A reggeli órákban érünk Nagyváradra, ahol csatlakozik hozzánk honismereti vezetőnk. Igen, nem idegen-, hanem honismereti, mert, ahogy mondja, neki egyetlen magyar sem idegen. Hosszú utazásunk során a kötelező körökön túl mesél nekünk az erdélyi magyarokról, a székelyekről, a történelemkönyvekből kihagyott részletekről. Székely himnuszt éneklünk, népzenéket hallgatunk. Zarándokutunkon Károly atya személyében lelki vezetőt is kapunk, akiről utolsó nap tudom meg, hogy szlovák nemzetiségű. Miután kihelyezték szolgálati helyére, megtanult magyarul és nagy örömmel vett részt ezen az úton is. Mi ez, ha nem „ökumené”, minden szinten?
Utunk városkákon és falvakon vezet keresztül, többé-kevésbé mindenhol fő út mellett, központi helyen találom meg a szívemnek oly kedves csillagot. Kalotaszegen is áthaladunk, ahol nem is kell keresnem, magasan hirdeti a reformátusok jelenlét a kazettás mennyezetéről híres ikonikus templom, négy tornya a négy evangélistát jelképezve. Erdélyország belsejében járunk már, de mintha csak Pesten lennék, tekintetem egyre csak felfelé emelem, lenyűgöz ugyanis, hogy minden ház tetején ott a keresztyénség egyetemes jelképe. Külön öröm, amikor olykor-olykor megtöri a keresztek sorát egy-egy kakas vagy csillag, de ez már a tömbkatolikusság területe, izgatottan indulok felfedezésére.
Az ökumené jegyében én is részt veszek másnap a kora reggeli ünnepi misén. Életem első katolikus miséje, az elején kicsit ügyetlenül mozgok, de hamar belejövök, és hamarosan felfedezem a közös pontokat a református istentiszteletekkel. Talán a legfontosabb, hogy az igehirdetés mindkettőben nekünk szól és az evangélium üzenetét hordozza, különösen így pünkösd idején. Kicsit idegen még nekem a katolikus liturgiában a mise alatti megkülönbözetett hangszín, de ennek is megtudom okát: olyan szent idő ez, melyben a hétköznapitól eltérő hangon szólunk Urunkhoz. Ez tetszik nekem, mindennek jelentése, célja és rendeltetése van, akárcsak nálunk.
Utunk csúcspontja a csíksomlyói búcsú. Szálláshelyünkön felszállunk az anyaországból érkező zarándokvonatra, Csíkszeredáról pedig gyalog tesszük meg az utat a nyeregbe. Elképesztő látvány fogad már az állomáson, milliónyi magyar ezerszínű zászlókkal: Clevelandtől Ausztráliáig a világ legkülönbözőbb pontjairól érkeztünk pünkösd szent ünnepére, hogy együtt legyünk. Hiába keresem, nem látom se az út elejét, se a végét, előttem-mögöttem körös-körül végeláthatatlanul sok ember, akik úgy köszöntik egymást, mintha mindig is ismerték volna egymást, úgy beszélgetnek, mintha régi ismerősök lennének. Büszkén viszik a magasban lobogó piros-fehér-zöld zászlókat; mi a Felvidék zászlaja alatt „nyeljük” meghatottan a kilométereket. Bár anyaországiként érkeztem, büszkén megyek alatta, tiszteletbeli felvidékivé fogadott a csoport. Utunk órákon át tart, mégis mintha csak percek lennének, nem érzem a fájdalmat a lábamban, csak azt érzem, hogy milyen nagy kegyelemben van részem: itt lehetek!
Fent a csíksomlyói nyeregben megtaláljuk talpalatnyi helyünk; nincs sok, bármerre nézünk, végtelen pici pontok jelzik, hogy tele az óriási terület velünk, magyarokkal. Felvidéki zászlónk magasan lobog, tájékozódási pont is egyben, bárhonnan látjuk, könnyen visszatalálunk hozzá. A Himnusz és a Székely himnusz két legfontosabb üzenete hangzik el a pünkösdi szent alkalmon: „Isten áldd meg a magyart!” és „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” Kifejtése értő fülekre talál, majd a katolikus liturgia következő része, az áldozás következik. Az ünnepi alkalmat nemzeti imádságaink eléneklésével zárjuk. Zeng Erdély szíve, 700 ezer magyar énekli a nemzeti imádságainkat együtt, tiszta szívből, teli tüdővel. Nem is lehet szavakba önteni. Hangom elcsuklik, csak a könnyeim csorognak. Itthon vagyok közöttük, hazaértem.
Másnap folytatjuk utunkat az ezeréves határhoz, a Monarchia legkeletibb pontjára, Gyimesbükkre. Újra robog a zarándokvonat és mi újra az ablakoknál állunk. Az egész úton végigkísér minket Erdély népe, az utcákon, az állomásokon, minden kert végében ott vannak kicsik és nagyok, két kézzel integetnek, a járni alig tudó néni is a magyar zászlót lengeti kis háza ajtajában. A vasútállomástól újból az apostolok lován tesszük meg utunkat az ezeréves határhoz. Hasonlóan a korábbiakhoz, se eleje se vége a Mária-énekeket, Székely himnuszt, Kossuth nótákat éneklő, zászlókkal vonuló tömegnek. A magyarság megmaradását szimbolizáló oszlopok alatt újra felhangzik a Himnusz és a Székely himnusz, visszhangzik a határ, hegyeken innen és túl a magyarok imádságaitól hangos minden.
A röpke pár napot erdélyi székely emberek otthonaiban töltünk. Csak házi alapanyagokból készült ételeket eszünk, italokat iszunk, szirénázó mentőautó zaja helyett tehénkolompolásra ébredünk reggelenként. Megismerjük dolgos és hívő mindennapjaikat, elbűvöl minket őszinte szeretetük, mellyel, mint távoli, rég nem látott rokonokat fogadtak be és látják gondunkat. Olyan boldogságot látok arcukon, minden körmönfontságtól mentes tisztaságot érzek beszédükben, mint még soha. Éjszakába nyúlóan beszélgetünk mindenféléről: politikáról, gazdaságról, egykori jegyrendszerről és Ceausescu-korszakról, megpróbáltatásokról, ház körüli munkákról, házilag, természetadta alapanyagokból készített ételekről és gyógyszerekről, hétköznapi praktikákról… ‒ az életről.
Mindig azt hittem, hogy én értem Trianont, ezt az egész kérdéskört, hiszen szülővárosomat kettészeli a szlovák-magyar határ egy pocsolyát hajózható folyóvá maszkírozva. Vannak felvidéki ismerőseim, jártam náluk, az egyik leginkább szeretett ember az életemben pozsonyi, aki sokat mesélt mindennapjaikról, többször jártam is ott. Most ébredtem csak rá, hogy igazából semmit sem tudok. Elképzelni sem tudom, hogyan maradhatott fenn lassan egy évszázada a magyarság ilyen ép lélekkel Erdély közepén és a többi elszakított területen; miken mehettek keresztül, milyen megpróbáltatásokon vannak túl, mennyire szeretik anyanyelvüket, ápolják kultúrájukat és hogyan élik meg, adják tovább magyar hagyományainkat. Most is csak ízelítőt kaptam abból, hogy mit jelent magyarnak lenni határainkon túl. Kívánom, hogy legalább egyszer mindenki megtapasztalja élete során azt az egységet, összetartozást, egymás iránti szeretetet, elvághatatlan köteléket, amiben nekünk részünk volt ezen az úton.
Szoták Orsolya
fotók: Facebook