Olyan az élete, mint egy történelemkönyv.
Földesen születtem, Karácsony Sándor telke mellett laktunk, így még ismerhettem őt. Apám postamester volt itt, majd áthelyezték a Salgótarján közeli Kisterenyére. Akkor már gimnazista voltam. A felvidéki Losonc városa 1938-ban került vissza Magyarországhoz, ezért a szüleim a bátyámmal együtt oda küldtek tanulni. Az első évben Kövy Zsolt későbbi pápai gyűjteményi igazgató szüleinél laktunk a losonci református lelkészlakban. 1944. október 20-án megszűnt az iskola, így hazakerültem. Azt mondták a nálunk beszállásolt katonatisztek, hogy nem szabad a fiataloknak itthon maradni, mert „kicsi munkára", málenkij robotra viszik őket az oroszok. Ezért elmentem az esztergomi páncélosokkal a németországi Bergen-Belsenbe, így a front átvonulásának minden tragikus helyzetét megúsztam.
Mi várta itthon a hazatérése után?
Magyarországon a háború után is folytatódott az ébredési mozgalom. Hallottam a balatonszárszói nyári táborokról, és el is mentem oda. A Soli Deo Gloria Diákszövetség táborában Szabó István püspök édesapjával együtt tértünk meg. Később jogásznak tanultam. A Kálvin tér 8. alatt volt egy négy szobából álló diákotthon, az úgynevezett Kálvin Kollégium, amely a Kálvin téri gyülekezethez tartozott. 1948 után nem lehetett az egyházközségnek kollégiuma, ezért albérleti közösséggé vált a harmincegy-nehány egyetemista. Vizaknai Tamás volt a lelkészvezetőnk. Minden évben volt csendesnap, és minden héten volt csendesóránk. 1951 tavaszán az istenhegyi Zsindely-villában tartottuk a csendesnapunkat. Erre még én hívtam meg Ravasz Lászlót, aki nagyon kíváncsi volt arra, hogy a most végzett fiatalemberek miként tájékozódnak az új, különleges világban. Jobban érdekelte a mi véleményünk, mint a saját helyzete. Mi nem is tudtuk, mi történt vele a háttérben.
Az ifjúsági misszióból hogyan vette ki a részét?
A Református Ifjúsági Mozgalom, amelyhez én is tartoztam, megkapta a tahi Sion Hegye Ifjúsági Tábort. Egy falumbeli asztalosmesterrel festettük ki azt a nagy táblát, amelyre rá volt írva ez a név, amelyet mi adtunk a tábornak. A tahi és a szárszói előadásoknak köszönhetően közel kerültünk Farkas Józsefhez, aki szintén a Kálvin tér 8. első emeletén lakott a családjával, missziói lelkészként. A közegyháznak ugyanis 1948-ig tizenkét missziói lelkésze volt, akik a központból irányítva járták az országot, szerveztek különböző összejöveteleket, táborokat. Ezt aztán a kommunista hatalom leállította, mondván, hogy egyházi tevékenység csak a templom falain belül folyhat. Így mindegyik missziói lelkész parókiát kapott. Ravasz László azt akarta, hogy Farkas József maradjon Budapesten, ezért a Kálvin téri gyülekezet nagy területéből leválasztották a hetedik kerületet, és ott alakult missziói egyházközség Farkas József vezetésével. Magam is részt vettem ebben a szolgálatban, a Dob utcát jártam végig, hogy hívogassam az embereket. Ekkoriban zajlott a Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) föloszlatása is.
Ami egészen 1950-ig eltartott.
Kádár János belügyminiszter engedélyezte, hogy 1950. május 18-án a KIE közgyűlést tarthasson, ahol kimondja föloszlatását. Több száz KIE-szervezet volt az országban, de akkor már csak a budapesti és a kecskeméti jelent meg itt. Ez az egyébként teljesen szabálytalan közgyűlés döntött arról is, hogy az egyesület Vas utca 2/C szám alatti székháza állami tulajdonba kerüljön. Bereczky Albert püspök egyébként a kulturális minisztériumnak és a hadügyminisztériumnak is írt levelet, hogy a templomot az „államosítás" után is bérelhesse a Klauzál téri református gyülekezet, de ezt Simonidesz Lajos tábori püspök megakadályozta. Máig rejtély, hogy miért. Az üresen álló templomot a szomszéd épületben működő színművészeti főiskola időnként el-elkérte próbákra, míg végül az oktatási intézmény kezelésébe került.
Ma is a Színház- és Filmművészeti Egyetem és annak színháza, az Ódry Színpad működik itt.
