Reformatus.hu

Nem, nem elírásról van szó! A cím joggal emlékeztet Révész Imre 1935-ben Sárospatakon, az Országos Református Lelkészegyesület konferenciáján elhangzott, majd egy 1944-ben kiadott tanulmánykötetben megjelent, sokat idézett, de kevésbé megszívlelt előadására, „Presbiteri rendszerű-e a magyar református egyház?”[i] címen. 80 évvel az előadás elhangzása után, s a Kálvin-emlékévek lezárását követően, 2015-ben a Magyarországi Református Egyházban új egyházkormányzati ciklus lép életbe – ezért nem érdemtelen Révész megállapításainak felidézése, továbbgondolása és annak megvizsgálása, mennyiben aktuálisak tézisei, mi az, ami megszívlelésre került és mennyiben változott a magyar reformátusság egyházi helyzete, társadalmi környezete, szolgálatának feltételei?

Révész a felvetett kérdésre kettős választ ad: egyrészt „Isten iránti hálával” és az „atyák iránti mélységes tisztelettel” állapítja meg, hogy az érvényben levő egyházalkotmány és az annak megfelelő gyakorlat szerint törvényesen működő gyülekezetek presbitériumok nélkül nem is képzelhetőek el, és hogy formálisan az egyházközségek az egyház egyetemes életében a presbitériumok által vesznek részt;[ii] másrészt viszont leszögezi, hogy mélyebb elemzés után a kérdésre mégsem lehet egyértelmű és feltétlen „igen”-nel válaszolni, s nem lehet határozottan azt állítani, hogy „egyházalkotmányunk gyökerestől presbiterinek bizonyulna”.[iii] Ennek okát abban látja – egyébként Makkai Sándorral és Kováts J. Istvánnal azonos véleményen −, hogy Kálvin egyházalkotmányát a magyar reformátusság a reformációval egyáltalán nem vette át, így a XVI. századtól az egyház kormányzását és fegyelmezését a lelkészek végezték, élükön az esperessel és a püspökkel, akiket a világi patrónusok és hatóságok támogattak. A XVII. században a presbitériumok még úgynevezett "papi testületek" voltak, az esperesek, illetve a püspökök mellé rendelt tanácsadó consistoriumok,[iv] vagy pedig – főként Dunántúlon – a lelkész mellé választott egyházi tanácsosok, de nem egyházkormányzati, inkább fegyelmi-bírósági feladatkörrel felruházva.[v] Az egyháztagok sorából az egyházközség által választott presbitériumok, mint demokratikus természetű önkormányzatok olyan helyeken kezdtek megalakulni, ahol a világi hatóság nem református vallású volt. Végül a világi, római katolicizmussal összefonódó felsőbbségnek a protestantizmussal szembeni ellenséges magatartása tette elvileg és gyakorlatilag is szükségessé a presbiteri rendszer kialakítását. Törvényileg csak az 1791-es budai zsinat rendelte el a presbitériumok szervezését, de ezt a rendelkezést meggyöngítette az a körülmény, hogy a patrónus hivatalból tagja lehetett a presbitériumnak. De mivel ez a törvény nem nyert szentesítést, így sok helyen csak a XIX. század folyamán alakultak meg a presbitériumok. Mire minderre sor került, a magyarországi református egyházban is végbement az a nagy változás − a felvilágosodás, a liberalizmus és a demokratikus-parlamentarizmus eszménye alapján −, amely a presbiterekben nem Krisztus választottait, hanem az egyházközségek megbízottait, az egyháztagok "népképviseleti" alapon "kiküldött" képviselőit látta. Ez tulajdonképpen idegen a tiszta reformátori felfogás számára és abból indul ki, hogy amint a polgári társadalomban a nép minden jog birtokosa, úgy az egyházban is a gyülekezeti tagok összességét illeti meg minden egyházi hatalom és ezt ruházza választott képviselőire, illetve tisztségviselőire.[vi] Ebben a felfogásban, amely mind a mai napig fellelhető, két tévedés van. Először is az egyházban minden hatalom nem a népé, a gyülekezeté, hanem Krisztusé, másodszor a presbiterek (és a további tisztségviselők) nem képviselők, hanem Krisztus választottai, akik a külső és a belső hívásra felelve állnak a teljes gyülekezet szolgálatában. A presbiteri rendszer elkésett és módosult fejlődése következtében két irányú torzulás is előállt: vagy a lelkészi-papi réteg lett az egyház hivatalos képviseletének és így minden hatalomnak a birtokosa, amit nem volt nehéz megindokolni, hiszen az Ige hirdetésére, annak központi szerepére és a tudományban való jártasságra úgy tekintettek (főleg lutheri hatásra), mint ami eleve feljogosított a hivatal viselésére; vagy pedig, főleg német-svájci mintára, az egyház vezetését rábízták a világi hatóságokra, akik majd saját belátásuk szerint „juttattak” valamit e hatalomból a lelkipásztoroknak, azaz a „vallás szolgáinak”. Itt keresendő tehát a gyökere annak a magyar református egyházszervezeti nyomorúságnak, amely a közegyházi vélemény szerint így fogalmazódott meg: az egyház presbiteriális szervezetére ráépült egy hierarchikus-hivatali réteg, amely aztán lassan levált a gyülekezetekről, s önálló életet kezdett élni… S bár a felismerés gyakran elhangzott, hogy „szentírásszerű presbitérium fel nem állítása az Isten dicsőségének kárára van,”[vii] a valóságban a hagyományok, az egyházpolitikai érdekekre való figyelés vagy pragmatizmus erősebbnek bizonyultak, mint az egyházkormányzás bibliai és reformátori mérték alatt való időnkénti felülvizsgálatának szükségessége. Ez alapvetően a II. világháború után sem változott, s az 1946-tól megcélzott egyháztagsági és egyházalkotmányi reform ez irányú bíztató jeleit rövidesen elfojtotta a kommunista állam elvárásait végrehajtó egyházi adminisztratív intézkedések sora.[viii]

