Amikor a címet újraolvastam, az jutott eszembe, hogy biztos lesz olyan, aki arra gondol majd, hogy valamilyen diakóniai témáról, aspektusról fogok beszélni. Azonban csak egy bizonyos értelemben van igaza. Egyén és társadalom ünnepéről szeretnék beszélni: a társadalmi és az egyéni húsvétról.
Ez sem olyan egyszerű azonban, hiszen a húsvét alapvetően gyülekezeti, egyházi ünnep. Most teljesen összezavarok mindenkit? Akkor most az a cél, hogy valami elvont és értelmetlen dologról írjak, és erről olvasson a kedves olvasó? No, épp ez az, amit nem szeretnék. Szerintem nagyon is fontos arról beszélni, amiről akarok. Beszélni arról, hogy a társadalom szükségben van. Beszélni arról, hogy mi, emberek, egyének, szükségben vagyunk. Amikor körbenézünk a környezetünkben, azt láthatjuk: sokan szenvednek, sokan élnek kilátástalan életet és tartanak egy még nagyobb földi pokol felé… Vajon jó ez nekünk? Ilyenkor mindig egyértelmű a válasz, hogy nem, nem jó ez így nekünk. Akkor miért csináljuk, miért hagyjuk, hogy ez így legyen? Nem egyszerű eljutnunk odáig, hogy változások legyenek a személyes életünkben, hiszen sokszor ehhez rögös utat kell bejárnunk. Hasonlóképpen: az átalakulás és a fejlődés legtöbbször társadalmi szinten sem megy könnyen és egyszerűen.
Azonban ezen nem kell meglepődnünk, hiszen a világ megváltásának is ilyen volt az útja. A húsvét ebben az évben is felemel. Felemel, de először a keresztre, és csak utána a mennyországba… Mindenkinek megvan a maga keresztje – tudjuk. Egy-egy embernek, de egy-egy társadalomnak is. Van olyan keresztünk, amit nem tudunk mi magunk felvenni, mert olyan nehéz és akkora gyötrelem. A kegyelmes Isten azonban ezt a keresztet, amelyet mi nem bírnánk el, másnak adta. Ezt a keresztet Jézusnak adta, hogy a megváltás és megbékéltetés ajándéka a miénk legyen. Van értelme ennek az ajándéknak, ha mi nem éljük ezt? Van értelme a húsvét ajándékának, ha nem éljük meg és bele a világba?
Legyen ebben az évben az a húsvét üzenete, hogy a böjt után megpróbáljuk mélyebben megérteni a szenvedés, a lemondás, az áldozat jelentőségét. Egyéni és társadalmi szinten. A kilábaláshoz a válságainkból hozzátartozik, hogy lemondunk, áldozatot hozunk. Persze, teljesen jogos a belülről felszakadó felkiáltás, hogy „De hát már annyit mondtunk le, most megint? Már semmi kedvem hozzá, én is akarom élvezni az életet!” És nagyon jogos is ez a vágy. Én sem vagyok másként: boldog akarok lenni. Amíg azonban nem értjük meg, hogy – ahogy az emberiség megváltása is szenvedésen keresztül teljesedett be, úgy – ez sem fog másként menni, csak ha hajlandóak vagyunk áldozatot hozni. E nélkül ugyanis nem marad más, mint a további bukórepülés. A bukórepülésnél azonban van egy pont, ahonnan már nem tudjuk visszahozni a gépet. És akkor a szenvedés csak még nagyobb lesz, ha az életünk repülőjét sem tudjuk többé felhúzni, és végül az a cél, hogy boldogok legyünk, még inkább füstbe ment tervvé alkonyul… Érdemes ezen elgondolkodni. Nem kell mindent lenyelnünk, hiszen Jézus is azt mondja a János evangéliumában az őt bántalmazó katonának, hogy csak akkor bántsa, ha nincs igaza, egyébként pedig ne. Viszont van olyan keserű pohár, amit ki kell innunk a megbékélésért.
Vannak gyógyszerek, amelyeknek a mellékhatásai rossz közérzetet okoznak. Azonban, ha nem szedjük, akkor meghalunk. Csalóka ez. Hiszen pillanatnyilag jobban érezzük magunkat a mellékhatások hiányában, viszont pár nap múlva az életünkkel fizetünk ezért az illúzióért, mert a gyógyszer hiánya nagyobb bajt okoz. Kereszt nélkül akarunk felemelkedni, de anélkül nem lehet. Kereszt nélkül a mennyországba jutni, milyen csalfa ábránd ez, hiszen csak a kereszten át vezet az út! Megúszni a szenvedést azt is jelenti, hogy megúszni a szeretet lehetőségét. Isten azért adta Jézusnak a keresztet, mert szeretett. Benne és általa rendezte a fennálló viszonyokat. A rendezéshez mindig kell a kereszt. Mert a húsvét először a keresztre emel fel, és csak utána a mennyországba.
Turcsik Ferenc
(A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2010. április 4-i számában)