A Dunántúli Református Egyházkerület története összefonódik a magyarországi protestantizmus kialakulásával, éppen ezért históriájának ismertetését nem 1612-ben, hanem majd száz évvel korábban, az 1520-as években kell kezdeni. A protestantizmus hazánkban három nemzedék alatt bontakozott ki: az első nemzedék befogadta a lutheri, a második a kálvini (svájci) reformációt; a harmadik létrehozta a protestáns püspökségeket, végül mindhárom országrészben kialakultak a protestáns (evangélikus, református) egyházszervezetek. A XVI. század utolsó harmada a magyar protestantizmus aranykorának tekinthető, hiszen ekkoriban az ország lakosságának mintegy hetvenöt-nyolcvan százaléka számított protestánsnak.
A reformáció eszméi terjedésének, terjesztésének legeredményesebb eszköze a prédikáció volt. Az Európa kulturális egységét biztosító latin nyelvet háttérbe szorította az anyanyelv-használat, amely utóbb a modern nemzeti identitás meghatározó tényezőjévé vált. Vándorprédikátorok járták a vidéket és hirdették az új eszméket, melyek a vallási élet evangélium szerinti megújítását szolgálták.
Az anyanyelvű prédikációk, Biblia-fordítások, hitvita-irodalom, szépirodalom, tudományos munkák széleskörű elterjedését a nyomtatás és az iskolarendszer fejlesztése tette lehetővé. 1590-ben elkészült a Biblia teljes protestáns változata is, a Vizsolyi vagy Károli Biblia (képünkön), minden idők legnépszerűbb magyar könyve, amely számtalan kiadásban vált hozzáférhetővé. Emellett a legnagyobb magyar zsoltáros költő, Szenczi Molnár Albert magyar nyelvre fordított genfi zsoltárai is megjelentek, melyek szintén ma is megbecsült helyet foglalnak el a gyülekezeti életben.
Dunántúl útja
A Sopron környéki protestáns egyház szerveződése már a mohácsi vész előtt megindult, s néhány évtized alatt az egész Dunántúlra kiterjedt. A katolikus egyházszervezet felbomlásával párhuzamosan, belső fejlődés eredményeként a Duna folyása mentén négy egyházkerület: Felsődunamelléki, Alsódunamelléki, Baranyai és Dunántúli (veszprémi) Egyházkerület alakult ki. Ez utóbbi egyházkerület nevezetes reformátorai Sztárai Mihály, Szegedi Kis István, Bálint pap, Dévai Bíró Mátyás, Huszár Gál voltak.
Szegedi Kis István szobra
Az egységes dunántúli protestáns egyházkerület az 1576-os hegyfalui vagy pecöli zsinat határozatai nyomán formálódott. Első püspöke Szegedi Máté sárvári lelkész volt, aki inkább a lutheránus eszméket képviselte. Az őt követő, kálvini tanokat valló püspök, Böjte (Beythe) István ideje alatt (1585-1612) váltak egyre élesebbé a hitviták, ami az 1591-es csepregi zsinaton egyértelművé lett és szakadáshoz vezetett. Négy évvel később ugyan Meszlényben még tettek egy utolsó kísérletet arra, hogy a különböző irányzat képviselői megegyezzenek, de az erre vonatkozó nyilatkozatot elutasították a zsinati tagok. Böjte István ennek okán le is mondott egyházkerületi vezető tisztjéről, véglegesítve ezzel a megosztottságot. Igaz, a lutheránusok, ahogy a kálvinisták, továbbra is őt tartották püspöküknek, annak ellenére, hogy négy esperesük vezetésével különvált életet éltek.
Böjte István (rajzon) 1612 májusi elhunytával érkezett el az idő arra, hogy a Dunántúlon a lutheri és a kálvini irányzat szervezetileg is különváljon, ki-ki saját püspököt válasszon magának. Kálvinista eleink első saját püspöküket az 1612. június 19-20-án tartott körmendi zsinaton választottak meg, Pathay István rohonci lelkipásztor személyében. A zsinatról szóló jegyzőkönyvben olvasható, hogy az egyházkerület Vas, Sopron, Zala, Veszprém és Somogy vármegyére terjedt ki, valamint Győr vármegye dunántúli részén található református gyülekezetek tartoztak fennhatósága alá.
Szintén az 1612-es esztendő krónikájához tartozik, hogy olyan kálvinista kánonokat alkottak, amelyekben szabályozták az egyházszervezetet, a tisztségviselők hatáskörét és az egyházfegyelmi kérdéseket.
