A nap kérlelhetetlenül tűz Szabolcs-Szatmár-Bereg megye felett, az idő mégis párás és fullasztó, úgy érzem, még soha sem volt ennyire melegem. Így érkezünk meg az ukrán határ mellé, ahol kivételesen nem a templomot, hanem a falu temetőjét szeretnénk megnézni. Szatmárcsekére jól emlékszem még gimnáziumból, neve összeforrt Kölcsey Ferenccel és magával a Himnusszal is, azonban a különleges temetőről eddig csak futólag olvastam.
Béke otthona
A faluban Tiba Zsolt lelkipásztor köszönt minket, majd elindulunk a templom mellett is elhaladó, macskaköves úton, melynek végében megbújik a temető. Séta közben a lelkészt kérdezem a községről. „Nagyon jól érzem magam itt, a szatmári emberek nyitottsága és szeretete utánozhatatlan” – mondja a 2004 októbere óta Szatmárcsekén és Tiszacsécsén, valamint négy éve még a tiszakóródi gyülekezetben is szolgáló lelkész, miközben belépünk a temetőbe.
Rögtön árnyékos helyek után kutatok, de ahogy körbenézek, egyszerre nem számít a forróság: a fából készült, egyszerű fejfák olyannak hatnak, mintha megannyi fejkendős, idő idős asszony várna ránk. A helyszín különleges hangulata azonnal rabul ejt, olyan pihentető és megnyugtató, mintha egy parkban sétálnék.
A temető 1973 óta műemlékvédelem alatt áll, csónak alakú fejfái csak méretükben különböznek, rajtuk évszámok és koszorúk hirdetik az elmúlást, oly természetességgel, hogy belesajdul a szívem. Fájón szép versek fölött egységesen öt betűt vésett a fejfafaragó: ABFRA.
Küldetéstudat
A fejfák közt sétálva arról is kérdezem Tiba Zsoltot, milyen egy ennyire különleges hangulatú község gyülekezetét vezetni. „Az ember hajlamos bosszankodni egy kis településen az elöregedés miatt, de én sokszor rádöbbenek, hogy egyáltalán nem vagyunk rosszabb helyzetben, csak nyitottnak kell lenni” – kezdi, majd elmeséli, hogy az évek során ifjúsági csoportjából három lelkész, egy hitoktató és egy kántor került ki.
„Úgy érzem, lelkészként épp úgy nehéz az életünk, mint amennyire könnyű – folytatja. – Azt gondolom, nem mindig érezzük át annak fontosságát, hogy missziózni kell saját falvaikban: beteglátogatással, haldoklók ágya melletti jelenléttel vagy bármivel, amitől Isten közelebb kerülhet az emberekhez.”
Hamar megtudom azt is, hogy ezek nem csak szépen csengő mondatok, Szatmárcsekén komoly cigánymisszió folyik, melynek nyomán a roma közösség tagjai az elmúlt években integrálódtak a gyülekezetbe és teljes jogú egyháztagokká váltak. Ezzel azonban még nem ért véget a munka, Tiba Zsolt minden vasárnap elmegy hozzájuk a cigánysorra istentiszteletet tartani. Mint mondja, számukra a keresztyénség és a hit zenei kifejezése teljesen más, mint amit templomainkban megszoktunk, ennek megélésében pedig a lelkésznek kell őket támogatni.
Egységben az erő
Közben elérkezünk Kölcsey Ferenc síremlékéhez is, mely lila virágok közül kiemelkedve állít méltó emléket a Himnusz szerzőjének. Furcsa mód a kő síremlék nem tűnik idegennek fa társai mellett, illik ide. A lelkipásztor elmondja, hogy folyamatosan érkeznek látogatók a temetőbe, ugyanakkor a helyiek is nagyon szeretnek a fejfák közt sétálni. Már arra is volt példa, hogy az ifis csoport éjszaka jött el beszélgetni és imádkozni. Ha már szóba került az ifjúsági munka, megkérdezem, milyenek a község fiataljai.
„Én úgy látom, a fiataloknak az kell, hogy komolyan vegyük és támogassuk őket” – fogalmaz a lelkész, majd azt is elmondja, hogy ennek hála ebben az évben tizennégy fiatal konfirmált.
„Bevezettem a szülői áldást, ilyenkor a gyerek a lelkészi áldás előtt a szülei elé áll, akik áldást kérnek gyermekükre.” – mutatja be a különleges szokást, mely még ünnepibbé teszi Szatmárcsekén a konfirmációt. Mint mondja ezek nagyon megható, könnyes pillanatok, melyek valóban képesek erősíteni a családi kapcsolatokat. „Sok szigorú, kemény apa hatódik meg és érzi át, hogy ő valóban édesapa, ez pedig közelebb hozza a gyermekéhez – folytatja. – Ezután már bármikor, ha erre járnak, mind a gyerek, mind pedig a szülő érzi, hogy köze van ehhez a templomhoz.”
Ahogy megismerem az egyedi szokásokat, megdöbbenek, hogy van ennyi ideje és energiája egy olyan lelkésznek, akihez három gyülekezet is tartozik, de ő csak annyit mond, ennek a hivatásnak így van értelme. „A mi feladatunk összekovácsolni a családi közösségeket. Ha egy faluban erősek a családok, erős a gyülekezet is” – teszi hozzá.
Még egy
Miközben mi a gyülekezetről beszélgetünk, mindenki körbejárja Kölcsey sírját, majd újra összegyűlünk, hogy megismerjük a különleges temető történetét.
Tiba Zsolt elmeséli, hogy nincs egységes magyarázat a csónakos fejfák eredetére, néhányak szerint egy ősi, ugor csónakos temetkezési szokásra utal, de ezt semmilyen bizonyíték nem támasztja alá. Emellett van olyan elmélet, mely szerint azért temetkeztek így, mert a falut körülvevő vizek áradásakor a halottakat csónakban tudták bevinni a temetőbe – errefelé azonban leginkább ladikkal jártak és a bárkás, deszkás temetés volt a jellemző.
Ahogy jobban megfigyeljük a fejfákat, sorra rájövünk, hogy leginkább egy stilizált emberalakra emlékeztetnek, oldalról nézve igazi magyar bajusz látszik mindegyiken. Miután rácsodálkoztunk minden apró részletre, megismerünk még egy elméletet a róluk: ha oldalról nézzük őket, jól látszik egyedi, előrehajló ívük, a lelkipásztor pedig arra buzdít minket, álljunk egy-egy fejfa mellé és próbáljuk utánozni ezt a dőlésszöget.
Egyre inkább előrehajolva és figyelve a mellettem álló fejfát egyszerűen nem tudok úgy állni, ahogy az. Lassan kezd kényelmetlenné és instabillá válni a helyzet, így választhatok: vagy előre bukom vagy kilépek egyet. Természetesen egyikünk sem szeretne elesni, ezért sorra lépünk mind és figyeljük, mi történik.
„A halál után mindig van még egy lépés” – válaszolja meg Tiba Zsolt a mindannyiunkban felmerülő kérdést, ami mosolyt csal az arcokra. A lelkipásztor szerint ez az elmélet mutatja be legjobban a magyar református észjárást, a történetet pedig azzal teszi teljessé, hogy elmondja, mit jelentenek a fejfákon álló betűk: "A Boldog Feltámadás Reménye Alatt". Úgy érzem magam, mint aki egy kirakós hiányzó darabjára talált és a kánikula ellenére is átjár valami jóleső és megnyugtató borzongás.
Farkas Zsuzsanna, fotó: Dimény András
Sorozatunk előző része:
Templom a reformátusoknak <<