Lássuk immár néhány kiemelt konkrét kérdéskör kapcsán és Kálvinnak az egyház lényegéről és az egyházkormányzásról való tanításának mérlegén jelen egyházi életünk kialakult helyzetét, illetve gyakorlatát. Annál is inkább szükségesnek bizonyul ez, mert a mai reformátori egyházak ekkléziális önértelmezése nem annyira a 16. századi reformátori örökségre, hanem későbbi századok egyházalkotmányi és egyházjogi fejlődésére vezethetők vissza.[ix] Különösen érvényes ez a református egyház(ak) számára, amelyek teljesen természetes módon hivatkoznak Kálvinra és a kálvini elvekre, Kálvin egyházról szóló tanítását viszont vagy elhanyagolták, vagy elnagyoltan érvényesítik, mint ahogyan az alábbi példák is mutatják.

Mire kellene viszont figyelni ahhoz, hogy egyházunk élete, rendje és szolgálata inkább közelítsen a kálvini elvekhez, mintsem tovább tartósítsa a reformátusnak vélt, de valójában nem reformátori szokásokat? 

1.       Paritás helyett kollegiális vezetés

A kettős elnökség gyakorlatát, vagyis a „lelkészi” és „nem-lelkészi” tisztségviselők közti paritás mechanisztikus alkalmazását Révész nem tarja összeegyeztethetőnek a kálvini és a presbiteri rendszer lényegével – még ha a magyar református köztudatban annak is tűnik. Szerinte ez a kettőség az egyházi szervezet fent ismertetett fejlődése során a világi és a papi elemek versengéséből, hatalom- és uralomkiegyenlítődéséből állt elő, s mivel „alapmotívuma az uralomban való egyenlő osztozás, nem pedig a szolgálatban való szent versengés” volt, nem eredményezhette az egyház nagyobb épülését. Nem lehet egyszerre két alapelvre, az uralomra és a szolgálatra építeni az egyházat, csakis az egyikre – véli Révész −, s egy ilyen paritáselv nem-lelkészi oldalon sok esetben csak díszt jelentett komoly munka nélkül, lelkészi oldalon viszont keserves igavonást, titulust viselő de „különben teljesen alkalmatlan munkatársak segítsége és a felelősségben való tényleges osztozkodás nélkül.” Ebben a magárahagyatottságában viszont a hatalom kísértése megejtette az „egyszerű parochust is.”[x] Bármennyire keménynek tűnik is Révész diagnózisa, nem állítható, hogy megállapítása ne lenne helytálló, tekintettel Kálvinnak az egyház lényegéről és az egyházi tisztségekről való tanítására.

