Vass Zoltán, a Torontói Első Magyar Református Egyház lelkipásztorának adventi írása.
Lk. 1, 30-40
Az angyal ezt mondta neki: „Ne félj, Mária, mert kegyelmet találtál az Istennél! Íme, fogansz méhedben, és fiút szülsz, akit nevezz Jézusnak. Nagy lesz ő, és a Magasságos Fiának mondják majd; az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak a trónját, ő pedig uralkodik a Jákób házán örökké, és uralkodásának nem lesz vége." Mária megkérdezte az angyalt: „Hogyan lehetséges ez, mikor én férfit nem ismerek?" Az angyal így válaszolt neki: „A Szentlélek száll reád, és a Magasságos ereje árnyékoz be téged, ezért a születendőt is Szentnek nevezik majd, Isten Fiának. Íme, a te rokonod, Erzsébet is fiút fogant öregségére, és már a hatodik hónapjában van az, akit meddőnek mondanak, mert az Istennek semmi sem lehetetlen." Ekkor így szólt Mária: „Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem a te beszéded szerint!" S ekkor eltávozott tőle az angyal. Azokban a napokban útra kelt Mária, és sietve elment a hegyvidékre, Júda egyik városába. Bement Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet.
Isten lépésről-lépésre vezet életünk során. Lelkének hatalmas ereje van, sokszor megragad és visz bennünket olyan helyekre és olyan élet helyzetekbe, melyeket nem terveztünk, sőt soha nem is gondoltunk. Szándékát szívünkre helyezi, hogy megbirkózunk vele, s amikor már legyőztük magunkat, kezébe vesz és formál.
Ez történt Máriával is, amikor a Magasságos elöntötte belső énjét. Személyesen érezte az isteni látogatást, mint ahogy mindnyájunkhoz eljött már, vagy majd eljön egyszer. Azt kérte tőle, hogy adja át magát az isteni akaratnak, vállalja a szolgálatot. És neki volt bátorsága választani, úgy ahogy mindnyájunknak kell. Teljességgel és szabadon azt mondta IGEN. S aki egyszer azt mondja Istennek, hogy igen, az már többé nem ugyanaz, aki volt.
Sokszor könnyedén beszélünk az Isten jelenlétéről. Feltételezzük megjelenéséről, hogy szép, megnyugtató, bíztató, megerősítő. Valóban van, amikor az Isten jelenléte ilyen. De jelenlétét csupán így elképzelni, olyan, mint mikor az óceánról csak olyankor beszélünk, amikor fenségesen nyugodt, a szélről, amikor kellemesen fújdogál, vagy a tűzről, amelynél zord időben felmelegszünk. Isten jelenléte azonban elrettentő is lehet számunkra, különösen, amikor bejelenti ránk igényét, határozottan közli hívását. Az ilyennek hatalmas ára van, mely mindig a vállalt áldozathozatalból tűnik ki igazán.
Mária miután elvállalta küldetését döbbent rá, mivel kell majd szembenézzen. A községet, amelyben élt, nyers modorú, egymással szemben sokszor nagyon is kíméletlen emberek alkották. Egy percig sem fognak habozni, hogy durván elmarasztalják és hangot adjanak igen élénk képtelenebbnél-képtelenebb fantáziájuknak az elkövetkező hónapokban. Lukács evangélista ki is hangsúlyozza, hogy Mária sietve hagyta el Názáretet. Valószínű könnyek között és mélyen megbántva távozott. Ez abból is következtethető, hogy ösztönösen olyan emberi kapcsolatra vágyott, aki megértéssel lenne iránta, bármilyen távolságra is legyen most tőle.