Szomorúan tapasztaltam: még lelkészek sem tudták, hogy 1950-ig protestáns templom volt itt. Ezért felkutattam a levéltárakban az épület sorsát. Kiderült például, hogy Budapest legmodernebb orgonája volt a templomban, és rengeteg rádiófelvételt készítettek itt.
Mi történt az orgonával?
Elkótyavetyélték. Még láttam az újpesti kultúrotthonban beládázva, mert ott akarták felállítani, aztán állítólag az egyik Budapest környéki gyülekezet vette meg a hangszert.
Térjünk vissza a KIE-székház történetére.
A székházra nagyon sokan adakoztak. Volt, aki ötven fillért, volt, aki tíz pengőt. A legnagyobb adományt Teleki Pál adta, de nem miniszterelnökként, hanem mint a Cserkészszövetség elnöke. A cserkészek és a KIE ugyanis nagyon szoros kapcsolatban voltak. Végül egymillió-egyszázezer pengő gyűlt össze az épületre, mégsem volt elegendő. Mindeközben a protestáns helyőrség, a tábori püspökség is gyűjtött egy protestáns helyőrségi templomra. A két szervezet ezért összeadta a pénzt, így épülhetett meg a székház, amelyet 1943 decemberében avattak föl. Én 1947. október 31-én jártam itt először. A Protestáns Napok zárórendezvényén Ascher Oszkár színművész szavalt. 2011-ben elmentem a fiához, Ascher Tamáshoz, a Színház- és Filmművészeti Egyetem akkori rektorához, aki megdöbbenve hallotta az épület történetét, és hogy az édesapja ott szavalt. Azt kértem tőle, hogy emléktáblával örökítsük meg a múltat. „A történelemnek legyen nyoma" – mondta, és engedélyezte a tábla felhelyezését az épület falára. Végül negyven-ötvenen, a tábori püspökség közreműködésével avattuk föl azt a táblát, amely ma is ott van az épület falán.
A keresztrejtvény-készítést hogyan kezdte el?
A feleségemmel mindig is szerettük a keresztrejtvényeket. Amikor nyugdíjba mentem, készítettünk néhányat, mert úgy véltük, jó lenne, ha a református hetilapban nem általános, hanem az egyházunkhoz köthető, bibliai témájú feladványok jelennének meg.
A feleségével együtt készítik a rejtvényeket?
A feleségem a revizor, nagyon precíz, háromszor is utánanéz a dolgoknak.
Hobbiként tekintenek a tevékenységükre?
Szeretetből csináltuk, ezért semmiféle honoráriumot nem kértünk az újságtól. De mára már kiöregedtünk belőle, persze azért ha szükség van ránk, időnként bedolgozunk még most is. Részben azért csináltuk, hogy karbantartsuk a nyugdíjas agyunkat, részben azért, mert sokan nem ismerik protestáns szellemi nagyságainkat. Ezért villantottuk föl rejtvényeinkben egyiküket-másikukat, arra ösztönözve ezzel az olvasókat, hogy maguk is nézzenek utána munkásságuknak.
Fekete Ágnes, fotó: Kalocsai Richárd
Az interjú megjelent a Reformátusok Lapja 2015. augusztus 30-i számában.
A Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) egyike volt a századforduló környékén hitébresztő céllal létrejött protestáns felekezetközi szervezeteknek, melyekben a reformátusok is meghatározó szerepet vállaltak. A XIX. század utolsó két évtizedében Budapesten gyökeret vert közösség mellett Szabó Aladár és Szilassy Aladár belmissziós munkája nyomán országszerte több helyi egyesület alakult, ezek 1904-ben egyesültek. 1926-tól a KIE református és evangélikus ágra bomlott, de felekezetközi nyitottsága megmaradt. A református ág első titkára 1927-től Dobos Károly volt, aki kidolgozta a református KIE új munkamódszereit, országjáró körútjai nyomán számos református gyülekezetben alakultak ifjúsági körök. A KIE az egyik legtekintélyesebb protestáns ifjúsági szervezet volt a második világháborúig: országszerte változatos programokat szervezett, nyári táborhelyeket, tanoncotthont, kiadót, könyvesboltot, népfőiskolát működtetett. 1950. május 16-án mondta ki „önkéntes" feloszlását. A nyolcvanas évek végén a KIE nemzetközi kapcsolata, a Keresztyén Ifjúsági Egyesületek Nemzetközi Szövetsége segítette a magyarországi mozgalom újraindulását. 1989 végén újraalakult az első helyi szervezet, a rendszerváltás után pedig a nemzeti szövetség is, s a KIE újra végzi Istentől kapott misszióját a magyarországi fiatalok között.