Gyűjtőköri napot szervezett a Magyar Nemzeti Levéltár szeptember 15-én a budapesti Bécsi kapu téri épületében, ahol lehetőség volt az otthon őrzött első világháborús magándokumentumok felajánlására és digitalizálására is. Pintér Tamás történésszel, a Nagy Háború Blog szerkesztőjével, a Károli Gáspár Református Egyetem doktori iskolájának hallgatójával beszélgettünk.
– Vannak még lappangó kincsek a családoknál?
– Tapasztalataink alapján határozott igen a válaszom. Ráadásul sokszor kerülnek elő olyan dokumentumok, amelyek nemcsak a család múltjának megismerése, hanem a szűkebb – a katonatársak, a település, az alakulat – vagy a tágabb közösség, akár a nemzet múltjának megismerése szempontjából is fontosak. Azt tudhatjuk meg belőlük, amit a hivatali dokumentumokból nem: miként élte meg a kisember e tragikus eseményeket.
– Milyen dokumentumtípusokról van szó?
– A fényképektől a tábori lapokból vagy hosszabb írásokból álló levelezésen át a fronton írt vagy már otthon letisztázott naplókig, emlékiratokig bármi értékes adatokat tartalmazhat számunkra.
– Az egyház szempontjából miért fontos, hogy ezek az anyagok közkinccsé váljanak?
– Mert megtudhatjuk belőlük, hogy abban a kiélezett léthelyzetben a református ember miként gyakorolta a hitét, miként jelentett az megtartó erőt számára, illetve hogy a lelkipásztor miként végezte a szolgálatát. Kiderülhet, reformátusként hogyan gondolkodtak akkor a világról, a háborúról, a gyilkolásról, a halálról vagy épp a hazaszeretetről. Ez mind tanulságos lehet nekünk, mai reformátusoknak. A doberdói kutatásaink során találkoztunk például az egykori református tábori kápolna és az istentisztelet résztvevőinek fotóival. Megrázó élmény, amikor ugyanez a jelenet ott áll előttünk egy naplójegyzet vagy egy prédikáció formájában.
Zsoltárhang a tajgán
A kelet-szibériai orosz hadifogolytáborokban sínylődő református és evangélikus honvédek protestáns gyülekezetet alapítottak az első világháború idején. A szolgálatot olyanok vállalták, akik itthon már részt vettek a gyülekezeti, felekezeti iskolai, evangéliumi egyesületi életben. Voltak közöttük tanítók, tanárok és más értelmiségiek is. Egyikük a kedvezőtlen feltételek ellenére még összecsukható harmóniumot is épített, hogy kántorként kísérhesse a hadifogoly-gyülekezet énekét.
Kimentünk a doberdói harctérre
Tizenkét hosszú kocsijával zakatol a 2016-os Isonzó Expressz az osztrák és a szlovén Alpok hegyláncai között, hogy közel félezer utasát az első világháború olasz frontjának legvéresebb szakaszára, az Isonzó folyó mentére, ott is a hírhedt doberdói harctér közelébe, a ma Olaszország és Szlovénia határán fekvő Görz városába (Gorizia, Nova Gorica) szállítsa.
– És a hátország? A gyászolókkal, a rokkantakkal az otthon maradó gyülekezetnek volt dolga. De akár a harangok rekvirálása is érinthette a közösséget.
– Sok minden lappanghat még a gyülekezeti archívumokban is. Sokszor a lelkész volt a kapcsolat a front és az otthoniak között, mert aki nem tudott írni-olvasni, annak ő segített, de az is előfordult, hogy az otthoni és a tábori lelkész levelezett egymással, így közvetítve a családtagok között. De a halotti anyakönyv vagy a presbitériumi jegyzőkönyvek is érdekesek lehetnek, ezekben egy-egy határozat például segélyek megállapításáról vagy a harangok beszolgáltatásáról. Utóbbiaknak fontos szerepük volt a gyülekezet életében, ezért ahogy egykor felszentelték, úgy most el is búcsúztatták őket, és ezt sokszor képen és írásban is megörökítették.
– Mit tehet, aki nem tudott ott lenni ezen a gyűjtőköri napon?
– Főként őrizze gondosan a múlt emlékeit. Bizonyára nem ez volt az utolsó ilyen lehetőség. Érdemes lehet felvenni a kapcsolatot a Nemzeti Levéltárral, talán soron kívül is megoldható az otthoni dokumentumok felajánlása vagy digitalizálása. Fontos a különbségtétel, mert tudni kell: nem kötelező megválnunk az emlékektől, elektronikusan is befogadja őket a gyűjtemény. És persze a helyi, akár egyházi levéltárat is érdemes lehet megkérdezni, érdekli-e az anyag. Fontos lenne leadni, akár több helyre is, mert ami bekerül az archívumokba, a közös emlékezet részévé válik és megmarad az utókornak, a családokban viszont, bármennyire is fontos számukra az ősök hagyatéka, esetleg elkallódhat.
Pintér Tamás 1971-ben született Egerben. A főiskolát szülővárosában végezte el magyar-történelem szakon, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemen folytatott történelem és levéltár szakos tanulmányokat és szerzett diplomát. Jelenleg a Nemzeti Dokumentumkezelő Nonprofit Zrt. munkatársa, a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány kuratóriumának elnöke, a nagyhaboru.blog.hu alapító-társszerkesztője, a Károli Gáspár Református Egyetem hadtörténeti doktori iskolájának hallgatója. Fő kutatási területe az első világháború olaszországi frontjának története és az első világégés emlékezete. Nős, egy gyermek édesapja.
Kiss Sándor / Reformátusok Lapja, fotó: Kalocsai Richárd