Bizonyosan ezúttal is lesznek közöttünk, akik megfáradtak a lassan véget érő ciklus folyamán, esetleg megromlott egészségi állapotuk miatt már nem tudják vállalni megtisztelő szolgálatukat. Illesse méltó köszönet ezeket a hittestvéreinket eddigi fáradozásaikért! Helyesnek tartanám, ha tiszteletbeli presbiterként tanácsaikkal, tapasztalataikkal továbbra is segítenék gyülekezeteink, egyházunk életének alakítását, jobbá tételét, amennyiben még módjukban áll ennek a tiszteletre méltó feladatnak a vállalása és lelkiismeretes végzése.
Remélem, sokan vannak közöttünk, akik az új ciklusban is – esetleg már sokadszor – szívesen vállalják a presbiteri szolgálatot, de a dolgok természetéből adódik, hogy új presbiterekre is szüksége lesz református egyházunknak. Szükségünk lesz olyan nő- és férfitestvéreinkre, akik vállalják a szolgálatot, akik elfogadják a megtisztelő hívást, hogy az Úr munkatársai legyenek az ő üdvtervének megvalósításában, Isten országa építésében. Az ő bátorításukra idézem Ézsaiás prófétát: „Mert a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg, és békességem szövetsége nem inog meg – mondja könyörülő Urad.” (Ézs 54,10)
Tapasztalatból tudom, hogy sokan megrettennek, ha valamelyik gyülekezeti tag a presbiteri tisztségre kívánná javasolni őket. Általában így szokták még a jelölést is elhárítani: „Kevés az én erőm ahhoz a feladathoz.” „Hogy lennék én méltó erre a tisztségre?” „Ugyan, hogy kívánhatná bárki is, hogy én vállaljam ezt a megtisztelő, de számomra megoldhatatlan feladatot?” Általános jelenség, hogy a szóba hozott jelöltek csak és kizárólag a maguk erejével számolnak. Nem veszik figyelembe a felülről kérhető és kapható segítséget. Szeretném minden ebben az ügyben érintett hittestvérem szívére helyezni azt az alapigazságot, hogy az Úr sosem állít bennünket olyan feladat elé, amelyet ne tudnánk megoldani az ő segítségével. Arra biztatom presbiterjelölt társaimat, hogy ebben a tudatban vállalják a felkínált feladatot!
Péter apostol a következőképpen határozta meg a presbiterek feladatkörét: „…legeltessétek Isten közöttetek levő nyáját, ne kényszerből, hanem önként…” (1Pt 5,2) Ez a fennkölt megfogalmazás kelthet aggodalmat, netán félelmet is a presbiteri tisztségre javasolt hittestvéreinknél. Éppen az indokolatlan félelmek eloszlatása érdekében érdemes mai köznyelven megfogalmaznunk, hogy itt Péter apostol gyülekezeteink, egyházunk gondozását, Istenünk országának építését várja el tőlünk, amire az Úr segedelmével úgyszólván mindnyájan alkalmasak lehetünk.
Jó, ha mindannyiunk előtt világos: minden tisztes erőfeszítésünk ellenére csakis Urunk imádságban elkérhető és megkapható segítségével tudjuk ellátni fontos és megtisztelő presbiteri, gondnoki és főgondnoki feladatainkat. Ennél fogva értelmetlen és felesleges dolog egy ilyen fontos döntés előtt saját lelki-szellemi erőinket méricskélnünk. Tudjuk, hogy mennyei Gazdánk elébe vitt kérésünkre mindenkor kész kipótolni a nálunk mutatkozó erőhiányt.
A teremtett világ – benne főként Európa – jelenlegi viszonyai között különösen nagy szükségünk van erőink egyesítésére, református keresztyén identitásunk és magyar nemzettudatunk erősítésére.
Kedvező hatása lehet, ha a presbitériumban többféle foglalkozás is képviselethez jut, amennyiben erre mód van. A pályázati rendszer indokolja a jogászok, közgazdászok jelenlétét, de természetesen az is hasznos, ha egy építész, orvos, tanár is ül a testületben. Jól megférhet ezzel az iparosok – például ács, kőműves, tetőfedő – közreműködése a célszerű döntések meghozatalában.
Rendkívül fontos, hogy a presbitériumban a lelkipásztor és a presbiterek egy irányba húzzanak, mert csak így van előrehaladás. Ellenkező esetben csak pangást, helyben járást tapasztalhatunk, amit mindenképpen el kell kerülnünk. Az sem szerencsés, ha a presbiterek szerepe csak a tekintélyelv alapján előterjesztett javaslatok megszavazására korlátozódik, azaz a presbitérium „bólintó Jánosok” testületévé válik.
Cselekedje Szentlelke által a minden kegyelem Istene, hogy ezúttal bővelkedjünk az áldozatra, önzetlen szolgálatra kész jelöltekben, és a legrátermettebbeket tudjuk megválasztani!
Huszár Pál
A szerző dunántúli főgondnok, a Zsinat világi elnöke. A cikk a Reformátusok Lapja 2017. augusztus 27-i számánek vezércikke. Fotó: Dimény András