Nem ró nagy felelősséget rátok az a szerep, amivel a Házasság hete jár? Nem akartok emiatt még szebben élni?
Farkas Zsolt: Abban van felelősségünk, hogy olyan üzenetet tudjunk közvetíteni más párok számára, ami hasznos lehet mindennapjaikban. Olyan gondolatokat szeretnénk átadni az embereknek, amelyek mentén tovább tudnak lépni konfliktusaikban, fejlődnek a saját életükben, kapcsolataikban.
Várnagy Andrea: Nem akarunk mást mutatni, mint ahogy élünk, nincs olyan érzésünk, hogy bármiféle szerepet kéne játszanunk. Nem kirakatházasság a miénk, ami csak erre a hétre szól. Ugyanolyanok vagyunk, mint bármelyik másik pár, mi sem vagyunk mentesek a konfliktusoktól, mi is küzdünk problémákkal, mint a többi férj és feleség, és ugyanúgy nekünk is vannak örömeink. Egy tipikus háromgyerekes család vagyunk. Az életünk talán annyiban különbözhet a többi családétól, hogy művészként még nehezebb megszervezni a mindennapjainkat.
Gyakran mondják, a gyereknevelés a párkapcsolat egyik legnagyobb próbája. Ti milyen szellemben nevelitek a gyerekeiteket?
V.A.: Nincsen recept, hiszen minden gyermek más. Van két mintaszerű, példás magaviseletű lányunk, akik miatt sokáig azt gondoltuk magunkról, mi nagyon jó szülők lehetünk... Szinte mindig rendesen viselkedtek, jó tanulók, szorgalmasak. Aztán megszületett Lóci, egy nagyon eleven, tündéri kisfiú. Folyamatosan vele kell foglakozni. Isten jó humorral figyelmeztetett minket arra, ne bízzuk el magunkat. Dehogy vagyunk mi jobb szülők másoknál, eddig csak szerencsénk volt! Természetesnek tartjuk, hogy a testvérek között vannak konfliktusok. Laura nagykamasz, Lili kiskamasz, Lóci dackorszakát éli. Mégis szinte minden összezördülésük után látom a testvéri összebújást. Fontos, hogy megtapasztalják a szeretetet és tudjanak megbocsátani a másiknak. Arra terelgetjük őket, hogy a hitünket is szeretetünkön át, tetteinkben éljük meg.
F.Zs: Fontos, hogy olyan példát lássanak bennünk, amiből életük folyamán erőt meríthetnek. Jó lenne, ha utat tudnák mutatni nekik abban is, miként lehet megoldani a nehéz helyzeteket.
Miért kell a házasság, az, hogy a párok ilyen formában is összekössék az életüket?
F.Zs.: Ha tudják az emberek, ha nem, Isten által ösztönösen bennünk van a házasságra való igény. Ahogy egy költöző madárról sem tudjuk megmondani, miért röpül szeptemberben délre, és miért jön vissza, amikor kitavaszodik, ugyanígy a házasság szükségességét sem tudják megfejteni. Ez egy isteni kód, amit az ember megél, és amikor hitre jut, akkor meg is ért.
Már a házasságotok ideje alatt tértetek meg. Mikor volt a templomi esküvőtök?
V.A.: Húsz éve volt, aminek akkor még nem értettük a jelentőségét. Gondoltuk, így szokás. Katolikusként adtak össze minket, de később, már együtt, reformátusként jutottunk hitre. Nagyon érdekes és megdöbbentő, amikor az ember már hívőként ráébred arra, mi is a házasság jelentősége.
F.Zs.: Abban a pillanatban, ha valaki megérti, hogy a másik igényeinek, elvárásainak kielégítése a boldogság, működni fog az együttélés. Ehhez képest az énközpontúság árasztja el a köztudatot, az a nézet, hogy az a talpraesett, életrevaló, aki átgázol mindenen és mindenkin azért, hogy elérje a célját. És ez sokaknál így van akkor is, amikor a saját boldogságukat keresik. Ha valakinek ilyen a hozzáállása, annak a párkapcsolatáról el lehet mondani, hogy halálra van ítélve.
A Házasság hetének ezzel szemben az a kiindulópontja, hogy a házasság ajándék.
V.A.: Nemcsak a házasság, mint intézmény, hanem a másik ember is nagy ajándék. Hálásak vagyunk Istennek, hogy egymásra találhattunk. Visszanézve az életünket, mint egy kirakós, úgy áll össze darabokból az, mennyire kellett mindkettőnknek, hogy találkozzunk egymással, közös családot alapítsunk. Amikor az embernek nehézsége van, akkor pontosan tudja, hogy Isten a másikban adta meg azt, ami által önmaga is fejlődhet. Ahhoz tudom hasonlítani ezt, mint amikor a smirgli dörzsöli a fát, és az ez által formálódik. Mi is így alakulunk a másik által.
