Menekülésben az ünnepek alatt

2016. december 24., szombat

A karácsonyi történet fájdalmas része a menekülés és az élmény: „nem volt számukra hely." Sokat tudnának ezekről mesélni a miskolci Lorántffy Zsuzsanna Református Kismamaház volt és jelenlegi lakói. A húszéves intézmény közel kétezer főnek, édesanyáknak és gyermekeiknek volt átmeneti otthona – ide látogattunk el kicsivel karácsony előtt.

Kismama a barlangból

Kanyargós, meredek utakon visz minket a GPS Miskolcon. Már-már azt hinnénk, eltévedtünk, amikor egyszer csak feltűnik egy főút, majd a villamossínek, aztán egy utca elején vidám, narancs- és citromsárga családi ház. A szemlélő nem is gondolná, hogy akár tíz-tizenegy család is lakhat itt. Az intézmény folyamatosan teltházzal működik, és a várólista is igen hosszú – különösen ilyenkor, télvíz idején.

A kismamaház mostani épülete tizennégy éve készült el. A lakhatási problémákkal küszködő, családjuktól elmenekülni kényszerült kismamák és édesanyák először Miskolc hírhedt Szondi negyedében, a Szinva partján – az ország első és egyetlen hivatalos türelmi zónájában – találtak menedéket. Ez volt a megye első kismamaotthona, és országosan is az elsők között kezdte meg munkáját 1996-ban – mintegy ötéves előkészület után, jóval a gyermekvédelmi törvény 1997-es megjelenése előtt. „1992-ben, amikor megszületett a kislányom, az orvosom azt mondta: milyen jó, hogy te hazaviszed ezt a csöppséget, és a férjed virággal és a kedvenc ételeddel vár! Nálam sorra maradnak itt a kisbabák, mert nincs hová hazavinni őket” – mondja Gálné Ács Mária. A Lorántffy Zsuzsanna Református Kismamaház vezetője ekkor határozta el, hogy intézményt hoz létre, amely be tudja fogadni azokat a kismamákat, akiknek nincs hová menniük. Az út persze rögös volt, közel fél évtizedes előkészítés után kezdhették el a megyei önkormányzat tulajdonában álló lerobbant lakóépület felújítását. Alig száradt meg a festék a falon, már érkezett is az első kismama a lillafüredi barlangból. 1996. november eleje volt. A házban még semmilyen berendezés nem volt, csak festékes vödrök, ecsetek mindenfelé. Aztán estére, mire a kismama megérkezett, lett ágy Sajósenyéről, konyhai felszerelés, íróasztal, ennivaló és bejgli a Magdaléneumból. Hamarosan megszületett az első baba, akit sorra követett a többi gyermek – és a többi kismama is.

„Értetek betlehemeztünk”

A lelkésznő úgy emlékezik erre az első időszakra, mint a mindent elsöprő szerelem korszakára, amelyben mindennaposak voltak a csodák. „Áradt a szeretet: nap mint nap becsöngetett hozzánk valaki adománnyal. A körzeti orvos, aki mai napig munkatársunk, ingyen látta el a gyerekeinket, akik az éhezés, a sanyarú körülmények miatt elég rossz állapotban érkeztek hozzánk. Sorra írta a recepteket, pénzünk azonban nem volt, hogy ki is váltsuk azokat. Egyszer csak becsöngetett hozzánk egy lengyel minorita szerzetes egy pénzzel teli vászonzsákkal, és kiborította a Magdaléneumból kapott asztalra. A ti javatokra betlehemeztünk – mondta. Így indult el az otthon élete” – idézi fel Gálné Ács Mária.

Csodák mindenütt

„Ha tudjuk, hogy azon a helyen vagyunk, ahol az Úr látni akar minket, akkor valóban csodák sorozatát éljük meg. Lépésről lépésre építettük az új házat, mert védett környezetre volt szükségünk – aztán az utolsó számlára nem volt már pénzünk. Nagyon rossz érzés volt, mert a mesterek igen tisztességes munkát végeztek. Aztán csörgött a telefonom, egy holland úr kérdezte meg, eljöhetnek-e biciklis fiatalokkal hozzánk, mert van egy vállalkozó, aki megtett kilométerenként bizonyos összeggel támogatná őket, ők pedig ezt a mi otthonunknak ajánlanák fel. Amikor megérkeztek, húszezer eurót hoztak – pontosan annyit, amennyi az utolsó számlánk volt” – emlékezik az intézményvezető.

