Megfáradt pásztorok

2012. augusztus 02., csütörtök

Sok lelkész számára a nyár nem jelent egyet a nyaralással. Bár itthon a kiégés szinte tabutémának számít, pihenés nélkül a segítő foglalkozásúakat, így a lelkészeket sem kerüli el a szindróma. Szakértőket kérdeztünk a hazai helyzetről.

 „Nehéz belátni azt, hogy Isten képzett és akár sikeres szolgálattevőjeként is szükségem lehet más segítségére. Pedig az igazság az, hogy minden lelkésznek szüksége volna arra, hogy rendszeres, őszinte beszélgetésekben gondoztassa a maga lelkét. (...) Sokan kiégnek közöttünk, mert kis túlzással senki sincs, akinek rendszeresen kiönthetnénk a szívünket, aki teljesen meg tudná érteni a problémáinkat" – véli Németh Dávid pasztorálpszichológia professzor, a Károli Egyetem Hittudományi Karának volt dékánja A lélek titkai című nemrég megjelent interjúkötetében.

Magyarországon mindezidáig nem készült reprezentatív felmérés arról, hány református lelkész ég ki az évek során, ugyanakkor a reformatus.hu által megkérdezett lelkigondozók szerint a lelkipásztorok akár felét is érintheti e probléma. Nagyjából erre jutottak a közelmúltban a németországi Freiburg és a Witten-Herdecke Egyetemek kutatói, akik 370 lelkész több mint negyven százalékánál figyelték meg a kimerültség tüneteit.

A kiégési szindróma, szakszóval „burnout" állandósult elfáradást, érzelmi kimerülést jelent a másokért tett tartós erőfeszítések következményeként. Tipikusan a segítő foglalkozásúak megbetegedése, olyanoké, aki saját személyiségükkel szolgálnak társaik felé: pedagógusok, szociális munkások, mentorok, így a lelkészek is veszélyeztetettek. „Az a segítő foglalkozású, legyen akár lelkész, aki életében legalább egy rövid időre nem sodródott bele a kiégési spirál valamelyik szakaszába, az vagy nem vette komolyan, amit csinált, vagy nagyon alacsony a probléma-érzékenysége" – jelzi Rideg Gyula, a Bethesda kórházlelkésze, pasztorálpszichológus a reformatus.hu-nak, hogy a közvélekedéssel ellentétben a lelkészek kiégésénél szó sincs gyengeségről, lustaságról, netán hitetlenségről.

Az Illés-szindróma

Az említett kiégési spirálnak több fázisa van: a kezdeti fáradtsághoz és a motiváció csökkenéséhez idővel testi megbetegedések - magas vérnyomás, emésztőszervi panaszok, alvásproblémák - társulhatnak. A beteg nemcsak keserűvé, megcsömörlötté válik - ami kihat munkavégzésére, kollégáira, családjára - hanem később akár még függőségek (gyakran alkoholproblémák) és depresszió is kialakulhat. Végül e krízishelyzetet már nem tudja megoldani a pihenés, a nyaralás, a csendes hét: a megküzdéshez szakszerű segítség szükséges  (a kiégés mérésére már külön teszt, az MBI: Maslach Burnout Invetory is rendelkezésre áll). Ez általában orvosi és pszichológiai, akár gyógyszeres és/vagy pszichoterápiás kezelés.

Képzett segítők Magyarországon is megtalálhatóak, a téma az 1990-es évek közepétől van jelen elsősorban a pszichológiai, pedagógiai és a szociális munkával kapcsolatos szakirodalomnak köszönhetően. Hézser Gábor pasztorálpszichológus Miért? című könyvének 1996-os megjelenése óta pedig a testi-lelki-szellemi kimerülés a pasztorálpszichológiával, gyakorlati teológiával foglalkozók körében is ismert fogalom lett. A hazai vonal egyébként igen erős: az 1980-as évek derekán, amikor még csak Nyugaton foglalkoztak a jelenséggel, már Gyökössy Endre, az 1997-ben elhunyt református lelkipásztor, a honi pasztorálpszichológia megteremtője is érintette, ő „Illés-szindrómának" nevezte – tudjuk meg Rideg Gyulától.

A témát kutatók az okokat is feltárni vélik. Többek között a munkavégzési feltételek elégtelen volta, a szakmai magára maradottság érzése vezethet a szindrómához.  „Képzeljünk el egy gyülekezeti lelkészt a végeken, három vagy több szórvánnyal. Belső elhivatottságból, a legprofibb szolgálat vágyával és annak ideáival fog a feladathoz, közben tapasztalja a személyi környezet igénytelenségét: próbálkozásai leperegnek, szellemi teljesítményei fogadókészség nélkül maradnak, a kollégák távol vannak, és különben is rezignáltan legyintenek, az új seprő jól akar seperni. Tegyük fel, belesodródik egy templomfelújításba, az örökös kunyerálás és az ezzel kapcsolatos gyakorlati feladatok teljesen elvonják a figyelmét a lelkiekről, különben is az az élménye, hogy a gyakorlatias cselekedetek látványosabban igazolják vissza teljesítményét, mint a szellemiek. Kezd belefáradni, belekeseredni az örökös huzakodásba, a kicsinyességbe, az elszigetelődésbe. Kritikusan és egyre negatívabban látja az egyház helyzetét a sajátjával összefüggésben. Ez már a kiégési spirál eleje" - említ egy gyakori helyzetet Rideg Gyula, hozzátéve, hogy természetesen nemcsak a szórványlelkészek, hanem akár a fővárosiak közül is „sokan úgy érzik, hogy kevés személynek és teljesítménynek szóló figyelmet kapnak felettesüktől, és ha kapnak, az inkább adminisztratív és személytelen, de semmiképp sem pásztori. Itt is igaz, ami minden professzionális közösségben, hogy ha a beosztottak úgy érzik, sem a személyük, sem a munkájuk nem fontos, akkor vagy visszahúzódnak, vagy destruktívak lesznek, ám mindenképp tehertételt jelentenek a közösségnek". A vezető odafigyelése, értékelése ezért különösen sokat nyom a latba.

