Mi az egyház feladata?
Az egyház örök feladata Krisztus evangéliumát hirdetni, minden népnek a maga nyelvén. Ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy nem lehet XIX. századi nyelven a mostani fiatalokhoz szólni. Mindig azt kell nézni, éppen mire van szükség. Ahhoz, hogy ezt megismerjük, beszélni kell az emberekkel, kapcsolatba kell kerülni velük. Ami ma nem könnyű dolog, mert olyanná alakult a társadalom, hogy az emberek bezárkóztak, bizalmatlanokká váltak. Ugyanakkor mérhetetlen éhség van bennük a szeretetre. Ha Ravasz László ma is élne, biztos megint mondaná azt, amit 1944-ben, a Nőszövetség megalakulásakor üzent: „Olyan nagy a baj, hogy asszonykezekre van szükség." És nem kézimunkázni hívta őket, hanem embereket menteni.
A fiatalokat hogyan lehet bevonzani?
Az egyik budapesti gyülekezetben nagyon eleven nőszövetség van, de sokáig mégsem jártak a fiatalok istentiszteletre, ezért kitalálták az asszonyok, hogy szerveznek egy szeretetvendégséget, amiért cserébe az ifjúság muzsikál majd. A fiatalok adtak is egy műsort, kaptak süteményt, és közben ismerkedtek. De nem csak egymással! Így kialakult feléjük egy kapocs, és bekerültek a gyülekezetbe. Ha már öt-hat fiatal gyülekezeti taggá válik, akkor hívja a barátait, és egyre többen lesznek. De hát ehhez kellenek a sütemények, a találkozási lehetőségek, a szeretet, az imádság, és egy olyan lelkipásztor, aki az egészet összefogja. Nekünk, idősebbeknek nem szabad elhúznunk a szánkat, fintorognunk, ha gitárral, meg dobbal muzsikálnak a templomban. Úgy kell erre tekintenünk, hogy ma a fiatalok így dicsérik az Istent. Meg kell találni a megfelelő hangot, és tanítani kell az embereket. A hit nem olyan, hogy fogom magam és mától kezdve hiszek. Meg kell hallani az evangéliumot, azt, mit jelent Isten szeretete, Krisztus áldozata ebben a világban, és mi jelent ma, Krisztussal együtt járni.
Miben látja a legfőbb problémát, mi az, ami távol tartja az embereket egymástól?
Véleményem szerint lelki nyomorúság van. Az általános hiperbizalmatlanság, gyanakvás, gyűlölködés tönkre veri az embereket. Mindenki fél, hogy a másik becsapja, hazudik. A kérdés itt az, hogy a hívő emberek maguknak élnek, vagy követik a mesterüket, aki megszállás alatt élt, Gallileából jött, egy megvetett társaságból. Jézus a tanítványoknak is azt mondja, hogy feltámadása után jöjjenek Gallileába, mert majd ott találkoznak. Nem Jeruzsálembe hívja őket, hanem a nyomorultak közé! Védeni, szeretni kell az embereket, azt merem mondani, hogy meg is kell őket simogatni. Az asszonykéz elsősorban ma sem azt jelenti, hogy kézimunkázni kell!
Hanem mit jelent?
Az elmúlt időszakban nem csak a társadalom, de az egyháztagok is változtak. Sokan közülük megdöbbentő tudatlanságban vannak. Református gyülekezetbe járnak, de eközben nem tudják, mit jelent reformátusnak lenni, mert nem ismerik az egyház múltját. Ismerek olyat, aki jár a Nőszövetségbe, a gyülekezetébe azért, mert olyan jó együtt lenni hasonszőrűekkel, de nem tudja, hogy tulajdonképpen, mit is kellene csinálnia. Nem ülhetünk csak úgy a babérjainkon, hogy reformátusok vagyunk. Meg kell ismernünk egymást, tanítanunk kell egymást, a híveinket, a nőszövetségi tagokat. Vannak terveink, hogy minden kerület szervezzen nőszövetségi tagjai számára tanfolyamot, például arról, mi a feladata az elnöknek, a titkárnak, a pénztárosnak és a gyülekezeti tagnak. Amit még ki kell hangsúlyozni, hogy együtt kell dolgozni a lelkipásztorral, mert enélkül csak egy kedves klub alakulhat ki, de nem lesz igazi a gyülekezetépítés, nekünk pedig a gyülekezetben kell hirdetni az evangéliumot és megélni azt. Mint ahogy az első gyülekezetről olvassuk az Apostolok Cselekedeteiben, hogy együtt voltak a tanulásban, együtt voltak a szolgálatban, és szerették egymást. Ennek híre ment.
