„Gyenge fizikumú voltam, elég kis növésű, így az iskolában mindig elöl ültem, a tanító szeme előtt. Magamban mindig zúgolódtam, miért nem vagyok nagyobb és erősebb, úgy mint más. Akkor még nem értettem, hogy ez majd egyszer javamra lesz. Amikor letartóztattak, Kazahsztánba kerültem börtönlágerbe. Ott sivatagi időjárás van, mindig fúj a szél, és télen nagy hideg van. Én, a kis ember a nagy balti emberek között úgy meghúztam magam, hogy a szél is alig talált meg. A kenyérfejadag, amit adtak a raboknak egyforma volt, akár nagy, akár kistestű az ember. A kisebb testnek ugyanaz a mennyiség többet jelentett, mint a nagy, derék embereknek. Akkor békéltem meg növésemmel. Isten a kis növést is a javamra fordította. Isten előrelátó Isten." (Gulácsy Lajos: A mélységből a magasba)
Ő volt a református kis nagy ember. Még velünk volt októberben az emlékzsinaton, és emlékezetes beszédet tartott. De most nem a rabsága és a szabadulása történetét vagy az életét megtartó csodálatos kegyelem működését mondta el, hanem a második világháború végén rabmunkára elhurcolt kárpátaljai férfiak emlékezetét és a jelen szorongattatásait tartotta fontosnak elénk hozni. Pár perc volt az a néhány mondat, de benne volt az egész huszadik század, és a huszonegyedik is – az ébresztő prédikátor nyomatékkal ismételt az üzenete.
Amit akkor nekünk adott, bizonyságtétel volt, testamentum – és testálás: „Ne káromkodjatok! Imádkozzatok!" Láttam, volt, aki lehajtotta a fejét, hogy talán ne lássák szelíd, megengedő mosolyát a kedves „öregúr" bizonykodásán. Pedig Gulácsy Lajos, aki az ébredés gyermeke volt, most is csak ébresztett. Fájlalta, hogy a magyar ember nem dicsőítésben, hálaadásban, kérésben vagy bűnbánatban veszi ajkára Isten nevét, hanem káromlásban, vádolásban, perlekedésben. Fájlalta, hogy e nyakas nemzet inkább távolodik Megváltójától, mintsem közeledne Hozzá. Ezért szolgált késő öregségében is, bárhová hívták és mehetett, de leginkább és legszívesebben az övéi, a kárpátaljai magyarok között, hogy elmondja: Isten erőt ad a szenvedés elhordozásához, hogy a hívő számára a legnagyobb nyomorúság is a Krisztus nevelő iskolája, és, kifejezésével élve: ez Kárpátalja története.
Egy lóca most üres lett mellettünk ebben az iskolában, de minden áldás, amit Gulácsy Lajoson keresztül adott az Isten, itt marad velünk, hogy még boldogabb szívvel reménykedjünk a feltámadás Urában.
Bogárdi Szabó István
Gulácsy Lajos köszöntője az 1956-os emlékzsinaton: