Halász János parlamenti államtitkár állami kitüntetést adott át P. Tóth Bélánénak, a Szentendrei Református Gimnázium nyugalmazott igazgatójának.
Halász János parlamenti államtitkár állami kitüntetést adott át P. Tóth Bélánénak, a Szentendrei Református Gimnázium nyugalmazott igazgatójának.
Október 23-i nemzeti ünnepünkön a köztársasági elnök és a nemzeti erőforrás miniszter megbízásából Halász János parlamenti államtitkár adta át a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti- és lovagkeresztje, valamint a Magyar Köztársaság Arany, Ezüst és Bronz Érdemkeresztje állami kitüntetéseket a Néprajzi Múzeumban. A rangos állami elismerések díjazottjai között volt P. Tóth Béláné, a Szentendrei Református Gimnázium nyugalmazott igazgatója is, akivel a kitüntetés kapcsán beszélgettünk.
Hogyan érte Önt a kitüntetés híre?
Teljesen váratlanul ért a hír, még csak nem is sejtettem. Mindenesetre óriási megtiszteltetés ez számomra, és talán mindazok számára is, akik részt vehettek a Szentendrei Református Gimnázium létrehozásában. Ez a kitüntetés a személyes szakmai elismerésen túl igazolja azt is, hogy amikor – több mint tíz esztendeje – az iskola indításakor a hitbeli oktatás, a magyarságra nevelés és a magas színvonalú pedagógiai munka mellett tettük le a voksunkat, gondolván, hogy az országért ezzel tehetjük a legtöbbet, jól döntöttünk. És ez talán azt is jelenti, hogy ennek az iskolának már nemcsak a szentendreiek örülnek, hanem az országban is felfigyeltek az itt folyó munkára.
dr. P. Tóth Béláné átveszi a kitüntetést a Néprajzi Múzeumban
A gimnázium alapítása óta egészen a tavalyi nyugdíjba vonulásáig Ön töltötte be az iskola igazgatói posztját. Hogyan került az intézmény élére?
A rendszerváltozást követően minden intézmény-fenntartónak nyilatkoznia kellett, kívánja-e újra működtetni a korábban a fennhatósága alá tartozó iskolát. Mivel a Szentendrei Református Egyházközségnek az államosítást megelőzően volt polgári iskolája, így adódott lehetőség az újrakezdésre. A presbitérium akkor, mérlegelve a helyzetet, végül úgy döntött, hogy ha apáink, nagyapáink mertek a gazdasági világválság alatt felépíteni és működtetni egy iskolát, akkor mi miért ne tegyük ugyanezt. Engem kértek meg, hogy pedagógusként segítsek eligazodni az oktatási kérdésekben. Mivel úgy gondoltam, hogy a rendszerváltozás utáni Magyarország csak az új generáció minőségi oktatása, minél több színvonalas iskola létrehozása révén tud megújulni, így gondolkodás nélkül az ügy mellé álltam. Bár az ingatlan visszaszerzése nem volt zökkenőmentes, végül megkaptunk egy, a tűzoltóság által még használatban lévő, igen leromlott állapotú épületet, ahol 1999-ben nem egyszerű körülmények között, de elindulhatott a református gimnázium, és amelynek vezetését a presbitérium felkérésére elvállaltam. Az átépítés még javában zajlott, és a felvételire jelentkezők még semmit sem láthattak a majdani gimnáziumból, mégis hittek benne, elhitték, hogy évkezdésre meglesz az iskola, és hogy jó lesz. Végül hetvenkét tanulóval, négy állandó és néhány óraadó tanárral kezdtük az évet, három osztályban. Ma már háromszoros a túljelentkezés a felvételin, és tizenhárom osztályban négyszázhárom diák tanul, harminchat fős tanári kar segédletével.
Nem ijedt meg a hatalmas feladattól? Honnan van az emberi és szakmai háttér, amivel egy, szinte a semmiből induló egyházi gimnázium irányítását el merte vállalni?
Az iskolai élet és az a körüli teendők megszervezése nem volt idegen a számomra. Pedagógus családból származom: édesanyám latin-francia szakos tanár volt, édesapám lelkész-teológus professzorként a teológián tanított, és ott is laktunk ugyanabban az épületben. Különös varázsa van annak, ha valaki a gyermekkorát egy százfős diákközösségben élheti… Tizenhét éves voltam, amikor édesapám váratlanul elhunyt. Igen nehéz időket éltünk, amit az akkori rendszerben a származásunk tovább nehezített. Az érettségi évében országos második helyezett lettem orosz nyelvből az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen, így felvételi vizsga nélkül bekerülhettem az ELTE bölcsészkarára, amit orosz-német szakon végeztem. Főfoglalkozásban tanultam, tettem a dolgomat, és az Úristen csodálatos módon mindig eligazított. Férjemmel, aki jelenleg a Szentendrei Református Egyházközség lelkipásztora, a teológián ismerkedtünk meg, és 1973 nyarán össze is házasodtunk. Több év más gyülekezetekben eltöltött szolgálat után végül huszonnyolc éve a szentendrei közösséghez kerültünk. Időközben megszülettek gyermekeink is – Béla, Zsigmond és András.
