljunk az Úr elé? Mivel állhatunk meg a Teremtő, a Megtartó, a Szabadító, a Szent előtt? – ezeket a kérdéseket feszegette egykor Mikeás próféta, hogy a válaszokat kereső embert felrázza álmából.
Korunk emberére is ráfér ez a prófétai „felrázás". Mert mit is viszünk önhitt módon magunkkal? Mivel akarjuk megváltani a világot? Korábban sosem látott technológiák, embermentésre igyekvő tudományok, a legjobb utakat ígérő politikai formációk és programok, hirtelen lett hírességek zajos hangzavara és kábító csillogás. Ezeket vigyük Jézushoz?
A Golgota-hegyre lépdelő mihez is kezdene ezekkel?
A hegyre vezetett útja. A városon kívülre, a civilizáció szélére. Ahová már nem vezették el a közvilágítást. Ahová már a mentőorvos sem vállalja az utat. Oda ment, ahol a politikum is elbukott, amire nem tudtak egy jó projektet sem fejleszteni. Ott nincsenek celebek, kellemetlen a társaság, és villogás helyett kellemetlen szagok terjengenek. Oda ment Jézus.
Felment a hegyre, felvonszolta magát. Megtört a teste, ahogy előző este megérezte, elmondta, kijelentette tanítványainak a vacsora közben. „Ez az én testem, amely tiérettetek adatik." És vére folyt. Nem a bárányok, kosok, bikák, állatok vére, hanem a Szent vére, hogy megmossa az embert, aki évszázadok, évezredek óta próbálja mosni kezeit. Hiába. „E pohár az új szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki."
Felment a hegyre, ahol életét és vérét adta, hogy megszenteljen, vagyis az Isten tulajdonának pecsételjen el. Hiszed ezt? Mert hittel ragadható meg, hit által lehetsz a szövetség részese, Isten tulajdona, gyermeke.
Nem vihetjük hozzá nagynak és rendkívülinek gondolt földi dolgainkat. A „kapukon kívül", „odaát" ezeknek nincs értelme, lehetősége, küldetése. Erről nem szeretünk beszélni, de ettől még így van: valójában mindez hiábavaló. Mit vigyünk hát hozzá? „Amint vagyok, csak úgy jövök, Nem az erőm, de szent erőd" – írta az angol költőnő, Charlotte Elliott (1789-1871), aki kezdetben főleg humoros verseket írt, majd egy súlyos betegség következtében egy életre lebénult. Ezután tért meg, s ekkor írta legszebb költeményeit: „Bárány Jézus jövök."
Amint vagyunk, csak úgy jöjjünk. Nem kell más, nincs szükség többre, pluszra. A felszínes takargatás felesleges. Levethetjük ezeket a rétegeket, Ő úgyis a szívünkbe lát. Jöjjünk hozzá egyenesen, őszintén. Hozhatjuk elé terheinket, gyengeségeinket, a próbatételeket, amelyekkel régóta küzdünk, a bukásokat is, amelyeket szégyellünk. Ő a Golgotára tartott, ismeri a megterheltség állapotát.
Természetesen ezeket sem szívesen ismerjük be. S jobban kedveljük a dicsőséges bevonulások idejét, a szép városi fogadtatást. Jézus mellett is többen voltak akkor Jeruzsálemben. A megszentelő, világot megváltoztató út végül a másik irányban valósulhatott meg, és így van ez a mi életünkben is. Nem fog menni öntömjénezéssel, önmegvalósítással, önfejlesztéssel és önmegváltással. Isten nélkül nem megy. Őszinte szembenézés, és beismerés nélkül nem sikerül. Legyünk úton Krisztus megtöretett testével. Értünk tette.
Ahogy a Zsidókhoz írt levél szerzője is írja: „Menjünk ki tehát őhozzá a táboron kívülre, az ő gyalázatát hordozva." Induljunk el Jézussal és mozdulatában vegyük észre azt a sorsközösséget, amit a kivetettekkel vállalt. Indiában dalitoknak nevezik az érinthetetlenek kasztját, a megvetetteket, akiket érinteni sem szabad, mert tisztátalanok és tisztátalanná tesznek. A helyi kereszténység bátorító tanúságtétele a Krisztus-követésben, hogy éppen köztük töltenek be kiemelt szolgálatot. Az indiai keresztények majdnem nyolcvan százaléka az „érinthetetlenek" közösségeiből származik.
