Az ikonfestészet szakrális művészet. Témáját tekintve a keresztény hit színekkel és alakokkal való ábrázolása. Az ikont ezért az Egyházon kívül sem megérteni, sem magyarázni nem igazán lehet. A képek nyelvén szól, beszél és az egyházi hagyomány és élet részeként az Igét hirdeti. Aki e nyelvet ismeri, megérti a prédikációt. De nem elég a képek nyelvén érteni, hanem meríteni is kell abból az eleven és kiapadhatatlan forrásból, melyből az ikonográfia táplálkozik. Mert az ikon nemcsak egy festékekkel írt Evangélium, vagy annak képi, művészi megjelenítése, hanem az igazság forrásához irányító, Istenhez vezető eszköz is. Mindazok, akik csak műalkotásnak tekintik, elesnek ettől a lehetőségtől.
Nem árt emlékeztetni arra is, hogy az ikon az első évszázad osztatlan Egyházának szülötte, összegyházi jelenség. Helytelen tehát tiszteletét csupán az ortodox keresztényekre redukálni. Ökumenikus távlatokban pontosan ezt az oldalát érdemes hangsúlyozni, hogy a saját hagyományunk határain túllépve, a hit hiteles tanúságtevőjeként értékeljük.
A krisztusi hit egyéni megvallása és ugyanakkor univerzalitása egyrészt megkülönböztet, másrészt össze is kapcsol, egyesít minket egymással. Mert az ikon előtt állva nemcsak az ősképpel, a „prototípussal", hanem magával az Egyház teljességével kerülünk eszmei kapcsolatba. Azon túl, hogy Krisztusra vezetjük vissza az ikont – itt nemcsak a „nem kézzel készített képre", a Mandylionra gondolok, melyet 1204-ig Konstantinápolyban őriztek és a legszentebb ereklyeként tiszteltek –, arra is emlékezteti az imádkozó embert, hogy ő maga Isten képe, és arra hívatott, hogy életre keltse a benne szunnyadó isteni adományokat (vö. 1Tim 4,14).
Így az ikon nem a diskurzív okoskodást, hanem a közvetlen találkozásból eredő cselekvést segíti. A színekkel megfestett személyes üzenete önvizsgálatra és bűnbánatra hív. Ezáltal a legfontosabbat, az üdvösség útját mutatja meg nekünk. Mint valami tükörben, meglátjuk azt, hogy mivé kellene válnunk, ha hibáinkat kijavítjuk. Ilyen értelemben lehet az ikon üdvösségszerző, átalakító, nevelő, vagy pedagógiai jelentőségéről beszélni.
Mindez elmondható az idei imahét közös asztalára általam hozott és festett Árpád-házi Szent Piroska ikonról is. Az ő áldott személyére azért esett a választás, mert elhunytának 880. évfordulójára ez évben emlékezünk. A magyar származású császárné aranymozaik ábrázolása szolgált alapul az ikonhoz, amely a XII. század óta a keresztény Kelet-római Birodalom fővárosában, annak legtekintélyesebb főtemplomában, a konstantinápolyi Hágia Szofiában látható. Ezen a világszerte ismert mozaikképen a szentéletű császárné teljes díszben tündököl és kezében egy krisztogramm formában átkötött tekercset, valószínűleg az általa építtetett Pantokrátor-monostor alapítólevelét tartja. Az ikonon az irattekercs helyett e pompás épületegyüttes stilizált makettje lett megfestve.
Piroska, apja, Szent László királyunk erényeit követve, példamutató életével tűnt ki a császári udvarban. Legendás szépsége belső tisztasággal és tökéletességgel párosult. Nyolc gyermeknek adott életet és keresztény nevelést. Az anyaság, a hűség, a szerény, aszketikus életmód szimbóluma lett. Az evilági hívságok, a gazdagság, hatalomvágy helyett az örökélet értékeit tartotta szem előtt. Hozományából a szegényeket, elesetteket, betegeket támogatta. Az említett, Pantokrátor-monostor mellett Európa akkori legmodernebb és legjobban felszerelt klinikáját hozta létre. Halála előtt Xénia (Idegen) néven szerzetesi fogadalmat is tett, mert valóban idegenként élt a világban és idegen volt a bűnnek. Ezért tudunk ma is rá nagy szimpátiával és szeretettel tekinteni. Ezt a korunkban is aktuális életformát tudja örökségként minden magyar anya és keresztény hívő számára, mint felbecsülhetetlen kincset felmutatni és ajándékozni.
Kalota József, kép: Vargosz
A szerző ortodox érseki vikárius, a Magyarországi Egyházak Ökukmenikus Tanácsa (MEÖT) alelnöke. A fotó a budapesti Kálvin téri református templomban tartott ökumenikus istentiszteleten szimbolikusan átadott lelki ajándékokat ábrázolja. Az ortodoxok egy ikonnal ajándékozták meg a többi egyházat, mely az ember istenképűségére emlékeztet.