Ellenreformáció
A békés fejlődést az ellenreformáció veszélyeztette, amely a Habsburg-udvar támogatását élvezve minden lehetséges eszközt felhasznált a protestánsok visszaszorítására. Tulajdonképpen a vallásháborúk új korszaka alakult ki. Az 1681-es évi XXVI. törvény (melynek egyes részei több mint száz évig érvényben maradtak) megszabta, hol tarthattak szabadon istentiszteletet a protestánsok. Megyénként mindössze két-két ilyen helyet engedélyeztek.
A Dunántúli Református Egyházkerületnek negyedszázadig nem volt püspöke sem. Hodosi Sámuelt 1710-ben Volkra Ottó János veszprémi katolikus püspök elűzte, így a pozíció 1736-ig betöltetlen maradt. Ekkor a kerület egy királyi rendelet értelmében a somorjai (felsődunamelléki) kerülettel egybeolvadt, amelynek püspöke, Kocsi Major István ezáltal az egyesült, továbbra is „dunántúlinak" nevezett egyházkerület lelki irányítójává is vált.
A királyi rendeletek által különleges jogosítványokat kapott katolikus püspökök nem csak a református gyülekezetek vallási életét ellenőrizték, hanem a családok vallási életébe is beavatkoztak. A templomokat, iskolákat elvették, s ahol csak lehetett, plébániákat szerveztek. 1752-ben a pápai kollégium is arra kényszerült, hogy Adásztevelre tegye át székhelyét. Számos árva gyülekezet keletkezett, amelyben a tanítók tartották fenn a hitet.
A hol nyílt, hol burkolt erőszakos ellenreformációnak II. József türelmi rendelete (1781) vetett véget. Az árva gyülekezetek visszanyerték szabad vallásgyakorlatukat, új templomokat, paplakokat, iskolákat építettek és a pápai kollégium is újraindulhatott.
Megújhodás
A protestáns egyházak az 1790/91:26. törvénycikk alapján autonómiát élveztek, ami azt jelentette, hogy az egyházkerületek közgyűlése szabályozta a maga szervezeti-működési rendjét, törvényeket alkotott, és egyházi bíróságot gyakorolt. A közös református érdekek összehangolása érdekében a négy magyarországi egyházkerület Pesten közös üléseket tartott, mely alapja lett az egyetemes konventnek.
A Dunántúli Református Egyházkerület 1837-ben királyi engedéllyel saját nyomdát is alapított. A később pápai Főiskolai Nyomdának nevezett tipográfia az egyházkerületet, egyházmegyéket és a gyülekezeteket látta el hivatalos nyomtatványokkal, az iskolákat tankönyvekkel, emellett az egyházi és világi szerzők munkáit is kiadta. 1890-ben elindulhatott a Dunántúli Protestáns Lap, az egyházkerület hetilapja, amely a második világháború végéig beszámolt gyülekezeteink és egyházunk életéről.
Ezidőtájt, egészen az első világháborúig az egyházkerületnek kilenc egyházmegyéje volt, amelyben 286 anya-, 65 leányegyház és 14 missziói egyház működött, 251.063 lélekszámmal. A háború után az utódállamokhoz került 75 anya-, 21 leányegyház és 3 missziói egyház 73.500 lélekszámmal.
1938-ban, a Felvidék visszatértével újra gyarapodott az egyházkerület, 322 egyházból állt, de 1945-ben területe újra ismét a hét évvel azelőttire zsugorodott vissza.
Az egyházkerület szocializmus alatti határait az 1952. évi egyházigazgatási beosztás alakította ki. Napjainkban az egyházkerület hat egyházmegyéből áll, a püspöki hivatal Veszprémből Pápára tette át székhelyét.
Elnyomástól napjainkig
A szocializmus évtizedei alatt az egyeduralmat gyakorló kommunista párt felfüggesztette az egyházi autonómiát és – bár formálisan vallásszabadságot hirdetett – a református egyház felszámolására törekedett. Az egyházigazgatást a kommunista állam, a bel- és külpolitikai célok szolgálatába állította, a szocializmus alapjainak lerakása, majd teljes felépítése és a nemzetközi „békeharc" eszközévé silányította. A rendszert bíráló, vele nem szimpatizáló lelkészeket megfélemlítette, börtönbe záratta, vagy a politikai rendőrség segítségével erkölcsileg lejáratta, másokat az államvédelmi hatóság együttműködésre kényszerített. Az 1956-os forradalomban résztvevő lelkészeket, egyháztagokat letartóztatták, bebörtönözték, többüket – mint Gulyás Lajos levéli lelkészt – kivégezték. A rendszer egyházi közigazgatási hatalmát sztálini mintára az Állami Egyházügyi Hivatal útján gyakorolta.