Kálvin szerint ugyanis először különbséget kell tenni Krisztus tiszte és az egyház tisztsége között: a kettő között megfelelés van, viszont a második, az egyház tisztsége, azaz mandátuma a Krisztus tisztébe gyökerezik, de nem tévesztendő össze azzal. Krisztus hármas tisztében – az evangélium kinyilvánításában (prófétai), az Isten és ember megbékéltetésében (főpapi), és a Feltámadott Atya jobbján való uralmában (királyi) – részesülnek Krisztus választottai, a keresztyének. Ennek megfelelően az egyház tiszte, hogy Isten akaratát minél tökéletesebben megismerje és hirdesse, illetve az Írást magyarázza (prófétai), a gyülekezet végezze a békéltetés szolgálatát és Isten jótetteiért hálaáldozatot mutasson be (főpapi), valamint a bűnnel szemben igyekezzen a kegyes és istenfélő életre, álljon ellen az isten- és életellenes erőknek és törekedjen a több igazságosság érvényesítésére a világban (a királyi tisztnek megfelelően).[xi] Az egyház tiszte ezért az egyház lényegéről szól – ezt a tisztét viszont az egyház csak a további tisztségek, pontosabban szolgálatok alapján és elhívott szolgái által képes megélni és teljesíteni. Itt tehát további különbségtételre van szükség: Kálvin szellemében az egyházi tisztségekről és szolgálatokról csakis többes számban lehet beszélni, ugyanakkor ezek hozzátartoznak az egyház lényegéhez. Míg Luther az egyetemes papság elvének meghirdetése mellett gyakorlatilag a prédikátorra és a felsőbbségre bízza az egyház kormányzásának ügyét,[xii] addig Kálvin az Ef 4,11 alapján alakítja ki a tisztségek négyes struktúráját. A pásztorok, doktorok, diakónusok és vének munkája által vezeti Krisztus a maga egyházát, de csak e tisztségek összhangja és együttműködése, egymást kiegészítő szolgálata által képzelhető el az egyház jó rendje. Luthertől eltérően Kálvin, mint a reformátorok második nemzedékének vezető egyénisége, ugyanakkor egy másik, Lutherétől eltérő társadalmi-politikai helyzetben, az egyház kormányzása tekintetében már nem a római egyház hierarchiájával szemben kívánja biztosítani az egyház kormányzásának autonómiáját, hanem a világi hatóság túlkapásaival szemben. Kálvin nyilvánvalóvá teszi, hogy e tisztségek, s azok száma az egyház konkrét, történelmi és helyi szituációjára nézve alakíthatóak (azaz további tisztségek is beállíthatóak) – a fő szempont, hogy e szolgálatok által a Krisztus egyházat kormányzó akarata jusson kifejeződésre. Ugyanakkor Kálvin is elismeri, hogy a tisztségek között van egy különös tisztség: az Evangélium hirdetésére, tanítására és a sákramentumok Krisztus rendelésének megfelelő kezelésére tekintő tisztség.[xiii] Ez a szolgálat számára különösen hangsúlyos, hiszen Isten az Ige és a Szentlélek által kívánja elérni az embert, s szívében hitet ébreszteni. Ezért az istentisztelet, s ezen belül pedig az Ige hirdetése és a szentségekkel való élés a gyülekezeti élet központi eleme, akik pedig ezt a szolgálatot végzik, azok számára ennél nem lehet más feladat előbbre való. De ezt a szolgálatot a további tisztségekkel szemben nem rangbeli, hanem funkcionális alapon különbözteti meg. A többi tisztségre pedig, amelyek lehetnek ideiglenesek, de az egyház konkrét szituációban kialakítandó rendjéhez szükségesek, szintén érvényes: lelki adományok alapján, szabályszerűen elhívottak legyenek, s egymást kiegészítve, egymásra figyelve, ki-ki a saját kötelességét vállalva járuljon hozzá az egyház életének jó rendjéhez.[xiv] A kálvini konzisztórium számára tehát nem az Ige szolgálatában álló különös tisztség és az egyéb tisztségek közötti hatalmi kiegyenlítődés, illetve kínos egyensúly megtalálása volt a vezérlő elv, hanem a kollegiális együttműködés[xv] − mai szóhasználattal élve, az egyes kompetenciák elmélyítése, az egymáshoz illeszkedő, egymást kiegészítő, de Krisztus egyedül egyházkormányzó hatalmának engedelmeskedő szolgálatok összhangja.   

