„Nemzeti őrsereg” – szólt az 1848. március 15-i forradalom tizenkét pontjának ötödik követelése, majd az uralkodó az áprilisi törvényekben szentesítette a magyar nemzetnek a többi mellett ezt a kívánságát is. A jogszabály azokat kötelezte a szolgálatra, akiknek meghatározott éves jövedelmük, legalább fél jobbágyteleknyi földbirtokuk vagy felsőfokú végzettségük volt. A nemzetőrséget a vármegyék és egyéb önkormányzatok állították fel azzal az alapvető céllal, hogy őrizzék a belső rendet a folyamatban lévő nagy társadalmi változások idején.
Ám az 1848 májusában kitört, a bécsi udvar által szított szerb felkelés és Josip Jellacsics horvát bánnak a magyar főváros ellen indított őszi ellenforradalmi támadása más helyzetet teremtett: a forradalom szabadságharccá alakult, és a még kibontakozóban lévő honvédség mellett a nemzetőrségnek is katonai szerepet kellett betöltenie. A magyar kormány a nehéz helyzetben két intézkedést hozott: egyrészt számos alakulatot vezényelt a hadszíntérre, másokat pedig az erődök őrzésére rendelt e létesítmények reguláris haderejének kiváltása céljából.
Arad ostroma korabeli ábrázoláson Hermann Róbert gyűjteményéből
Így kerültek 1848 nyarán a horvát határszakaszra, a Dráva vonalára a dunántúli vármegyék nemzetőrei, az alföldi nemzetőrség egy része pedig Bácskába és a Bánságba, a rácok megregulázására. Őszre Erdélyben is kitört a katonai ellenforradalom, illetve a Bánságban Arad és Temesvár Bécshez hű helyőrsége is csatlakozott a szerb felkelőkhöz. Egyre nagyobb szükség volt tehát a nemzetőrökre, köztük a bihari, azon belül a nagyszalontai alakulatokra, amelyek ott voltak több ezer fővel a délvidéki, majd az erdélyi hadszíntéren is.
A nemzetőr
Megfelelő jövedelemmel rendelkező nagyszalontai tisztviselőként Arany Jánosnak is kötelessége volt nemzetőrnek állni. Mivel az alacsonyabb rangú tiszteket – a hadnagyot, a főhadnagyot és a századost – helyi szinten választhatták meg, a tisztviselőként és sikeres költőként is tekintélynek örvendő Aranynak is felajánlották ezt, amit azonban elutasított. „Részben a rá jellemző szerénység miatt, részben pedig azért utasíthatta vissza a felkérést, mert nem feltétlenül tartotta magát alkalmasnak a feladatra" – vélekedik Hermann Róbert történész.
Hermann Róbert
A Toldi szerzője tehát köznemzetőrként került az aradi várat ostromló magyar csapatok soraiba a bihari nemzetőrség kötelékében. Az ostromgyűrű stratégiailag kiemelt pontjait a honvédalakulatok foglalták el, a nemzetőrök a vár körülzárásában segédkeztek. Az ő feladatuk volt megakadályozni, hogy utánpótlás vagy ellátmány jusson az erőd belsejébe. Tüzérség és lőfegyverek híján többnyire a sáncok mögé bújva tűrték a védők ágyútüzét. Tehetetlenségüket és kiszolgáltatottságukat a költő később így fogalmazta meg Bolond Istók című művében: „ott is voltam egyszer: / Tenni kevés – de halni volt esély…” „E mondat méltán lehetne 1848–49 metaforája is, mert általában is igaz volt, hogy keveset lehetett tenni és nagyon könnyen meg lehetett halni" – teszi hozzá Hermann Róbert.