Beépült tapasztalatok

Hat évig éltek az első telephelyen, amelynek számos hátránya volt: egyetlen bejárata az utcára nézett, így gyakran előfordult, hogy az anyukát ott várta a párja, akitől elmenekült. Többször kellett a rendőrök segítsége a konfliktusok megoldásához. Az ablakokon rácsok voltak, és nem volt elég fürdőszoba sem: ugyanis nemcsak újszülöttekkel, hanem nagyobb gyerekekkel is érkeztek menedéket kereső édesanyák. Az új épület tervezésekor és kivitelezésekor felhasználták a Szinva-parton szerzett tapasztalatokat: négy bejárata van az új háznak, több fürdőszobával, és acél ajtófélfákat szereltek be, hogy sok lakli kamasz súlyát bírják el, ha nekitámaszkodnak a családgondozói szobába bekukucskálva. Minden család szobájára ki van írva a nevük. „Mert fontos, hogy az a falatnyi hely most igenis az övék, van kuckójuk, van hová menniük” – hangsúlyozza Gálné Ács Mária. A kétemeletes ház mögött játszótér várja a gyerekeket, illetve egy diófa, amely csak egy csenevész, ferde ág volt, amikor elkezdték építeni az új kismamaházat. A fa termése az egész intézménynek elég – ilyenkor, karácsonyra készülve különösen jó, hogy saját dió kerülhet a bejglibe.

Nasiterápia

Mert a karácsonyra így, sütés-főzéssel is készülnek a kismamaház lakói. A nasi terápiás eszköz: a kötetlen hangulatú nasis áhítatokon vagy a közös főzéseken sokszor olyan dolgokról is beszélnek az édesanyák, amelyekről addig nem tudtak vagy nem akartak. Az együttlét, a közös munka, az adventi készülődés sokszor még a gyermekkori élményeket is megidézi – vagy éppen a pár évvel ezelőtti, traumatikus karácsonyokét. Felnőttként intézménybe kényszerülve különösen nehéz felkészülni, előkészülni a szeretet ünnepére – ebben segít, hogy a munkatársak igyekeznek a szokásos adventi hajtásban is időt szánni arra, hogy együtt legyenek a lakókkal, és alkalmat teremtsenek a kapcsolódásra, a beszélgetésre egy-egy tál sütemény mellett, amíg a gyerekekre valaki vigyáz.

Egyszerűen csak otthon

Ilyenkor, karácsony előtt, ahogy a legtöbb családban, a kismamaházban is a feje tetején áll minden: ruhaadományok hada áll a folyosón, mert a húszéves fennállás tiszteletére elvégzett festés óta még nem állt vissza az ékes rend. Nemrég csőtörés is volt, lakók érkeznek, távoznak – sokan nem használják ki a maximálisan itt tölthető egy-másfél évet. Ennek több oka is van: az örömteli, hogy a jobb sorból érkező édesanyák hamarabb tudják stabilizálni a helyzetüket – több pedagógus és vezető beosztású lakója is volt már a háznak, mert, ahogy az intézményvezető asszony mondja, a családi krízis bárkit elérhet. Volt olyan lakójuk, aki köztiszteletben álló, de otthon oroszlánként viselkedő férjétől menekült el, de vannak, akik válás vagy haláleset miatt kénytelenek ideiglenes lakóhelyre költözni. Felnőttként nagy kudarcnak élik meg ezt, így nem csoda, ha a legtöbben nem térnek ide vissza, amikor kikerülnek az otthonból. Vannak azonban, akik többször újrakezdik, új és új esélyt adva bántalmazó párjuknak. „Nekünk az a dolgunk, hogy ajtót nyissunk annak, akinek nincs hová mennie, és az is, hogy segítsünk neki jó anyává válni. Ez különösen akkor nagy feladat, ha valakinek már az édesanyja sem tapasztalta meg, milyen érzés az, ha betakargatják, megpuszilgatják. Azt szeretnénk, ha innen úgy mennének el a gyerekek, hogy tudják, milyen az, ha az édesanyjuk törődik velük” – teszi hozzá Gálné Ács Mária.

Mély sebekkel

Kedd délelőtt járunk, a gyerekek zöme iskolában – az itthon lévő lakóknak éppen Dányi Zoltán tart több alkalmas önismereti foglalkozást. A közösségépítésen túl ez segítség a múltfeltárásban és abban, hogy az édesanyák valóban újat tudjanak kezdeni. A riadtan, sokszor nagyon hirtelen, gyakran több gyermekkel, állapotosan költözni kényszerülő nőknek hetek, hónapok kellenek, mire újra tudnak mosolyogni. „A mai napig megrendít, amikor látom a verés nyomait a hozzánk érkező szeme alatt, a gyereken azt, hogy éhes, elhanyagolt. Mi mindent megteszünk azért, hogy otthont biztosítsunk nekik, ahol moshatnak, főzhetnek, megnyugodhatnak, összeszedhetik magukat. A gyermekágyas anyákat a kedvenc virágjukkal és ételükkel várjuk haza, ahogy ezt ideális esetben a párjuk tenné: volt, akit fel is zaklatott ez a fogadtatás” – teszi hozzá a lelkésznő. Mint mondja, az ide kerülők nagyon mély sebeket hordoznak, amelyekről nem vagy csak ritkán és keveset beszélnek, és azelőtt megítélik őket az emberek, mielőtt megkérdeznék, miért is élnek, viselkednek úgy, ahogy. A kismamaházban senki nem erőlteti őket – de ha kell, a földszinti irodákban dolgozó munkatársak bármikor rendelkezésre állnak.