2. Rang és hírnév helyett hűség a szolgálatban

Révész továbbá problémásnak tartja, hogy a magasabb egyházkormányzó testületeknek nincsen „a gyülekezeti élettel közvetlen kapcsolatuk”, aminek fő oka az, hogy „az egyház felsőbbfokú igazgatásában nagy számmal vesznek részt olyan egyének, akik presbiteri tisztet nem viselnek és sohasem viseltek”.[xvi] Továbbá a fő tisztségviselők (püspök, esperes, főgondnokok) „oly széles hatáskörrel vannak felruházva, amellyel az elnöki tisztek betöltői az igazibb presbiter-zsinati egyházalkotmányokban nemcsak régen nem bírtak, de még ma sem bírnak.”[xvii] Ennek eredménye – Révész szerint − a hatalmaskodás, a „bizantinizmus”, amelynek ellensúlyozását jelenthetné a tisztújítás, de az vagy túl hosszú lejárattal van berendezve,[xviii] vagy pedig a róluk való szavazás hitvalló-öntudatos gyülekezeti tagság hiányában csak formális, azaz a gyülekezetek – éppen az említett hamis egyházi demokrácia-eszmény, illetve népképviseleti elv mentén – csupán „szavazóalanyok” szerepét játsszák.[xix] 

Látjuk, Révész felvetése nyomán komplex problémasorral van dolgunk. A hiátus egy részét egyházi gyakorlatunk és törvényeink részben korrigálta: jelenleg érvényes egyházi alkotmányunk a felsőbb világi tisztségviselők (egyházmegyei és egyházkerületi gondnok) esetén előírja a legalább 5, illetve 6 éves gyülekezeti presbiteri szolgálatot.[xx] Vagyis felsőbb nem-lelkészi tisztségre csak az jelölhető és választható, aki tényleges gyülekezeti szolgálattal, presbiteri tapasztalatokkal, egyszersmind egy helyi gyülekezet bizalmával és felhatalmazásával rendelkezik. De mondhatjuk, hogy egyházi törvényünk a lelkészi tisztségviselőkkel szemben megengedőbb, mint a világi tisztségviselőkkel szemben: az esperes esetén ugyan kikötés a „legalább 10 évi, folyamatos, önálló gyülekezeti lelkészi szolgálat,”[xxi] a püspök esetén már csak 10 év önálló lelkészi szolgálat a kritérium („gyülekezeti” kikötés nélkül).[xxii] Nyilván, a lelkészi munkaágak utóbbi időben történő differenciálása miatt, amelyet a lelkészek jogállásáról szóló törvény – egyébként helyénvaló módon − követni igyekszik,[xxiii] a különbségtétel érthető. Viszont ha a kálvini egyházkormányzati elv alapsejtje a gyülekezet, és a gyülekezeti tisztségek kollegiális összehangolása, valamint a gyülekezeti presbiteri tisztségnek nincs kiváltó alternatívája, akkor a törvényen belüli következetlenség mégis feltűnő. Egyébként az egyház tagságának és a társadalom összetételének változásai, szociális és mentalitásbeli állapotának alakulása a legszembetűnőbb módon a gyülekezeten mint Jézus Krisztus egyházának helyi, lokális szinten megtapasztalható, látható formáján olvasható le.[xxiv]