Bemosakodás-kimosakodás

„Nemrég egy kiégett lelkésszel beszélgettem, aki néhány éve elhagyta a családját. Úgy vélte, ez a tragédia nem következett volna be, ha akkoriban valaki rányitja az ajtót, és megkérdezi, hogy van" – említ egy példát Gecse Attila pasztorálpszichológus, aki szerint sokan a kimerülés okozta krízishelyzetben „rossz forrásokhoz, romboló megoldásokhoz" nyúlnak.

A burnout kialakulásához a szakértők szerint hajlam is kell, bizonyos személyiségtípusok veszélyeztetettebbek. Wolfgang Schmidbauer Hilflose Helfer (kb. Segítők segítség nélkül) című 1977-es bestsellere nyomán kezdtek el a segítő, ún. altruista típusról beszélni. A segítő személyiségű ember paradox módon rászorul a segítséget kérőkre, akkor érzi magát hasznosnak, ha vannak rászorulók. Ez a beállítódás lehet az egyik hajlamosító tényező. Másfelől a depresszióra hajlamosabbak hamarabb kimerülhetnek, vélik a szakértők.

Miután a kiégés közvetve a missziót is érintő problémakör, különösen fontos a betegség megelőzése. Már Gyökössy Endre beszélt a bemosakodás-kimosakodás rituáléjáról, azaz, hogy a szolgálatot a szolgálat érdekében tudni kell letenni, és hogy a másokért való szolgálatba maga a lelkipásztor is beleszámít. A prevenció egyrészt rendszeres pihenést, nyaralást jelent, de ide tartozik a napi legalább fél - egy óra, amit a lelkésznek tanácsos lenne csak saját magára szánnia. Ugyanígy a kisétálás a napi rutinból, a saját világ kialakítása is megelőző lehet: kikapcsolódni, időt szakítani hobbira, sportra. „A saját spirituális tér ápolása különösen fontos a lelki embereknek: beülök-e egyedül, csendesen a templomba? Nagyon nagy igény mutatkozna egy református lelkigyakorlatos házra, ahol a lelkészek feltöltődhetnének, egy lelki vezetővel átbeszélhetnék hivatásbeli és magánéleti gondjaikat" – véli Gecse Attila, hozzátéve, hogy az is hasznos lenne, ha a lelkészek rendszeresen beszélhetnének lelkigondozóval.

Utóbbi téma egyébként napirenden volt a Zsinat előtt az előző ciklusban, ám külön jogszabály végül nem született róla. Az idei márciusi jogalkotási vitanapon a lelkészek pihenéshez való jogával kapcsolatban is éles viták folytak. Mindazonáltal a Rendkívüli Zsinat 2011. szeptember 27-28-i ülésén felmerült javaslatok között szerepelt a lelkészek jogállásáról szóló törvény kapcsán a lelkészek testi-lelki egészségének szűrése, illetve a szombat-év. Ennek a még továbbgondolásra váró ötletnek lényege, hogy a szolgálatban álló lelkipásztorok hétévenként több hónapot fizetett szabadsággal, akár külföldi tanulmány­úttal töltsenek el, mely lelki feltöltődésükre, megújulásukra lenne (ez idő alatt természetesen helyettesítenék őket). Mindez a Budapest-Északi Egyházmegye tapaszta­latai és gyakorlata alapján, ahol néhány év óta már működik ez a rendszer. (A program egyik résztvevője, Sóskuti Zoltán, Nyaraló lelkészek című cikkünkben számol be tapasztalatairól.)

„A kiégés kezelését, megelőzését mindenképpen nehezíti, hogy a probléma sokak számára tabu, és a papi-lelkészi hivatással szinte összeegyeztethetetlennek tartják a pihenést, a kikapcsolódást" – mondja Gecse Attila, aki szerint talán egy új lelkészgenerációnak kell felnőnie ahhoz, hogy a lelkipásztorok tudjanak a maguk számára is lelki támogatást kérni és elfogadni. Németországban és Svájcban más a helyzet: ott számos helyen burnout-megelőző tréningeket szerveznek a lelkészek számára. Az idevágó szakirodalom és kezelés megismertetésén túl ebbe általában féléves orvosi ellenőrzés is beletartozik. Ilyen tréning többek között a svájci Nemzetközi Lelkészképző Intézet által kitalált – számunkra talán meglepő - Prelax, mely testi és lelki karbantartást kínál az Úr szolgáinak.

Sindelyes Dóra

A képek forrása: Allhealthcaremonster (címlapkép), Executivecoachingpsychologist, Presentmomentswithdr.julie

Reformatus.hu a közösségi oldalakon

Asztali verzió