F.Zs.: Ez a csiszolódás, olykor súrlódás nem mindig tetszik nekünk, de be kell látnunk, hogy enélkül nem működhet a kapcsolatunk. Aki ezt nem tudja, az megijed a konfliktusoktól, és inkább hajlamos kilépni egy házasságból, ami sokszor egy elhamarkodott rossz döntés.
Mi alapján tudja egy ember eldönteni a másikról, hogy csakis vele élhet?
V.A.: Erre sincs recept, csak azt mondhatom el, ahogy velünk történt. A főiskolai felvételire mentem, ahol megláttam Zsoltot, és szinte azonnal tudtam, csakis ő lehet a férjem. Ha jól gondolom, benne is valami hasonló játszódhatódott le. (Zsolt bólogat.) Ez egy nagyon határozott pillanat volt. Isten ezt használta fel, hogy egyértelműen mutassa, ő lesz számomra az igazi.
Hogyan indultak a közös fellépéseitek?
F.Zs.: A második kislányunk születése után három hónappal, 2002 márciusában volt az első négykezes koncertünk. Az erről szóló felkérést én Andi tudta nélkül vállaltam el. Már régóta mondogatta, hogy nekem milyen jó, járok tanítani, emberek között vagyok, fellépek, ő meg otthon ül, hiányzik neki a színpad. Ezen felbuzdulva mertem igent mondani a koncertre. Nagy ijedelem lett belőle itthon. (Andrea most már nevet ezen.) Itt álltunk két hónappal a hangverseny előtt, mi, akik korábban soha nem négykezeseztünk, és mindjárt egy komplett műsorral a színpadon kell állnunk. Lehetetlennek tűnt. Bebizonyosodott, hogy néha tényleg fejest kell ugrani ahhoz, hogy az ember a képességeit és Isten kegyelmét megtapasztalja.
V.A.: Nagyon nagy kegyelem volt, hogy a koncert akkor és ott úgy sikerült, és az egyszeri alkalomból életre szóló út lett. Fantasztikus volt, ahogy a fellépés végén, amikor a ráadásdarab után tapsoltak, világossá vált mindkettőnk számára: a négykezes a közös utunk. Ahogy annak idején azt mondtam, ő lesz a férjem, ugyanígy lett egyértelművé egy pillanat alatt az is, hogy ez a mi utunk. Ezután Zsolt el is kezdte szervezni a fellépéseket, már előtérbe helyezve azt, hogy mi így kettesben koncertezünk.
Aztán kialakultak a műsoraitok, többek között a Zeneképzelet, a Földi mese és a Teremtés csodája.
F.Zs.: A Zeneképzelet elsősorban a gyerekeknek szól, őket szeretnénk rászoktatni a zenére, a magyar versek szeretetére. A Teremtés csodája összeállítás úgy keletkezett, hogy egy teremtéskutató kör felkért minket egy előadásra, amelynek címe a Teremtés a zenében volt. Elkezdtünk gondolkodni, hogyan is lehetne ezt a témát bemutatni. A célunk az volt, hogy ne egy tudományos, teológiai előadást hozzunk létre, hanem a mi saját nyelvünkön, a zene segítségével jelenítsük meg a közönség számára a teremtés történetét; egyszerűen az emberekhez szóljunk úgy, hogy meg is érintse őket. Végül arra jutottunk, hogy a teremtés történetét egy narrátor olvassa fel, aki legtöbbször már a nagylányunk, Laura. A mondanivaló elmélyüléséhez képeket is segítségül hívtunk, amit az előadás során középső gyermekünk, Lili irányít, így ezek a koncertek igazi családi szolgálattá váltak.
V.A.: Előfordult, hogy olyan ismerősünk jött el a koncertre, aki azt mondta: nem vagyok hívő, nem szeretem a komolyzenét sem, de ez döbbenetes módon mégis megérintett. Tudjuk, hogy a szavak ereje óriási, egy prédikáció is nagyon fontos, de úgy tapasztaljuk, hogy emellett a művészetnek is hatalmas ereje tud lenni. Sose lehet tudni, kit mi döbbent rá a hitre.
Hogyan zajlik egy próbafolyamat? Azt mondják, nem szerencsés, ha a párok együtt is dolgoznak.
V.A.: Nálunk egy próbafolyamat sokkal intenzívebb annál, mintha csak egy kollegával dolgoznánk együtt. Egy idegennek, egy kollegának mindenki jobban becsomagolja a véleményét, finomabb kritikát mond, mint a házastársának. Két kialakult zenészegyéniségnek sok-sok munkára és kompromisszumra van szüksége ahhoz, hogy a zenedarabok, a négykezesek úgy szóljanak, mintha egy ember zongorázná őket.
F.Zs.: Levetítődik az életünk a művészetünkre is. Ahogy az életben, a zongorázásban is vannak hasonlóságaink és különbözőségeink, hiszen két egyforma egyéniség nem létezik. A próbák alatt sem mindig tetszik, amit a másik mond vagy csinál, de a hosszú, fáradtságos munka utáni végeredmény megéri. Úgy van, ahogy a házasságban is.
Kováts Annamária, Kép: Sereg Krisztián, Mozsi Gábor