A felsőbb egyházi vezetők Révész által felpanaszolt széles hatáskörét elvileg az egyház alkotmánya szabályozza és az érintett tisztségviselők józan önmérséklete tarthatja keretek között. Mégis, két rajtuk kívül álló, de ellentétes tényező említést érdemel. Egyrészt a társadalmi és egyházi közgondolkodás nagyobb jelentőséget tulajdonít a püspöki tisztnek, mint amelyre a bibliai és kálvini tanítás feljogosít. Nemcsak arról van itt szó, hogy a világon a legtöbb kálvini alapokon álló református egyház egészen jól elkormányozza magát püspöki tiszt nélkül, rövid lejáratú moderátori tisztségek segítségével. Hanem arról a még mindig észlelhető sajátosan magyar református rangtiszteletről és tekintélyigénylésről, amelyet egykor Ravasz László is felpanaszolt, amikor így fakadt ki: a magyar református egyházszervezeti nyomorúság oka nem feltétlenül az „episzkopalizmus”, de ha ez a látszat alakulna ki, akkor ezért nem feltétlenül az „episzkoposz” a hibás, hanem azok a „belső egyházi körülmények, amelyek megengedik, eltűrik, illetve kifejlesztik a püspöki vagy esperesi hatalom túltengését.”[xxv] Szerinte a program nélkül hánykódó magyar református egyház két véglet között mozog, a kongregacionalizmus és a konzisztorializmus között. A tömegek vagy az egyének túltengéseivel szemben viszont az „egyetlen orvosság az írásszerű presbiterializmus.”[xxvi] Régebbi és újabb elemzések egyaránt hangsúlyozzák, hogy a püspöki tiszt eredetét tekintve egy volt a presbiteri tiszttel, legfeljebb azok felügyelője és elöljárója volt, s amint legutóbb Kozma Zsolt is megállapítja Kálvinra és újszövetségi kutatásokra támaszkodva: „a püspökök nem az Úr rendélésének igazsága folytán vannak a presbiterek felett, hanem »szokásból« és »a béke fenntartása végett«”.[xxvii]

Másrészt viszont számolni kell egy sajátosan modern kori jelenséggel a média és a tömegkommunikáció világában. Arról van szó, hogy tömegkommunikációs trendek minden nyilvánosságigényük mellett nem feltétlenül segítik, hanem sokszor – talán nem szándékosan, de átgondolatlanul – inkább mélyítik a református egyház szellemiségétől és rendjétől eredetileg egyébként idegen hierarchikus-jellegű vagy tekintélyelvű anomáliákat. Vagyis a média és a média által befolyásolt politikai-társadalmi közélet az egyházi véleményeket és állásfoglalásokat is szinte kizárólag csak a hierarchikus modell értelmében képes kezelni és értelmezni: gyakran csak egy-egy szervezet csúcsvezetésének hangja és véleménye fajsúlyos a média számára, ezt emeli ki, ezt általánosítja vagy tünteti fel relevánsnak, holott az egyházban a vélemények kiforrásának és az igazság konszenzusban való megtalálásának más logikája van (vagy kellene, hogy legyen).[xxviii] Mindez rejtve marad a média-fogyasztó szemei elől – de ha az anomália quasi normalitássá válik, nem meglepő, ha ennek megfelelő magatartásmintákat generál… 

A tisztség tekintélye a kálvini egyházakban viszont nem a hierarchiának (vagyis a pap- és püspökszentelés által átruházott kitörölhetetlen jegynek, a character indelebilis-nek) köszönhető, s nem is a média hierarchizáló tendenciáinak. Mivel semmilyen áthagyományozott (ontológikus) vagy kívülről ráruházott jelleggel nem rendelkezik a felsőbb egyházi tisztségviselő a reformátori egyházban, szükséges tisztázni: mi az alapja a tisztség tekintélynek, azaz a hiteles szolgálatnak? Kálvin a korinthusi levelek magyarázása közben tér ki erre a kérdésre, s tud arról, hogy amint egykor Korinthusban, úgy a mindenkori egyházban is lehetnek olyan tisztségviselők, akik hiúságból vagy a hírnév áhítása miatt lépnek fel a Krisztus nevében. Az igazi tisztségviselők hamis apostoloktól való megkülönböztetésére Kálvin két kritériumot nevez meg: az Isten által való elhívást és a hivatalban való hűséget. Vagyis nem elég az elhívásra hivatkozni, ha valaki még nem tud megfelelni a hivatal, illetve a tisztség követelményeinek.[xxix] Röviden – és mai fogalmaink szerint − a kérdésre így válaszolhatunk: nem a tisztség adja meg a tisztségviselő személy tekintélyét vagy hitelét, annak személyes qualitásaitól függetlenül, hanem fordítva: a tisztség hordozójának kell felnőnie, méltóvá válnia a tisztség viselésére. Ennek alapja pedig az írás-szerűség és a tárgyszerűség, vagyis az Evangélium mélyreható ismerete és az ezt tükröző életvitel, valamint a tisztségétől elvárt szakmai kompetenciák, felkészültség és tárgyszerű ismeretek megléte, illetve a kettő összhangja. Ez minden tisztségre igaz – s ha úgy tetszik, mintát is jelenthet a modern társadalom közéleti reprezentatív tisztségei számára (az ügy iránti elköteleződés és ennek megfelelő szakmai kompetenciák összhangjának igényével).