A szocialista társadalmi-gazdasági-politikai rendszer összeomlása, a megszálló szovjet csapatok kivonulása 1991-ben Magyarországon is megteremtette a nemzeti szuverenitást és a várva várt vallásszabadságot. Márkus Mihály püspök (felévtelünkön) irányításával megkezdődhetett az egyházkerület újjászervezése, az állam és egyház közti vitás kérdések rendezése, az államosított egyházi ingatlanok visszajuttatása, a korábban megszüntetett intézmények visszaállítása, a múlttal való szembenézés folyamata, amely még napjainkban sem zárult le teljesen. Fontos lépés volt az iskolahálózat kiépítése. Először 1991-ben újraindult a pápai gimnázium, két évvel később a csurgói gimnázium, közben megszerveződött a kaposvári gimnázium, és már az új évezredben megnyitotta kapuit a tatai gimnázium is. A felújításoknak köszönhetően megnyílhatott a Pápai Református Gyűjtemények Modern Könyvtára, és 1998 szeptemberében újraindulhatott a Pápai Református Teológiai Akadémia is.
Pápai Református Kollégium, 1930
Pápa, a református oktatás fellegvára
Az egyházkerület legfontosabb intézménye a Pápai Református Kollégium, amely eredetét 1531-től számítja. Elsősorban a latinos műveltségre alapozott tanító- és lelkészképzés volt a cél, de a világi pályára is előkészített. A kollégium gimnáziumában és akadémiai tagozatán folyt a tanítás. Az intézmény első törvényeit 1585-ben alkották meg, ezek a 17. században is meghatározták a kollégiumi élet kereteit.
Az ellenreformáció idejében a kollégium Adásztevelre kerülve csak algimnáziumként működhetett tovább, Pápára II. József türelmi rendeletét követően kerülhetett vissza. A négy egyházkerület közös pesti gyűlése 1804-ben elismerte, hogy a pápai kollégium a debreceni és sárospataki kollégiumokkal ergyenrangú "anyaoskola".
Az iskolák államosításakor a gimnázium is állami tulajdonba került, és majd négy évtizedes hallgatásra kényszerült. 1991. szeptember 1-én nyithatta meg újra kapuit.
Bár az iskola szervezete, az oktatás tartalma az évszázadok során sokat változott, lényege, eszmeisége: a krisztusi erkölcs követése, az emberi személyiség tisztelete mindvégig megmaradt. Célját híven fejezi ki az iskola tanulójától, Jókai Mórtól származó, az épület homlokzatán olvasható jelmondat: "Istennek, hazának, tudománynak".
Dunántúl üzenete
A pápai székhelyű Dunántúli Református Egyházkerület napjainkban hat egyházmegyéből áll. Ezek: a Mezőföldi, Őrségi, Pápai, Somogyi, Tatai és Veszprémi Református Egyházmegye. Jelenleg az egyházkerületben a missziói otthonok, konferenciatelepek mellett számos más intézmény található: 1 tudományos gyűjtemény, 1 felsőoktatási intézmény, 4 gimnázium, 4 művészeti iskola, 6 általános iskola, 3 óvoda és 7 szociális intézmény is.
A 16. századot kivéve, a dunántúli reformátusok mindig is felekezeti kisebbségben éltek, többnyire falvakban. Dunántúlon nem jöttek létre nagy mezővárosi református többségű közösségek, mint például Tiszántúlon. A dunántúli reformátusok helyzetének egyik tipikus és országszerte jól ismert példája Pápa, amelynek lakosait túlnyomó többségben katolikusok alkotják. A város mégis a dunántúli reformátusság szellemi-lelki központjává tudott válni. A „dunántúliság" talán abban ragadható meg leginkább, hogy az itt élő reformátusok talán még erőteljesebben voltak kénytelenek érzékelni a rájuk nehezedő külső körülményeket, s nem egyszer történetük folyamán a túlélésért folyatott küzdelemben találtak rá Isten megtartó hatalmának bizonyságaira. Ennek megtapasztalása fejeződik ki az egyházkerület címerében, amely egy gályát ábrázol az Igével: „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel..." (Zak. 4:6.)
Összefoglalta: Kováts Annamária, Képek: Jókai Mór Városi Könyvtár; Millisits Máté, Kalocsai Richárd
Forrás: Hudi József: A Dunántúl Reformátussága c. kiállítás, Köblös József: Egy évforduló margójára, www.refdunantul.hu, refi-papa.hu