Virágvasárnap. Olvasóink – minden bizonnyal – régóta tudják, hogy mi is a virágvasárnap: Jézus dicsőséges bevonulása Jeruzsálembe. Azonban bennem valahogy mindig kettős érzéseket generált ez az ünnep.
Virágvasárnap. Olvasóink – minden bizonnyal – régóta tudják, hogy mi is a virágvasárnap: Jézus dicsőséges bevonulása Jeruzsálembe. Azonban bennem valahogy mindig kettős érzéseket generált ez az ünnep.
Jézus korában a nemzet felemelkedésének vágya kapcsolódott hozzá, és ez felerősítette a Messiás várását. Talán épp ez a vágy érte el a csúcspontját a virágvasárnapi eseményben. A zsidók azonban ehhez kapcsolódva – értelemszerűen – jólétet, boldogságot, nemzetük felemelkedését és dicsőségét várták a Megváltótól. Jézus azonban nem ezért jött. Vagy pontosabban ezért, de nem abban a formában, ahogy azt kortársai elképzelték. És épp ez okozza bennem a kettősséget. Azt a kettősséget, ami sokszor a hétköznapjainkat is megkeseríti. Arról van ugyanis szó, hogy olyanfajta elvárásokkal terhelünk meg dolgokat, kapcsolatokat, barátságokat, szerelmeket, munkatársi viszonyokat, amivel nem kellene. Olyan terhet rovunk másokra, amelyet sem elviselni, sem betölteni nem tudnak. És emiatt csalódunk mi is. Milyen jó lenne megtanulni a virágvasárnapi történetből, hogy a hamis elvárások csak csalódást okoznak. És mi mégis tele vagyunk hamis elvárásokkal. Valahogy szeretjük őket. Ahogy tele vagyunk olyanfajta irreális vágyakkal is, amelyeket senki sem tud beteljesíteni. Betöltés nélkül pedig semmivé halványulnak a mesterségesen életben tartott vágyaink. Virágvasárnap kettőssége eszméltet. Eszméltet arra, hogy érdemes valahogy mégis két lábbal járni a földön. Törekedni arra, hogy ne valamiféle rózsaszín köd lebegjen körül, mert annak semmi értelme nincsen. Ez nem azt jelenti, hogy nem szabad elmélázni vagy elgondolkodni az élet dolgain, érzéseinken, a lehetséges döntéseinken, vagy hogy ne kellene tervezni. De azt igen, hogy ne kergessünk valótlant. Éppen ma beszélgettem valakivel, aki azt ecsetelte, hogy egy kis kocsit szeretne venni, mert lecserélné a régi autóját. Azután belekezdett abba, hogy mit szeretne valójában, és jobbnál jobb kocsikat kezdett el felsorolni, hogy azok lennének az igaziak. És én pedig arra gondoltam, hogy milyen rossz neki, hiszen mindig valamilyen autóban fog ülni, de valamilyen másikra fog vágyni közben… Nem jó így élni.
A virágvasárnapi hét mindig bűnbánati hét is. Azaz annak az ideje, hogy különösen is odafigyeljünk az önvizsgálatra. Érdemes tehát feltennünk a kérdést magunknak: mit várunk az emberektől? Milyen félelmeinket és vágyainkat vetítjük ki rájuk? Mit várunk magunktól? Milyen valós alapot nélkülöző elvárásaink vannak magunkkal szemben? Szeretnénk szentek és tökéletesek lenni, de nem megy? Szeretnénk jobban csinálni a dolgainkat? Lehet, hogy érdemes lenne felülvizsgálnunk, hogy miként is értjük ezeket a fogalmakat. Lehet, hogy érdemes lenne eldönteni, hogy kinek akarunk megfelelni és hogyan szeretnénk élni az életünket. És legfőképpen arra a kérdésre válaszolni, hogy mit várunk Istentől. Azt várjuk (el), hogy egy automata legyen, aki teljesíti a kívánságainkat? Vagy talán azt, hogy minden a mi kívánságaink szerint menjen, ahelyett, hogy a nagy egészbe kicsit beleilleszkedjünk? Amennyiben kicsit nyitottabbak lennénk az Istenre, hogy ne csak elvárjunk tőle, hanem elfogadni is tudjunk, akkor magunkat és másokat is könnyebben tudnánk kezelni. A kérdések – Isten ezt vagy azt hogyan engedhette és hasonlók – az előbbi kettősségben születnek. Feloldódni is abban oldódnak fel, hogy nyitunk Isten és az emberek felé. Nyitunk Isten és a másik ember válaszai felé, és nem csak a saját kérdéseinket halljuk. A saját hangunk furcsa módon visszhangzik, míg másoké, Istené suttogásként hangzik. Így ahhoz, hogy meghalljuk, csendben kell lennünk, és elcsendesíteni a mi akaratunkat is. A megoldás tehát abban rejlik, hogy nemcsak önmagunkat szajkózzuk, hanem figyelünk Istenre és az emberekre… És elkezdünk hinni. Mert a hit mindent megváltoztat.
Turcsik Ferenc
(A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2010. március 28-i számában.)
Jobbak vagyunk Madonnánál?!
Bár csak június 25-én kerül rá sor, már most kaphatók a jegyek a Zeneakadémián, majd az utóbbi években a Művészetek Palotájában évről évre megrendezett Református Énekek elnevezésű koncertsorozat legújabb, egyben kilencedikhangversenyére. Az esemény majd egy évtized alatt gyakorlatilag a református zene ünnepévé vált, de a sikert nemcsak ez jelzi, hanem az is, hogy a koncertek hangfelvételeiből készült kiadványok évek óta előkelő helyet foglalnak el a toplistákon.