3. Püspöki tiszt – kivételes jog vagy elidegenített funkció?

„Különösképpen a püspöki tiszt az, amelytől az emberuralom és emberimádat kísértése még akkor is elválaszthatatlan, ha betöltője a legkimagaslóbb szellemi és erkölcsi egyéniség s legmélyebb evangéliumi lélek”[xxx] állapítja meg Révész, aki egy lábjegyzet erejéig érezteti is, hogy az előadás elhangzásának idejétől eltérően (1935) a kiadás, illetve nyomtatott formában való megjelentetés idején (1944) már ő maga is ezt a tisztséget viseli. Ugyanakkor az egyháztörténész rálátásával – és saját tisztét a határozatlan idejű püspökség rendszerének idején időnként bizalmi szavazásra felajánló egyházkormányzó érzékenységével – emlékeztet arra, hogy az „egyházi hivatalok (szolgálatok) elvi egyenlőségén felépült presbiteri alkotmányok sehol sem fogadták el ezt a tisztséget s ismételt kísérletezések ellenére mindmáig távol tartották maguktól.”[xxxi] Révész elismeri, hogy a reformáció előrehaladásának érdekében helyenként szükség volt a püspöki tiszt megtartására – s adott esetben ezt Kálvin is elfogadta –, de történelmi tanulságok ismeretében emlékezett arra, hogy ahol a protestáns egyházakban a szükségállapotokon túl továbbra is fennmaradt a püspöki tiszt, „ott kivétel nélkül romanizáló tendenciák is jelentkeztek.”[xxxii] Ez azt jelenti, hogy ott, ahol adott szükséghelyzetre való tekintettel teret kap ugyan egy tisztség, például a püspöki tiszt formájában, de az emberi jogrend (iure humano) szellemében, egy idő után az isteni jogrend (ius divinum) igényével kerül felruházásra, s ezzel már az Isten szuverenitását sérti. Erre nézve anglikán és német példákra is utal − az utaláson túl viszont feltételezhetjük, hogy Révész igencsak tájékozott lehetett, pl. a hitleri Németország és a Német Keresztyének törekevése felől, akik a „Führer-elv” alapján kívánták felállítani az evangélikus birodalmi püspöki tisztet, a politikai-ideológiai célokat szolgáló nemzeti egyház egységének biztosítása és az egyház politikai ellenőrzése érdekében. E törekvés ellen joggal tiltakozott a Hitvalló Egyház a Barmeni Teológiai Nyilatkozat (1934) megfogalmazásával. A püspöki tisztnek ilyen túlzott tekintéllyel való felruházására, s az egyház politikai ellenőrzésének céljából való kisajátítására a magyar református egyháztörténet is szolgáltat példát. Nem véletlenül állapítja meg Török István 1975-ben, hogy „lám, nálunk a püspöki méltóság és jogkör éppen most hatalmasodott el”[xxxiii] – azaz egy olyan korban, amikor a II. Vatikáni Zsinat következtében a római katolikus egyházban egy pozitív elmozdulás észlelhető az egyházfogalomban, nevezetesen az egyháznak, mint Isten népének hangsúlyozásával, aminek következtében csökken a távolság a klérus és a laikus rétegek között. Nyilván ennek történelmi és politikai okai ismertek: a diktatórikus pártállam a püspöki tiszt megerősítésén és engedélyeztetésének magához vonásán keresztül kívánta fokozottabb ellenőrzés alatt tartani a református egyház teljes közösségét. Ez olyan körülmény, amely politikailag megmagyarázható, a teológiai deficit ténye viszont nem menthető: mivel a gyülekezeti elv elsorvadt a sajnos már kialakult episzkopalizmussal és klerikalizmussal szemben, a püspöki tiszt idegen célokra való kisajátítása különösebb akadályba nem ütközött. Ezzel pedig a református egyház a „pápás egyház árnyoldalaként ismert” vonását öltötte magára (amelytől a katolicizmus egyébként szabadulni igyekezett) – újból Török Istvánt idézve −, amellyel az egyházkormányzat egyre messzebb tolta magától a gyülekezeteket, s közben ősi gyülekezeti jogok megnyirbálódtak, s a teológiai munka is pórázra került.[xxxiv]

