Három résztvevővel tekintettünk vissza az egy éve, Tatán megrendezett református ifjúsági találkozóra. Ki mit vitt haza a hátizsákjában? Élmények, melyek feltöltötték őket, s melyeket tovább tudtak adni környezetüknek.
Játszani kell
„Érzel magadban elhívást, hogy a Csillagpont négy napján, az Élménykert egyik állomásán élménypedagógiai foglalkozásokat vezess kiscsoportok számára? Akkor várjuk jelentkezésedet animátor képzésünkre..." Erre a felhívásra jelentkezett Veszelka Tamás, a Budapesti Református Egyetemi Gyülekezet lelkipásztora tavaly tavasszal.
„A képzésben benne volt a játékszervezés is, ez keltette fel az érdeklődésemet, hiszen hosszú évek óta fiatalokhoz köt munkám döntő többsége" – emlékszik vissza a lelkész, aki 2011-ben nem először vett részt tevékenyen a Csillagponton. Már az első alkalmon, Bodajkon is ott volt zenekarával, majd Fadd-Domboriban 2009-ben kiscsoportos beszélgetéseket vezetett és reggeli áhítatot tartott.
Tatán az Élménykert munkatársi csapatát erősítette: „A feladatunk az volt, hogy öt játékos állomáson vezessük végig a hozzánk érkező csoportokat, majd az átélt élményeket pár percben, kiscsoportos körben átgondoljuk, átbeszélgessük. Minden állomást két-két munkatárs vezetett. Bizonyára kevesen vannak, akik »mérgezett pókhálón« vagy netán a »Grand Canyon« szédítő mélysége fölött keltek volna már át. A hozzánk érkező fiatalok ezt megtették. Mindezt azért, hogy kipróbálják: milyen szinten képesek hatékony tagjai lenni egy csapatnak."
Sajnos a tatai rendkívüli esőzés csak egy napot engedélyezett Tamásnak arra, hogy kipróbálja az élménypedagógia színes módszerét, a képzésen tanultak mégis meghatározóvá váltak lelkészi gyakorlatában.
„A módszer már akkor megtetszett, amikor a képzés során végig kellett játszanunk nekünk is az állomásokat. Régóta nem tapasztalt, nagyszerű élmény volt. Önmagában már az sokat jelentett, hogy rákényszerített arra, felkeljünk az íróasztaltól, és társaimmal újszerű, ugyanakkor nem egyszer komoly fizikai próbatétellel, logikai fejtöréssel, kreativitással járó feladatokat oldjunk meg" – mondja a lelkipásztor, akit tapasztalatai arra ösztönöztek, hogy kipróbálja a módszert többek között a gyülekezetében és középiskolákban is. Legutoljára Balatonszárszón, a református gimnáziumok fiataljai számára rendezett kosárlabda táborban alkalmazta azt.
„Közhely, de igaz, hogy nehéz megfogni a mai fiatalokat. A játék az elérésük egyik hatékony eszköze lehet. Nem egyszer tapasztaltam, hogy egy zárkózott, mások előtt nehezen megnyíló kamasz rövid időn belül jó kedvre derül, feloldódik, aktívan kezd együttműködni a csoport többi tagjával, majd a nagyobb kihívásokat jelentő feladatoknál már igazi csapatjátékosként működik közre."
Az egyetemi gyülekezet lelkipásztora szerint ezek a játékok igazából csak akkor érnek valamit, ha az alkalmakat komoly kiscsoportos beszélgetések követik, ahol a megtapasztalt élményeket közösen átbeszélhetik a résztvevők. Ilyenkor kimondják, milyen érzés csapatban dolgozni, mik ez előnyei, mik a kockázatai a csapatmunkának. Milyen érzés vezetni, vagy éppen vezetve lenni. Azt is megbeszélik, milyen döntéseket hozni, illetve mások döntését elfogadni, mit jelent a feladatok megoldása közben stratégiát kidolgozni, a meghozott döntésekért felelősséget vállalni, feltétel nélkül együttműködni.
Kell egy nyugodt hely
„Új ötlet volt, soha nem láttam még ilyet, nagyon hatott rám és másokra is" – mesél Ablonczy Áron a Csillagponton felállított imasátorról. A budapesti teológus még három évvel ezelőtt, Fadd-Domboriban találkozott először a szlovákiai FIRESZ „találmányával", s mondhatni, beleszeretett az ötletbe. „Csak másfél napot voltam a találkozón, de sok időt töltöttem benne, nem is nagyon tudtam másra figyelni." Ifis társaival elhatározták, hogy megvalósítják az imasátrat a Budapest-Kispest-Rózsatéri Gyülekezetben is. Minden évben van náluk egy Ifi fél 7 nevű, négy napos, fiataloknak szóló evangelizációs sorozat, ebbe építették be az ötletet, de a helyi lehetőségekre szabva a koncepciót, nem sátrat, hanem imaszobát rendeztek be.
Az alapötlethez ragaszkodtak, egy végigjárható, labirintusszerű utat építettek, sok-sok fallal elválasztva, imafülkékkel kiegészítve. A technikai megoldások és az alapanyagok többségét is a FIRESZ-esektől lesték el. A tervezésben segítségükre volt, hogy a sátrat bemutató videó megnézhető az interneten. Mielőtt először belefogtak volna a megvalósításba, többször is aprólékosan tanulmányozták azt. Emellett Áron egyik teológustársa részt vett az eredeti építésében, tőle is kérhettek tanácsot.