A nemzetőri szolgálat általában egy-másfél, olykor három hónapig tartott, hiszen a mezei munka miatt – különösen nyáron – otthon is nagy szükség volt az emberekre. Arany János is csupán nyolc-tíz hetet lehetett fegyverben. Az alakulatok harcértéke csekély volt, hiszen fegyverzetük legtöbbször csak az otthonról elhozott kasza vagy fejsze volt, és általában kiképzést sem kaptak.
Haj, ne hátra, haj előre
Haj, ne hátra, haj előre!
Vérmezőről vérmezőre!
Mert ott az a virág terem,
Melynek neve győzedelem,
Haj rá haj!
Tavaszodik, lágy az idő,
Kihajt a fű, kövéren nő:
Az is azért olyan kövér,
Megáztatta tövét a vér.
Haj rá haj!
Hadd áztassa, hisz az nem baj,
Ha szépen hajt, nem másnak hajt;
Ha terem is, nekünk terem
A véren vett győzedelem,
Haj rá haj!
Bár nagy költőnk életét nyilván veszélyeztette az Arad városát és a magyar állásokat érő folyamatos ágyútűz, hála Istennek, nem keveredett csetepatéba. A kilenc hónapig tartó ostromnak ez a szakasza viszonylag nyugalmasnak számított a korábbi kitörési és a későbbi felmentési kísérletekhez képest. A költő kedélyes hangvételű levelekben számolt be családjának tevékenységükről, hogy megnyugtassa az otthoniakat.
„Aranynak, ennek a rendkívül békés embernek ez a pár hét elég volt a háborúból. Az itt szerzett tapasztalatok kétségkívül gazdagították költészetét, de nem vágyott vissza a csataterekre. Nem úgy, mint barátja, Petőfi Sándor, aki 1849 januárjától tényleges katonaként volt ott az összecsapásokban" – mutat rá Hermann Róbert. A szalontai nótárius a nemzetőri karszalagot letéve tisztviselőként szolgálta a szabadságharc ügyét. Az egyetemi tanár szerint ez sem volt kis dolog, hiszen 1849 első négy hónapjában az önvédelmi háború elsősorban a tiszántúli vármegyékre épült, ami a hivatali apparátust terhelő szervezési munka mellett folyamatos beszállásolásokat, adófizetési és élelemszolgáltatási kötelezettséget rótt a helyi társadalom minden egyes tagjára.
Petőfi és Arany barátsága – Puskás Sándor kolozsvári szobrász műve a nagyszalontai múzeumban
Aranyék nyilván ugyanúgy kosztot és kvártélyt adtak a hozzájuk beosztott honvédeknek, mint az egyszerű jobbágycsaládok, ráadásul Petőfi Sándor is költőtársára bízta az övéit, aki így hónapokig gondoskodott Szendrey Júliáról és újszülöttjéről, a pár hónapos Petőfi Zoltánkáról. Arany János végül a szabadságharc végső szakaszában, a trónfosztás és a Szemere-kormány megalakulása után minisztériumi tisztségviselőnek jelentkezett, belügyminisztériumi fogalmazó lett.
A szellemi honvédő
„Bár az emberek többsége elsősorban Petőfi Sándort tekinti a forradalom és szabadságharc költőjének, érdemes leszögezni: Arany János talán még nála is több, kifejezetten a szabadságharchoz kapcsolódó, lelkesítő verset írt ebben a másfél esztendeig tartó időszakban" – hangsúlyozza Nyilasy Balázs irodalomtörténész. Az Arany-kutató hozzáteszi: a költő 1848 márciusában fejezte be a Toldi estéjét, és ebben a történelmi jelentőségű időszakban nem fogott nagyobb volumenű, több időt és figyelmet igénylő epikai munkához, hanem többnyire harcra lelkesítő vagy a harc jogosságát igazoló kisebb, ritkábban nagyobb lélegzetű verseket írt.