Aki nem tartozik gyülekezethez, nem református, esetleg semmiféle vallási elköteleződése nincs, őt hogyan lehet utolérni?
Őt meg lehet és kell is látogatni. Gazdagréten például, ami egy nagy lakótelep, járnak házról házra, lakásról lakásra és hívogatják az embereket az istentiszteletre és különböző alkalmakra. Ennek is köszönhető, hogy húsvétkor szinte alig fértünk el a templomban. A gyülekezetben az asszonyok és férfiak azt is komolyan veszik, hogy tanulni kell, és aki újonnan érkezik, annak alfa kurzuson kell részt vennie. Itt megismerhetik, mit jelent igazi keresztyénnek, reformátusnak lenni, gyülekezetbe tartozni, és azt is megtanulhatják, mit jelent a szolgálat, és azt a lelkipásztorral együtt végezni.
Az egyház vezetése mit tehet azért, hogy ne stagnáljon, vagy romoljon tovább a mostani helyzet, hanem egyre több hívő legyen?
Fontos, hogy az emberek megismerjék a vezetőket, mert az irányítókra mindig szükség volt. Úgy tudom, hogy a dunántúli püspök, Steinbach József végiglátogatta már az összes gyülekezetét. A vezetőknek kapcsolatban kell lenniük a lelkészekkel, nem szabad őket egyedül hagyni. Beszélgetni kell velük, mert a papok is ebben a társadalomban élnek és köztük is meg van a bizalmatlanság, a nyomorúság, az anyagiasság.
Nem csak a lelkészek bizalmatlanok, bennük is egyre kevesebben bíznak, ahogy ez a szárszói rendkívüli zsinaton elhangzott. Ezen miként lehet változtatni?
Az első az, hogy egy lelkipásztor komolyan vegye szolgálatát. A lelkipásztorság nem foglalkozás, hanem hivatás. Hogyha foglalkozás, akkor ki van írva a lelkész ajtajára, hogy ügyfélfogadás kilenctől-kettőig, ha pedig hivatás, akkor aki, amikor jön, mindig nyitva áll előtte az ajtó. A szolgálatot csak a gyülekezetben lévő hívő emberekkel együtt lehet végezni. Rettenetes, ha egy lelkész egyedül van.
Van egy képem egy afrikai templomról. Ez egy olyan templomot ábrázol, amit egy olyan gyülekezet épített, amelyik kinőtte addigi termét, ami egy iskolában volt. A templom telkét öt pap a tizedéből vette meg. Amikor ez megvolt, felmerült a kérdés, milyen legyen az épület. Az egyik presbiter azt mondta, hogy a templom teteje öt imádkozó kéz legyen, hogy hirdesse, áldozathozatalból épült. Gyönyörű. Ha ide bemegy az ember, olyan az úrasztala amilyet még sehol a világon máshol nem láttam. A hívek felé, kifelé meghajol. Ez azt jelenti, hogy itt téged várnak, téged itt szeretnek. Ez a mentalitás kell.
Az igazi párbeszédet hiányolja?
Azt is. Amikor mi fiatalok voltunk a férjemmel, aki lelkipásztor volt, akkor a környékbeli papokkal, és feleségeikkel rendszeresen összejövetelt tartottunk. Ilyenkor beszélgettünk, mindenki elmondta ami fájt neki, ami nehéz volt, a házigazda tartott egy Bibliamagyarázatot, majd együtt imádkoztunk. Minden hónapban találkoztunk, és ez rengeteg erőt jelentett. Mert amikor a másik tudta, hogy neki is ugyanolyan nehézségei vannak, mint nekem, rögtön más lett, könnyebb lett ettől. Hiába van egy lelkésznek jó kapcsolata a gyülekezeti tagokkal, nem mondhat mindent el nekik arról, ami lelkét nyomja, vagy ha az igehirdetésre való készülésében van problémája. Ahhoz egy kolléga kellene, az, hogy rendszeresen összejárjanak.