„Minden évben felállítjuk négy hétre, eddig háromszor volt – mondja a lelkes építő, de azt is bevallja – azért eléggé átszabtuk, a témát mi találtuk ki." Első évben a függőségekről szólt, másodszor az imádság fajtáit (bűnbánat, hálaadás, könyörgés) mutatta be, legutóbb pedig a Miatyánk sorait lehetett végigjárni a kispesti imaszobában.
Milyen a fogadtatása? Áron szerint nagyon tetszik a fiataloknak. Aki elmegy az Ifi fél 7-re, az általában be is megy és megnézi az imaszobát. „Az érdeklődők, akik nincsenek megtérve, vagy akik egész évben nem nagyon jönnek templomba, azok is azt mondják, hogy ez egy nagyon nyugodt hely, ahol el tudnak csendesedni, a sok interaktív dolog miatt pedig be is tudnak vonódni" – összegzi a tapasztalatokat.
Hiányzik az érintés
„Jó érzés volt megismerni olyan keresztyén fiatalokat, akikkel ezelőtt sosem találkoztam. Jó érzés tudni, hogy hívő fiatalként nem vagyunk egyedül" – Lőrinczi Tündének a kiscsoportjával voltak szép élményei. A pápai teológának azért is volt új tapasztalat a 2011-es Csillagpont, mert tavaly először vezethetett kiscsoportot.
Alapos felkészítésen vett részt a találkozó előtt, sokat tanult a csoportvezetésről, de mégis úgy érezte, „mélyvízbe dobták" Tatán: „Megkaptam a saját korosztályomat, amelyikkel addig nem dolgoztam, mert nem nézek ki olyan idősnek, amennyi éves vagyok, s ez erőteljes hátrány." Bár a kezdet stresszes volt, nagyon jó csapat jött össze, s a dunántúli lány is élvezte a szolgálatot. Nagyon sokat segített neki, hogy a csoportvezetőkre is odafigyeltek az öt nap során. Azóta bátrabban vezet hasonló alkalmakat a gyülekezetében, a gyakorlati helyén vagy épp a gólyatáborban. „A gyülekezetekben is működnek csoportok, s nagyon hasznos lenne, ha vezetőik kapnának a csillagpontoshoz hasonló képzést" – véli.
Tünde csoportjában jórészt egyetemisták, értelmiségiek voltak, akiknek a főtéma, az Érintések és a főelőadó, Bagdy Emőke professzorasszony sem volt idegen. A közös foglalkozásokon a témát igyekeztek elmélyíteni. Leginkább az kötötte le őket, hogy kreatívan fejezzék ki magukat. „Megtanultuk a kliséinket, az »egyházias mondatok« beépültek a tudatunkba, s anélkül használjuk azokat, hogy átéreznénk jelentésüket" – mondja a végzős teológushallgató. Isten érintését is így próbálták megérteni: „Képzeld el azt a helyzetet, hogy van nyolc ember, aki téged tart, s úgy érzed, elkezdenek elengedni. Csak azt érzed, aki elenged, azt nem, aki közben tart. Folyamatosan úgy érzed, hogy zuhansz, pedig biztonságban vagy. Ez egy olyan tapasztalat, melyet szavakkal el lehet mondani, de úgy nem érint meg."
A csoportvezetőt megfogta az Érintések téma, mert mint mondja, azzal, hogy hogyan érintjük meg egymást sokszor tudatlanul, mi annak a jelentősége és haszna, ezekkel a kérdésekkel nem foglalkozunk. A csillagpontos élmények változtattak a gondolkodásán: „Azt éreztem, hogy valami hiányzik, mióta a teológiára járok, de a Csillagpontig nem tudtam megfogalmazni, micsoda. Az egyházunkban nem illik megérinteni a másikat, ha csak nem vagy vele bizalmi viszonyban. Remélhetőleg, ez a következő generáció körében már nem így lesz."
„A református hagyomány az érintést a tánccal együtt kiiktatta az egyházból. Kézfogásnál tovább nem megyünk, és ez azért nagy hiányosságunk" – mondja Tünde, aki szerint az a baj, hogy érintéseink félreérthetőek, ezért aztán félünk tőlük. Pedig szerinte szükség lenne rájuk. „Nemrég beszélgettem egy orvossal, aki különösen idős, magányos emberek számára receptre írná fel az érintést. Igaza van, mert ismerek olyan idős asszonyt, akinek a mindennapjaiban az egyetlen érintés a vasárnapi Istentisztelet utáni kézfogás."
Tünde került már olyan helyzetbe, hogy megtapasztalta, sokkal többet ér néha egy érintés, mint bármennyi szó. „Börtönmissziós szolgálatom közben egyszer egy bizonyságtétel könnyekig megérintett egy hölgyet. Mondani nem tudtam volna semmit, csak megsimogattam a vállát."
Feke György – Kováts Annamária, fotó: Kalocsai Richárd, Molnár Mónika