Távoli probléma? Egy másik kultúra? Gondoljuk végig a mi európai környezetünkben, magyar valóságunkban, kik azok, akiket kerülünk, akiket tudatosan, vagy talán tudat alatt rendszeresen elutasítunk, akikkel nem szívesen állnánk szóba. Akikkel nem barátkozunk, és úgy gondoljuk, gyermekünk se barátkozzon. Vannak ilyenek? Jézus értük is felment a Golgotára. A megvetés, a kivetettség, az elutasítottság helyére. A megvetettekért, a kivetettekért és elutasítottakért. Talán nem nevezzük őket érinthetetlennek, de az érintkezés formáját, a közösség vállalását elutasítjuk velük.
Kik azok, akik a közvetlen környezetünkben élnek, de titkon mégis a kivetettjeink? Vizsgáljuk meg kapcsolatainkat. Imádkozzunk ezekért a helyzetekért, a megoldásukért, a mélyen rejtett konfliktusok feloldásáért. Hozzuk Isten elé különösen a megrekedt, megromlott családi-rokoni szálak gyógyulását. A legszomorúbb fejezetei és terhei ezek életünknek. Az Úrral járva léphetünk a gyógyítás folyamába. Építsük tovább a keresztény egységet Krisztus nagy családjában, a különböző felekezetek között is. Vele úton járva az egyik legnagyobb küldetésünk ez, hogy egyre hitelesebben képviselhessük az ő szeretetét. Amikor az ő értünk megtöretett testére, golgotai passió útjára gondolunk, különös megbízatásunk, hogy az egy úrvacsorai/eucharisztikus közösség felé való haladásunkat megújuló elkötelezettséggel munkáljuk.
Mindez persze nem kezdődhet el, és nem lehet hatékony a cselekvő szeretet nélkül. „A jótékonyságról és az adakozásról pedig el ne feledkezzetek, mert ilyen áldozatokban gyönyörködik az Isten" – olvassuk a Zsidókhoz írt levélben (13,16). Újszövetségi üzenetében a szentíró a cselekedetekben megnyilvánuló Isten-szeretetre hív el. Aktivitás és dinamizmus kell, hogy jellemezzen minket a dicsőítő, vallást tévő szavak mellett. „Törekedj szeretetre!" – üzeni Isten Lelke Mikeás által, aki az Isten országának szociális karakterét fejti ki, és erős etikai kérdéseket vet fel korának közömbös, önző, kapzsi életmódját értékelve. Az emberi méltóság, az egyenlőség és az igazságosság a hitünk morális dimenziói, melyekre Jézus megtört, szenvedő teste által minden időben utal.
Észrevesszük-e a másik emberben Krisztus megtört testét? Talán egy gyermek, aki nehéz családi háttere miatt lóg ki a sorból; talán egy fiatal, aki lázadásában kiált segítségért; esetleg egy család néhány gyerekkel, akiknek láthatóan szűkösen alakul a hó vége; vagy egy elhanyagolt idős özvegy, aki társtalanul tengeti napjait.
Ismerjük fel a Megfeszített szenvedéseit. Járjuk meg vele a városból kivezető és a másik emberhez vezető utat. A megváltás ösvénye ez. A megszentelés zarándokútja.
Dr. Khaled A. László
A szerző metodista lelkész.
Úton Krisztus megtöretett testével. A keresztre feszített Krisztus és a világ megtöretett népei – mint amilyenek az indiai dalitok (megvetettek) is – közötti szolidaritás elismerésével, mint Krisztus népe közösen igyekszünk megtanulni azt a mélyebb szolidaritást, amelybe mi magunk nyerünk meghívást. Különösen az eucharisztia és az igazságosság kapcsolata nyílik meg mindazon keresztyéneknek a számára, akik arra nyernek meghívást, hogy az eucharisztikus életnek a gyakorlati módjait fedezzék fel a világban.
A második nap ajánlott igeszakaszai: „Életre kelnek-e még ezek a csontok?" (Ez 37, 1-14.), Isten kigúnyolt és megbántott szolgája az Úrhoz kiált (Zsolt 22, 1-8.), meghívás Jézushoz „a kapunk kívül" (Zsid 13, 12-16.), Jézus megtöri a kenyeret s szenvedése elõtt önmagát adja ajándékul (Lk 22, 14-23.).