Ezek után nyilván felmerül a kérdés, hogy vajon csak egy diktatórikus politikai rendszerben kerülhet sor a püspöki jogkör elidegenítésére? Egy demokratikus jogállamban, különböző eszmék és kollektív identitást megalapozni kívánó történelmi narratívák harcában nem áll fenn a veszély, hogy teológiailag nem indokolható, mégis tetszetős és ígéretes célokra kívánja igénybe venni a tisztséget a közélet?

E sorok írója kutatásai alapján úgy látja, hogy napjainkban mégsem a romanizáló tendenciák jelentik a legnagyobb veszélyt az egyházkormányzati tisztségekre nézve. Az utóbbi 100−150 évben a társadalmi élet modernizálódása, individualizálódása és differenciálódása következtében az egyházak szerepe és társadalmi súlya radikálisan megváltozott. A modern kor technikai vívmányainak, az egyének szabad mozgásának és értékrendbeli sokszínűségének, a választás szabadságának köszönhetően megváltoztak a hit egyéni és közösségi megélésének feltételei és keretei. Közben más társadalmi szervezetek is az élet és a halál, s általában a lelki-spirituális kérdésekben „érték-adó” és „értelmező” igényekkel lépnek fel. Egy ilyen parttalan és már-már áttekinthetetlen, hit és hitvallás kérdéseiben elbizonytalanodott helyzetben a helyi közösségek súlya (amelyre a gyülekezeti elv is fókuszál), megtartó ereje is sokak szemében kérdésessé vált. Mindehhez hozzájárul az egyre nagyobb méreteket öltő felekezetnélküliség igénye (lásd utóbbi népszámlálás tanulságai). Ezek következtében két ellentétes irányú és érdekeltségű fejlődésnek lehetünk tanúi: minél inkább visszaszorul az egyház a társadalmi-politikai és morális élet színteréről, annál inkább igyekszik megkapaszkodni, mint szervezet (pl. átfogó szervezeti struktúrája és intézményei által); és minél inkább elvesztik jelentőségüket a hitvallási sajátosságok és felekezeti különbségek, annál inkább szembetűnik, hogy az egyházhoz tartozás nem a hit- és tantételek formális elfogadása által intézményesülhet, hanem más motivációk által is.[xxxv] Ebben a helyzetben a történelmi egyházak egyre inkább ama kényszer előtt találják magukat, hogy bizonyítsák történelmi folytonosságukat és létjogosultságukat a világban – ezt a szerepet a katolikus egyházban a hierarchia, a protestantizmusban pedig a bürokrácia tölti be (a Max Weber definíciója szerint: a szervezet igazgatására tekintő, célirányosan, munka- és felelősség-megosztásra épülő, alá és fölé-rendelések alapján működő hivatal). Így más társadalmi szervezetekhez hasonlóan az intézményes egyház szervezeti jelleget ölt, ahol a működésnek rögzített szabályai, a döntéshozatalnak és a döntések végrehajtásának formalizált mechanizmusai vannak. Ez biztosítja a működés tartósságát, s általa a szervezet olyan egyének − és tegyük hozzá, gyülekezetek – feletti kollektív társadalmi szereplővé, jogi-szociális testületté válik, amely már saját dinamikával rendelkezik, más szervezetekkel lép kapcsolatba, komplex társadalmi-gazdasági (sőt, politikai) cselekvés-összefüggések alanyává válik. Az ilyen egyházi szervezetek, mint mesterséges képződmények „életképesnek” minősülnek, s állandó szabályozottságuk, a környezethez való alkalmazkodásuk révén túlélnek embereket, nemzedékeket, s olyan problémák megoldására is képesek, amelyre az egyes ember önmagában, vagy emberek egy-egy szűkebb csoportja nem képes. Nos, ebben a helyzetben már nehezen képzelhető el a reformátori elv érvényesülése: az, hogy a fokozatos egyházi testületek a gyülekezetek felől értelmezik önmagukat és a gyülekezetekért vannak. A gyakorlatban és a rendszer működési logikája szerint inkább fordított tendencia észlelhető: a felsőbb egyházi szervezet, illetve a hivatal saját belső logikája és kialakult működési mechanizmusai szerint hoz meg döntéseket, amelyeknek az „alsóbb” egyházi testületek, gyülekezetek csak végrehajtói lehetnek.[xxxvi] Egy ilyen rendszer alapvető érdeke – más társadalmi szervezethez hasonlóan – az önfenntartás és a működőképesség megőrzése, nyilván a saját rendszeren belül található egyes elemek, szereplők és személyek érdekeivel együtt. Innen kezdve a kérdés, hogy ki az, aki leginkább képes reprezentálni, megjeleníteni és biztosítani a szervezet alapvető érdekeit? Az egyházi tisztségek összefüggésében pedig kérdezhetjük: a gyülekezeti elv, a kálvini tisztségértelmezés, a szolgálatok kollegiális összhangja, a lelki-kegyelmi ajándékokról és az egyház rendje szerinti elhívásról való meggyőződés vagy pedig a szervezet érdeke lesz a döntő az egyházkormányzati szereplők megtalálásában? S az is kérdés, hogy egy a fentiekben leírt saját belső dinamikával rendelkező, önfenntartó- és szabályozó kollektív társadalmi szereplő minőségében működő egyházi szervezet milyen szerepet szán pl. egy püspöknek, esperesnek, főgondnoknak vagy egyébb felsőbb egyházi tisztségviselőnek? De a rendszer és a társadalmi-politikai környezet logikájából következően a leginkább veszélyeztetett és érintett hivatal mégiscsak a püspöki tiszt!