A lelkészfeleségnek mi a szerepe az egyházépítésben?
Az elsődleges az, hogy a feleség is felvállalja férjével együtt a szolgálatot. Ha nem így cselekszik, akkor tönkreteszi férjét, a gyülekezetét és saját magát is. Lelkészfeleségnek lenni ugyanúgy hivatás, mint lelkésznek lenni! Feladata, hogy részt vegyen férjével a szolgálatban, vagyis ha a férje készül az Igehirdetésre, ne zavarja, ha látogat a gyülekezetben, ő is menjen vele. Vigyázzon a templombelsőre, annak ízléses díszítésére, ő is legyen ott a bibliaórákon, istentiszteletet ne mulasszon. Vagyis jobb keze legyen a lelkésznek. Ha nem így viselkedik, inkább ne is házasodjanak össze. Még az esküvő előtt ki kell derülnie, hogy alkalmas-e a feleség is a szolgálatra.
Ezt ki lehet deríteni?
Amikor mi eljegyeztük egymást a férjemmel, aki akkor segédlelkész volt, el kellett mennünk a püspöki hivatalba, ahol a püspökhelyettes kvázi lekáderezett. Megállapította, megfelelek-e lelkészfeleségként, majd csak ezután adott engedélyt a házasságra. Ezt a bemutatkozást azért én nem helyeslem, de fontos, hogy olyan legyen a feleség, aki tényleg ura támasza lehet. Tudok sajnos olyanról, aki kijelentette a gyülekezetnek, hogy márpedig ő nem papné. Ezt így nem lehet. Nincs igen is, meg nem is. A papné, tulajdonképpen nem más, mint fizetés nélküli alkalmazottja egy gyülekezetnek és ebben helyt kell állnia, akkor is, ha van mellette más munkája, akkor is, ha nincs. Az általános az, hogy a lelkészfizetések a legtöbb gyülekezetben nem túl magasak, így a feleségek is kénytelenek elmenni dolgozni. Nem könnyű mindennek egyszerre eleget tenni, anyának, lelkészfeleségnek és dolgozó nőnek lenni. Én is mindezt egyszerre csináltam, de nem cserélnék senkivel. Nagyon boldog lelkészfeleség és anya voltam.
Szeretett volna zsinati tag lenni, de ehhez először legalább presbiteri tisztséget kellett volna vállalnia.
Egy lelkészfeleség véleményem szerint nem lehet presbiter, mert a lelkész a presbitérium elnöke. Gondoljon bele, hogyan néz ki, ha szavaznia kell a presbitériumnak. Akár a férjével szemben, akár mellette dönt a feleség, sehogyan se jó. Ezért is nem lett semmi az én presbiterségemből, és így a zsinati tagságomból, amit mind a mai napig nagyon sajnálok.
A jelenlegi zsinat is nagyon elférfiasodott. Hogyan lehetne több nő az egyház vezetésében?
Férjemmel évekig éltünk Kenyában, ahol a Presbiteriánus Egyház zsinatának fele nő volt. Nem tiszteletbeli tagok voltak, akik csak úgy ültek, hanem felálltak és szónokoltak, ha valami tetszett, vagy éppen nem tetszett. Ezzel szemben nálunk még mindig kevés a presbiternő, de azért egyre több, a zsinaton mégis alig van nő. Hárman vannak összesen. Ez nem helyes, ettől menthetetlenül többre lenne szükség, mert az Úristen férfivá és nővé teremtette az embert. Az ősgyülekezetekben is voltak női vezetők, ma is vannak nagyszerű lelkipásztornők, egyedül egy-egy gyülekezetben, akik nagyon jól végzik a munkájukat, és vannak nagyon komoly nők a nőszövetségben, egyházunkban, akik szintén lehetnének a zsinat tagjai. A nőkben is rossz érzést kelt az, hogy nem tartják méltónak őket arra, a döntéshozatalban részt vegyenek. Ezen nagyon sokat segíthetnének egyházunk vezetői, hogyha jobban támogatnák a lelkésznőket. Ha Afrikában lehetett, akkor itt Európában is lehetne.
Kováts Annamária, fotó: Sereg Krisztián