Nyilasy Balázs
A költő például János pap országa című alkotásában ad történelmi leckét olvasóinak. Ebben egy meglehetősen leegyszerűsített történelemkép mentén arról ír, hogy a vitéz magyarságnak a németség és annak eszközeként a katolikus papság volt a megrontója, csak romlást hozva a nemzeti közösségre. Ugyanez a gondolat jelenik meg művészeti szempontból talán kiforrottabb és értékesebb korai balladakísérletében, a Rákóczinében, amelyben a férjéhez szóló asszony szavaival foglalja össze, mit gondol Bécsről és politikájáról: „Jobban ismered te Bécset nálamnál: / Hitszegővel alkuba mért állanál? /Szava játék, hite szellő, kárhozat... / Vezérelje / A nagy isten / Győzedelmes kardodat!”
Más versei harcra buzdítanak, és már-már olyanok, mintha Petőfi írta volna őket. Közismert a népdallá vált Nemzetőrdal, de ilyen karakterű az Egy életünk, egy halálunk, a Lóra, a Rózsa Sándor vagy éppen a Haj ne hátra, haj előre című alkotás is. Utóbbiban – tőle egészen furcsa, ha úgy tetszik, idegen módon – odáig megy, hogy nem kár a kiontott vérért, mert nekünk fog teremni a vele megöntözött mező, a rajta nyert győzedelem.
Nemzetőr-dal
Süvegemen nemzetiszín rózsa,
Ajakamon édes babám csókja;
Ne félj, babám, nem megyek
világra:
Nemzetemnek vagyok katonája.
Nem kerestek engemet kötéllel;
Zászló alá magam csaptam én fel:
Szülőanyám, te szép
Magyarország,
Hogyne lennék holtig igaz hozzád!
Nem is adtam a lelkemet bérbe;
Négy garajcár úgyse sokat érne;
Van nekem még öt-hat
garajcárom...
Azt is, ha kell, hazámnak ajánlom.
Fölnyergelem szürke paripámat;
Fegyveremre senki se tart számot,
Senkié sem, igaz keresményem:
Azt vegye hát el valaki tőlem!
Olyan marsra lábam se billentem,
Hogy azt bántsam, aki nem bánt engem:
De a szabadságért, ha egy íznyi,
Talpon állok mindhalálig víni.
A verseket időrendben olvasva akár még a szabadságharc hadtörténete is feltárulhat előttünk, de a hadiszerencse váltakozásának hullámhegyei és hullámvölgyei mindenképpen megjelennek bennük. A trónfosztásról külön verset írt, egy hosszabb darabjában pedig az isaszegi csata és Buda ostroma is szerepel. Ugyanakkor Arany nem lenne Arany, ha a kétség hangjainak nyoma nélkül múlna el költészetének ez a korszaka. A szabadságharc egyik védekezésre kényszerült időszakában írja meg Álom-való című alkotását, amelyben kétségbeesés és szorongás gyötri, de a reményvesztettség szólal meg Erdély című versében – ezt akkor írta, amikor eljutott hozzá a magyar nemzeti hadsereget a keleti végeken ért kudarcok híre.
Ahogy azonban fentebb írtuk, Arany alapvetően mégis lelkesíteni, mozgósítani akart, ezért a néhány kivételtől eltekintve még a végső bukás előtt is a bizakodás jellemzi szabadságharcos költészetét. A róla szóló későbbi monográfiákban vele azonosított letargia, amely az ötvenes években írt verseit kétségkívül oly igen jellemezte, csak a fegyverletétel után születő műveiben lett általános – erre példa a Letészem a lantot című verse. „És, ha felnővén, tapasztalod, / Hogy apáid földje nem honod…” – írja 1850-ben Arany Lászlónak szóló, Fiamnak című költeményében, de ez a szelleme például a bujdosó sorsát taglaló A lantos, az elvesztett barátokat, köztük Petőfit, a „lángszellemet” elsirató Névnapi gondolatok, vagy a kilátástalanságnak és a belőle fakadó halálvágy érzésének hangot adó Karácsonyi éjszakán című, 1849 végi műveknek is.