„Boldog vagyok, ha látom, hogy jól vannak”

Sokszor akkor is nehéz beszélni, amikor az ember akarna. Erikával, aki másfél éve él az otthonban négy gyermekével, a második emeleti társalgóban ülünk le – szobájukban épp szendereg a legkisebb gyermek, aki már akkor született, amikor ideköltöztek. Két csodaszép lánya, Ramóna és Barbara olyan féltőn fogják közre, mint az őrangyalok. Nem beszélünk sokat – három kék szempár néz rám, a középsőből valami csendes, kibeszélhetetlen szomorúságot érzek. Erika azt mondja, ha lejár az itteni lakhatásuk, a továbbléptető programba szeretne kerülni, hogy gyermekei, kamasz fia és két kisebb lánya továbbra is oda járhassanak iskolába, ahová már befogadták őket a másfél év alatt. A gyerekek neve rendszeresen ott szerepel az iskola büszkeségei között: Barbi jó matekos, Ramóna pedig nemrég angol nyelvi versenyen volt. A lányok nemcsak az iskolában, hanem az otthonban is jó gyerekek – bár néha civódnak egymással, édesanyjukat azonban mindenben segítik. Ellátják kishúgukat, takarítanak, segítenek sütni – Ramóna pincér vagy cukrász szeretne lenni, ha nagy lesz. A házban most nincsen kortársuk – amikor megérkeztek, nagyokat játszottak az udvaron a többiekkel a nyári jó időben. Medence, bicikli, de főleg a bunkerépítés – emlékeznek vissza a lányok.

Erika azt mondja, ő nehezen viselte az otthont, a nyüzsgést, de a gyerekek miatt minden nehézség megéri: boldog, amikor látja, hogy ők jól vannak, várják a karácsonyt, mert „olyankor együtt van a család”. Az asszony ma reggel még tortát is sütött: ugyanis születésnapja van a nagylányának. Amint a kicsitől lehet, visszamegy előző munkahelyére – öt év múlva már szeretne önálló életet a gyerekeivel. Bár az intézményi karácsony más, mint a „rendes” karácsonyok, örömmel készülnek rá: a lakók együtt díszítik a fát, süteményt sütnek, ajándékoznak, ünnepelnek. Ilyenkor keresztelik meg azokat, akik ezt szeretnék: volt, hogy hét gyereket és két felnőttet keresztelt meg Szabó Sándor, a miskolc-belvárosi gyülekezet lelkésze. Idén legátusuk is lesz a pápai teológiáról: Dobos Zsuzsanna, aki a kezdetektől fogva egyengeti az otthon és lakói jogi ügyeit, szolgálatból.

Különleges misszió sajátos gyülekezetben

Gálné Ács Mária büszke a munkatársi közösségre, amellyel dolgozik: elkötelezett, hívő szakemberekkel kísérik a lakókat és egymást sikerekben és kudarcokban egyaránt. Mindkettőből van, ezt mondja Lenke Anita is, aki tíz éve dolgozik családgondozóként a házban. Fogadja az érkező családokat, segít nekik a szociális ügyintézésben, óvodát, iskolát találni a gyerekeknek, átirányítani a jövedelmet, aztán – amennyire lehet – megbeszéli az édesanyával, milyen helyzet miatt kérte elhelyezésüket. Mint mondja, a legjobban a gyermekekkel szeret foglalkozni: riadtan érkeznek, de általában gyorsan magukra találnak – az ő életükben sokat jelentenek még a rövid, de stabil időszakok is. A bizalom fokozatosan épül ki – a cél az, hogy mire lejár az itt tölthető idő, látsszon a továbbvezető út. Másfél év sokszor kevés: főleg, ha nincs támogató környezet, vagy ha bántalmazott nő esetében nem megoldott a lakhatás. Sokan próbálják meg újra és újra a közös életet bántalmazó párjukkal – a segítőknek ezt a legnehezebb megélni. „Aki emberek közt szolgál, tudja, hogy hit nélkül nem tudja végezni ezt a nehéz szolgálatot, kudarcokat élve meg, és nem látva a munka azonnali eredményét. Nekem ehhez az Úr ad napról napra erőt, amit kérek is tőle” – vallja meg Anita. Gálné Ács Mária hozzáteszi: munkájuk különleges misszió, nagyon sajátos gyülekezetben, ahol csak remélni lehet, hogy a reggeli áhítatok énekei, igéi egyszer majd visszhangozni kezdenek a volt lakókban. „Többen mondják azt, hogy a kismamaházas volt a legjobb karácsonyuk életükben. Nem tudom, hogy szomorkodjunk-e emiatt, vagy örüljünk-e neki, hogy legalább itt megélték. Mi itt nem erőltetjük rájuk a hitet. Ahogy Isten velem is szabad, és nekem is nap mint nap megbocsát, úgy a lakóinkkal is szabad. A mi feladatunk alkalmat teremteni nekik, hogy megéljék azt, amit még soha életükben – foglalja össze a lelkipásztor.

Bagdán Zsuzsanna

A riport megjelent a Reformátusok Lapja összevont karácsonyi és újévi számában.

Reformatus.hu a közösségi oldalakon

Asztali verzió