Ahogy a szorongó Mária útra kel, hogy megkeresse a tőle ötven mérföldre Júdeában élő Erzsébetet és Zakariást, akikben együttérzésre találhat, nagyon is magunkra ismerünk. A közösség, melyre égetően szükségünk van, s mely után gyötrelmesen kutatunk, hogy megértésre találjunk és segítsen elviselhetővé tenni terhünk és kérdéseink hordozásában nem feltétlenül azok között, akikkel fizikailag egy-ugyanazon közösségben élünk a mindennapokban. Meglehet, hogy a mi legtartalmasabb kapcsolatunk azokkal van, akik távolabb élnek tőlünk. Bár lehet, hogy ritkán látjuk őket, de életünk egy-egy korábbi szakaszában olyan bizalmas kapcsolat alakult ki velük, hogy egy életre rokon lelkekké váltak. Ők azok, akik leghamarabb megértenek minket és mi is őket, hogy mi zajlik lelkünk legbelső szobájában. Lehet, hogy nem vagyunk velük állandó kapcsolatban, mégis azt érezzük, hogy bármikor, bármivel fordulhatunk hozzájuk, mindig ott folytathatjuk ahol abbahagytuk. Talán ez magyarázza azt is, hogy mi, akik messze idegenbe szakadtunk, mindig szívesen térünk vissza, a szülőföldre, erőt meríteni, ünnepelni. A lelki kötődés a gyökerekhez olyan erős, hogy nincs az a távolság és nincs az az idegen közeg, ami miatt feladnánk szokásainkat, ünnepeinket.
Egy rejtély az, ahogy Isten felhasználja emberi természetünket, ahhoz hogy véghezvigye a születés egyedi csodáját. A kis magzat békésen pihent a szűkre szabott világban, az anyaméh víztengerében. A cseppség Máriát, mint anyát nem ismerte, csupán mint élete számára nélkülözhetetlen forrást. Mindig csodálattal állunk meg e különös kapcsolat előtt. Az anya nemcsak a köldökzsinóron át táplálja magzata növekedését, hanem az ő szeretetének minden tudatos és tudatlan porcikájával. Valójában az ő életén csüngve, belső világába kapaszkodva formálódik életképes csecsemővé.
A Mária méhében levő víz volt az első tenger ahol Jézus elkezdte földi vándorútját. De még lesznek vizek az ő életében. Évek múlva hullámok csapnak át rajta, amint összehúzódva aludt a viharzó tengeren Péter halászhajójának fedélzetén. De most még háborítatlan béke van, amint az anyaméh védettségében kényelmesen elhelyezkedik. Egyenlőre nincsenek harsány követelő hangok, melyek cselekvésre kényszerítenék, nincsenek esedező könyörgések, hogy avatkozzon be életükbe.
Betlehemig 85 mérföldnyi fárasztó és hegyes-dombos út van. Sokan utaztak akkor ezen az úton. A rendelet mindenkire vonatkozott. József újra kétségbeesett döntés előtt állt. Az út kegyetlenül nehéznek és veszélyesnek ígérkezett az áldott állapotának utolsó szakaszába érkező Mária számára. Annyit tehettek, hogy bíztak benne, sorsuknak ez az új fordulata nem cél nélküli.
Amikor a magzatvíz megindult, eljött Mária szülésének ideje, s a csecsemőnek nem maradt más választása, mint világra jönni. Így van ez mindnyájunkkal életutunkon, munkákkal, pályafutásunkkal, kapcsolatainkkal, vállalásainkkal. Eljön az idő, amikor a teljesség bőséges vize kiapad életünkből. Döntenünk kell, hogy nekiálljunk világra hozni létünk következő új állapotát. A távoli világról mindig olyan az elképzelésünk, hogy ott minden tökéletes. S mikor eljutunk az idegen országba, tanuljuk meg, hogy a szomszéd füve nem zöldebb és a hegy túloldalán ugyanúgy meg kell küzdeni a csúcsra jutásért. Bárhol legyünk, az otthon, az a hely, ahol Isten békéje van. A család az a közösség, ahol Krisztus szeretetét megtanuljuk. A karácsony az az ünnep, melyen nagyon messziről, a világot megváltó Jézus megérkezik a bűnös ember szívébe, hogy otthonra, családra találjon.
Vass Zoltán, a Torontói Első Magyar Református Egyház lelkipásztora