Névnapi gondolatok
(részlet)
Mint az elhagyott sír, lelkem oly
kietlen,
Örök éjjelében csak rémeket látok:
Hadd gyujtsak ma benne – kiket ugy
szerettem,
Azok emlékéül egy-egy kis világot!
Kis mécsfényt neked is, korod
büszkesége,
Lángszellem! ki jövél s eltünél...
de hova? –
Mint üstökös, melyet élők
nemzedéke
Egyszer lát s azontul nem lát többé soha!
Oh! ha tán sok évek, tán lehunyt
századok
Multán visszatérendsz, öltve más alakot:
Legyen boldog e nép s örömed oly tiszta,
Hogy ne kívánkozzál többé
mennybe vissza!
Jóval később írta meg két csodálatos balladáját, A walesi bárdokat és a Szondi két apródját, amelyeket sokan szintén 1848–49-hez kötve értelmeznek, sőt az előbbiről elterjedt, hogy a szabadságharcot eltipró Ferenc József 1857-es magyarországi látogatására íródott. „E feltételezést egyelőre nem igazolta az irodalomtudomány. Nem is bocsátkoznék spekulációkba. Sokkal fontosabb lenne inkább azt tudatosítani e két nagyszerű mű kapcsán, hogy jelentésszerkezetük nem csupán a szabadságharc vonatkozásában, hanem sokféleképpen, az általában hangoztatottnál jóval tágabban és nyitottabban értelmezhető" – utal a később keletkezett alkotások jelentésmezejének a korábbi szabadságharcos költeményekénél sokkalta nagyobb gazdagságára az Arany János balladisztikájával kiemelten is foglalkozó Nyilasy Balázs.
Ha Arany szellemi honvédő tevékenységéről szólunk, jeleznünk kell a kormány által indított lap, a Nép Barátja hasábjain kifejtett publicisztikai tevékenységét is. Az újság szerkesztését csak névleg vállalta, de a nép nyelvén megszólaló írásai fontos szerepet játszottak az olvasni tudó, csekélyebb műveltségű társadalmi csoportok tájékoztatásában. Fellázadtunk-e mi, magyarok? című híres cikkében például az ellenállás törvényessége mellett érvelt, rámutatva, hogy a jog és az igazság is a nemzet, nem pedig a király oldalán áll.
A bujdosó
Nem lehetett tudni, hogy a szabadságharc bukása milyen mértékű megtorlást hoz magával, ezért egy ideig Arany Jánosnak is bujdosnia kellett. „Bár őt nem érte utol Haynau keze, jobb volt félni, mint megijedni, hiszen a szabadságharc mártírjai között nemcsak katonákról tudunk, hanem falusi tisztségviselőkről, tanítókról, sőt lelkészekről is" – mondja Hermann Róbert.
Böszörményi Ede
Ezekről a hetekről, hónapokról a Nagyszalonta melletti Árpád református lelkészének, Böszörményi Károlynak az ükunokája, Böszörményi Ede szolgál nekünk érdekes információval. „A családi hagyomány, de néhány azóta született cikk, sőt Voinovich Géza híres Arany-életrajza is megemlíti, hogy a költő 1849 augusztusában egy-két hétig ükapám parókiáján húzta meg magát, sőt ükanyám elfoglaltsága és a cseléd betegeskedése miatt még a lelkész alig kéthónapos kisfiának, dédapám testvérének a bölcsőjét is ringatta, miközben dúdolgatott neki" – árulja el a kései utód. A kisded, Böszörményi Lajos, akiből később nagyszalontai lelkész lett, holtáig büszke volt arra, ha csak néhány napra is, de Arany János pesztráltja lehetett.
Arany-emlékév
A kétszáz éve született református költőről szóló további cikkeink:
Kiss Sándor, fotó: Dimény András
A cikk megjelent a Református Lapja 2017. március 12-i számában.