„Kívülről sok mindent el lehet mondani az egyházakról és gyülekezetekről, de messziről mindig szürkébbnek tűnnek a dolgok – mondja köszöntőjében Szontágh Szabolcs, a MEÖT ifjúsági bizottságának vezetője –, viszont ha valaki közel jön, kirajzolódnak a kontúrok és láthatóvá válik, hogy milyen sokszínű és élő közösségek ezek.”
Kisebb-nagyobb apparátussal érkeztek a különböző felekezetű zenekarok a Lágymányosi Ökumenikus Központba, mind más-más stílusban, különböző hangszerekkel és feldolgozással dicsérte Istent. A budai református egyházközség könnyűzenés dicsőítése nyitotta meg a zenés alkalmat, a baptista ifjak és örökifjak gitárral és a cajonnal adtak különleges hangzást a tradicionálisabb énekeknek. Visszatérő vendégként köszöntötte a jelenlévőket a központi pünkösdi dicsőítőcsapat, s idén első alkalommal a Műegyetemi Katolikus Közösség zenekara is részt vett a vigílián. Minden évben különös átélni azt, hogy még mielőtt megszólalnának az első hangok, már a csapatok fellépéséből látni lehet, melyik felekezethez is tartoznak. Ez szép dolog: magunkon hordjuk identitásunkat, és bár különbözőek vagyunk, mégis tudunk együtt lenni annak az Istennek a dicséretéért, aki mindannyiunk életét megváltoztatta és Lelke által formálja.
Fischl Vilmos, a MEÖT főtitkára igehirdetésében három kérdést tett fel a pünkösdi történettel kapcsolatban. „Mi történt valójában pünkösdkor? A tanítványok megváltoztak.” Miután Jézus felment az Atyához, ők bezárkóztak, féltek, imádkoztak. Senkinek sem voltak hasznára. Aztán egyszer csak különös szeretet ébredt bennük, felelősséget kezdtek érezni egymásért, másokért. Hirtelen kimentek, Péter – tanulatlan halász létére – olyan összeszedetten kezdett beszélni, hogy háromezer ember megértette általa Isten kegyelmének üzenetét, akik hazamenve ugyanezt tették otthonukban: továbbadták az őket megérintő kegyelmet. Mi is vágyunk ilyen változásra, amely neveléssel, önfegyelemmel nem érhető el.
„A második kérdés: hogyan történt ez a változás, amely végbe ment rajtuk?” Hallgatták az igét, hallgatták, ahogy Péter a Szentlélek által beszél nekik, felismerték, hogy bűn nélkül jobb élni, hogy Isten képes változást hozni Szent Lelke által. A Lélek elvégzi munkáját, ahogyan Jézus mondja Nikodémusnak is: olyan, mint a szél zúgása, csak a hatását lehet látni, őt magát nem. „A harmadik kérdés: történhet-e ez ma is így?” Isten Lelke ma is élő, elvégzi munkáját a világban. „Azt kívánom – fejezte be igehirdetését a főtitkár –, hogy merjünk nyitottak és őszinték lenni Isten és egymás felé, merjük őszintén hívni az Úr nevét! Hívjuk együtt az Úr nevét, hogy megváltozzon az életünk!”
Az estet az evangélikus egyetemi gyülekezet által szervezett taizéi imaóra zárta, melyen elcsendesedhettünk, magunkba nézhettünk. A zenés dicsőítés után a meditatív énekekben, gondolatokban és a csöndben reflektálhattunk arra, hogy közösen dicsőítve is lehetünk Istennel magunkban, figyelhetünk arra, hogyan szólít meg minket személyesen. „A tanítványok a feltámadás után, mikor nem értették, mi is történt mesterükkel, kérdezgették, hol van Jézus teste. Mi is kérdezhetjük ezt ma: az égi szférában és küldözgeti a Lelket, mint egy szupererőt azoknak, akik megtartják akaratát?” – tette fel a kérdést Bencze Áron, az evangélikus egyetemi gyülekezet vezetője az elmélkedés alatt. „Mi vagyunk Krisztus teste. Boldogok, akik ezt felismerik. Vajon ez a Lélek munkája: felismerni a megváltást ebben a keveredésben, ahol az égi és földi összeér?”
A jelenlévők nemcsak a közös dicsőítésen és az imaórán vehettek részt, a szervezőknek az is kimondott célja volt, hogy közösségben lehessünk egymással, ne csak egyfelé, hanem egymásra is nézzünk. Még csak a szörpöket pakoltuk kezdés előtt az asztalokra, már kitűnt, milyen vonzó hatása van a kávénak, a közös uzsonnának: képes közösséget vonzani, ahol az emberek tudnak nyitottak lenni egymással. Egy másik asztalnál társasjátékok sorakoztak. Isten az őt szeretők közösségében is jelen van, szép lassan a lézengő emberekből közösséggé alakultunk. Mielőtt elmentek, sokan köszöntek rám olyanok is, akiket az alkalom előtt még sosem láttam, mégis egy picit megismertük egymást. Tudjuk, hogy ugyanaz az életünk célja, s ki-ki saját környezetében, saját közösségében, a hozzá közel álló stílusban tudja ezt a célt közvetíteni. Ezek mégis mind az Ő dicsőségére vannak. Ez a Lélek csodája.
Feke Eszter, fotó: Vargosz