Amikor a legkisebb gyermeke is hároméves lett, a budapesti Móricz Gimnáziumban Önre váró állás helyett középiskolai tanári diplomával egy másik ajánlatra, egy szentendrei általános iskola alsó tagozatának oktatására mondott igent.
Naponta a fővárosba ingázni a család miatt nem akartam. Néhány hónap elteltével azonban váratlanul megkerestek a szentendrei ferences gimnáziumból, ahol végül is tíz évet dolgoztam német-orosz szakos tanárként, a nyelvészek szakmai vezetőjeként. Aztán a Lónyay utcai Református Gimnáziumban megpályáztam egy állást. Ez a budapesti gimnázium akkor éppen olyan életciklusú iskola volt, mint későbbi indulásakor a szentendrei gimnázium: a tanári kart újonnan felépítő, hasonló épületgondokkal, ingatlanproblémákkal, létszámnövekedésből adódó feszültségekkel küzdő iskola. Áldott tanulmányút volt számomra ez a néhány év, ahol nagyon fontos tapasztalatokra és kapcsolatokra tettem szert, amelyek később – amikor lehetőség adódott a gimnázium elindítására – hatalmas segítséget jelentettek.
Gimnáziumigazgatóként mit tartott a legfontosabb irányvonalnak egy egyházi iskola számára?
Véleményem szerint a hitbeli nevelés az elsődleges, de nagyon fontos a magyarságra nevelés is, ami az elmúlt évtizedekben igencsak háttérbe szorult. Egy iskolának szakmailag is nagyon jó teljesítményt kell nyújtania, hogy a végzős diákok a pályaválasztásra felkészítve lépjenek ki az iskola kapuján. Ehhez folyamatosan figyelni kell, ki miben tehetséges, kit merre érdemes orientálni. Nagy öröm számomra, hogy a régi diákfelfogással ellentétben nálunk a tanulás a „divat”, ha valaki szép eredményeket ér el. A hétkezdő áhítaton kiállnak az úrasztalához, akik valamiben jól teljesítettek az elmúlt héten, így közösen örülünk egymás sikerének. Van, aki fogathajtásban, vívásban vagy akár zongora-négykezesben ér el jó eredményeket, olyan területeken, amelyeket adott esetben mi nem is tanítunk. A jó példa bemutatása ismertséget is jelent, a példaként állított diák a gyerektársadalom elfogadott tagja lesz. Így a kevésbé jól tanuló, de például a sportban vagy a művészetekben ügyes diákoknak is megadatik a többiek figyelme. A lényeg a talentumon van. Mindenki azt fejlessze, amihez tehetsége van, amiben sikeres, ami örömet okoz neki és másoknak is.
A Szentendrei Református Gimnáziumban a végzős osztályokban 97% a nyelvvizsgázók aránya, a református nyolcosztályos gimnáziumok közül pedig az országos kompetencia-mérésen az önök diákjainak eredményei voltak a legjobbak. Egy ilyen sikeres intézmény most már Arany Érdemkereszttel is kitüntetett nyugalmazott igazgatójának mivel telnek a napjai?
Most már sokkal aktívabban tudok részt venni ennek az igazán élő gyülekezetnek a mindennapjaiban is: a nyugdíjasoknak szervezett bibliaórákon, a templom körüli munkákban, az egyházközségi adminisztrációban. Másrészt szakértőként működtetési és pedagógiai tapasztalataimmal, háttérmunkámmal továbbra is segítem a fenntartó munkáját a két egyházközségi intézmény – a gimnázium és az egy éve alakult Szentendrei Református Óvoda közötti pedagógiai-hitbeli egyensúly megteremtésében. Ez utóbbi intézményben egyébként egy pályázatnak köszönhetően tavasszal komoly felújítási munkálatok is kezdődnek majd, ahol a szervezésben is elkél a segítség.
Mi az, ami élete során útmutatóként szolgált, ami erőt adott a változtatásokhoz, döntésekhez, az új élethelyzetekhez való alkalmazkodáshoz?
Csak a hit, ami erőt ad. Az, hogy tudom, akár a rosszból is lehet jó. Ahogy az Írás mondja: „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van reátok!” Ebben a hitben és szellemben éltem az életemet, és minden gondomat az Úristen elé téve, még egyszer sem maradtam válasz nélkül.
Kolos Emőke
Az interjú megjelent a Reformátusok Lapja november 7-i lapszámában.