Az ötlet 2000-ben, a IV. Magyar Református Világtalálkozó kapcsán támadt Böszörményi Gergely, a Periferic Records Hanglemezkiadó igazgatójának fejében. A szervezőktől ugyanis engedélyt kapott arra, hogy kiadványait a központi ünnepség helyszínén, a Fradi-pályán árusíthassa. A reformátusokat azonban – a kiadó számára meglepő módon – nem a népzenei és világzenei kiadványok érdekelték elsősorban, hanem olyat kerestek, ami a református zenekincset mutatja be. „Az életem gyakorlatilag azoknak az emberi, kulturális, erkölcsi hiányoknak a pótlásáról szól, amelyekről azt gondoltam, hogy fontosak lennének, és érthetetlen számomra, hogy miért nincsenek” – fogalmazott egy korábbi interjúban Böszörményi Gergely, aki kiadójának is egy ezt a célt kifejező nevet választott annak idején.
Ha pedig hiány volt ezen a területen, elhatározta, hogy megpróbál segíteni a helyzeten, és egyházzenészekkel összefogásban 2001-ben megszervezte az első koncertet a Zeneakadémián.
„Olyan kiadványt szerettem volna, amiből lehet tanulni, és amit a gyülekezetek, a lelkipásztorok is tudnak használni a mindennapokban” – meséli az igazgató. És a siker kulcsa pontosan ebben rejlik. A kiadó munka közben is gyakran hallgatja kedvenceit, a Pink Floydot, a Jethro Tullt és a Genesist, és amit nem gondolt volna maga se tíz évvel ezelőtt, hetente többször hallgatja a fülbemászó református énekeket is. Ezért lehetett, hogy egy istentiszteleten, ahol egy kevésbé ismert ének száma került az énektáblára, míg a gyülekezet nagy része csak halkan és bizonytalanul próbálta követni az orgonát, ő azon kevesek között volt, akik tudták a dallamot.
De nemcsak otthoni hallgatásra és énektanulásra alkalmas eszköz a CD-sorozat, mert a gyülekezetekben is hasznos lehet. Ha elromlik az orgona, vagy megbetegszik a kántor, jól jöhet, ha ott van a tékánkon. Egyszer például egy katolikus asszony kereste meg a kiadót, mert református férjét református énekekkel szerette volna utolsó útjára kísérni. De van, ahol a gyülekezeti kántor használja az istentisztelet előtti énektanításhoz a lemezeket, és amióta az egyházi iskolákban bevezették az egyháziének-oktatást, ott sem árt, ha megvan a könyvtárak polcain. „Egyszer az egyik idősotthon dolgozói hívtak, és újságolták: »Gergely, ezt a lemezt nem havonta és nem hetente hallgatják a gondozottjaink, hanem naponta!«”
Így van ez abban a budapesti református idősotthonban is, ahol közös vetítést szerveztek a legutóbbi, tavaly nyári koncertről. Merthogy arról már DVD is készült. A Periferic Records igazgatója szerint ugyanis a filmfelvétel a vizuális élmény segítségével azokat is el tudja repíteni a hitbéli, művészeti és közösségi élmény átélésére hazánk legmagasabb presztízsű koncerttermébe, akik nem lehetnek jelen az eseményen. Ráadásul a DVD-re több anyag ráfért, mint a hanglemezre: meghallgatható a szervező köszöntője, a Duna Televízió bemondójának, Asbóth Józsefnek az igeolvasása és a pasaréti lelkipásztornak, Cseri Kálmánnak a rendezvényt lezáró áldáskérése is. Megtekinthető továbbá a kórusok és vezetőik bemutatása, valamint a hangverseny előkészületeit bemutató werkfilm, és a Református Zenei Fesztiválon készült fényképek is.
„Magyarországon a mienk az egyetlen felekezet, amelyik elkezdte professzionális módon, hivatalosan feldolgozni és a szélesebb közönség elé tárni azt a csodálatos énekkincsét, ami a magyar zenei örökség elvitathatatlan része” – figyelmeztet Böszörményi Gergely, aki szomorúnak tartja, hogy a közszolgálati televízió tíz év alatt egyszer sem közvetítette a református zene ünnepét.
Pedig a sikert a Magyar Hanglemezkiadók Szövetségének (MAHASZ) toplistája is mutatja. A nyolc hanglemezből álló sorozatból összesen több mint tizenötezer példányt vásároltak meg az elmúlt esztendőkben. Ez annak ellenére is óriási eredménynek számít, hogy csak évek alatt sikerült ezt elérni. Az internet és a kalózmásolatok világában már azzal slágerlistára kerülhet egy lemez, ha 25 és 200 darab között eladnak belőle hetente. Régebben erre csak ezres nagyságrendű értékesítés esetén volt esélye egy-egy zenekarnak, előadónak. Ezért történhetett meg, hogy a református sorozat első és második része már platina-, a negyedik és az ötödik része pedig már aranylemez. „Már annyira rosszul megy a hanglemez-értékesítés, hogy egyszer csak beleerősödtünk abba, amibe a nagyok belegyengültek” – érzékelteti a helyzet felemás voltát az igazgató, aki szerint egyszerre kell megfelelő komolysággal és kellő iróniával kezelni ezt a helyzetet, ahogy Bölcskei Gusztáv püspök is tette, amikor megjegyezte: „Mit akarunk, testvérek? Jobbak vagyunk, mint Madonna!”
Kiss Sándor
(A cikk megjelent a Reformátusok Lapja március 28-i számában.)