Látható hát, hogy az eredetileg sajátosan teológiai tisztként értelmezett egyházkormányzati funkció különböző szinten, külső és belső elidegenítésnek, idegen célokra való kisajátításnak vagy elsorvasztásnak lehet kitéve. Ez a veszély pedig nemcsak egy totalitárius, vallásellenes politikai rendszerben jelentkezik, hanem a modern társadalom szervezeti kultúrájának és önigazgatásának összefüggéseiben is. Révész Imre 80 évvel ezelőtti kérdései, aggodalma és diagnózisa nem tekinthető csupán akadémiai-értelmiségi bölcselkedésnek – korunk még komplexebb egyházi és társadalmi összefüggéseiben is nagyon reális kérdések, amelyek inspirálhatnak arra, hogy bibliai-reformátori mérték alatt vizsgáljuk, és ha kell, korrigáljuk egyházunk zsinat-presbiteri rendjének megvalósulását és szolgálatának feltételeit. Kérdés, hogy van erre kellő akarat és teológiai szándék? A válasz közös keresésére indítva álljanak itt Révész Imre záró gondolatai: „nem az volt a célom […] hogy kiadjam a jelszót: menjünk neki egyházalkotmányunknak és szedjük csákánnyal széjjel. Nem a mai szervezet eldobásáról van szó […] Tiltakozom az ellen, hogy valaki az én szavaimat rombolásra való felhívásnak értelmezze. Arról van szó, hogy Kálvin végtelenül erős és tiszta egyházi alapgondolatait és elsősorban az igehirdetés, pásztorkodás, fegyelem és szeretetszolgálat szerves egységét, széttéphetetlen összetartozását […] jobban vegyük fel magunkba; szívjuk be ezt a gondolatvilágot olyan erősen és olyan mohón, amint a tüdőbeteg szívja be az ózondús, napfényes hegyi levegőt.”[xxxvii]E szavak mérlegelése a Kálvin-évek után talán nem is érdemtelen!

Fazakas Sándor