– Csaknem nemzeti színekbe öltözött a kert: a zöld füvön fehér hófoltok vannak, már csak a piros tulipán hiányzik – mondja bajsza alatt mosolyogva a vidám tekintetű Csepregi Pali bácsi, miközben az istentiszteletre várókkal sorban kezet rázunk. – Menjünk befele – sürget minket tréfálkozva –, mert nem kapunk helyet. – Nem kell félni attól még sajnos itt, Maradékon sem – feleselünk, mire bevallja: – Hát igen, az őseink jó tágra építették a templomot.
Tizenheten jöttek el ma a száznál valamivel több helybéli reformátusból a százhúsz férőhelyes templomba. Az első padok persze üresek, a hívek a szószéktől a lehető legtávolabb, az utolsó sorokba fészkelik be magukat. Ha eddig nem tudtuk volna, hát ebből biztosak lehetünk: magyar reformátusok közé tévedtünk itt, Belgrád szomszédságában. A feketével borított úrasztala és a prédikáció is Krisztus értünk vállalt áldozatáról szól hozzánk nagypénteken, de kántor híján az ének is úgy botladozik, mintha a golgotai kereszt terhét cipelné a vállán.
Tervekkel tele
A szerémségi szórványban azonban még annak is örülni kell, hogy egyáltalán lelkipásztora van a falunak. Az elmúlt években nem volt még az sem. Azonban Istennek különösen öntudatos az itt lakó népe. – Föltaláltuk magunkat. Összefogtunk, hogy a templomunk ne legyen egyedül. Sok itt a szerb, és attól féltünk, betörnek, ha magára hagyjuk az épületet – meséli Ipacs Anica. A pásztor nélküli időszakban vasárnaponként felolvasásos istentiszteletet tartottak, és tizenöt-húszan mindig összejöttek a leghűségesebbek. Azért akárhogy megvoltak is, örülnek a tavaly augusztusban érkezett fiatal lelkésznek. – Szeretnénk, ha itt maradna. Úgy látom, minden érdekli, mi pedig bármiben segítünk neki. Csináljuk, ha mondja, hisz szóból ért az ember – jelenti ki a presbiter asszony.
Ipacs Anica és Halász Dániel
Tervekből márpedig nincs hiány. A sárospataki teológiáról éppen kikerült Halász Dániel lelkipásztornak, mint bevallja, néha még fékeznie is kell lendületét, nehogy elszámolja magát. A gyülekezet lelki programjait csak fokozatosan, a hívek igényeire figyelve gyarapítja, álmait pedig velük egyeztetve szövi. Elárulja, hogy hosszabb távon akár egy konferenciatelepet vagy az egyházi földeken egy, a híveknek munkát adó gazdaságot is el tudna képzelni a gyülekezet működtetésében. A legfontosabb pedig talán egy magyar nyelvű óvoda lenne, ami a legkisebbeket készítené fel arra, hogy magyar iskolába mehessenek.
Magyarok horvátosítása Szerbiában?
A magyar nyelvnek az egyszerűsített honosítás bevezetése óta mintha kezdene visszatérni a becsülete. Maradékon mintegy hatszáz, a térségben – a környező településekkel: Dobradóval, Satrincával és Nyékincával együtt – úgy kétezer magyar élhet. A gyülekezet mellett a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete jóvoltából a gyerekeknek anyanyelvápoló óra és nyári tábor működik, ősszel pedig csatlakoznának a Magyar Nemzeti Tanács által indított iskolabusz programhoz, így négy-öt maradéki nebuló járhatna a gyermekhiány miatt a bezárás határán táncoló újvidéki magyar iskolák valamelyikébe.
Bár a magyarok túlnyomó része katolikus, az anyanyelvápolás és a magyarságtudat jobban él a reformátusok körében. A templomudvarukon álló kis épületben működő Petőfi Sándor Művelődési Egyesület gerincét is ők adják. A katolikusoknak magyar papjuk sincs, egy horvát atya teljesít közöttük szolgálatot, jóllehet horvátok alig élnek a faluban. De így van ez már sok-sok esztendeje. A pap nem is igazán tagadja horvátosítási szándékait, és időnként nemtetszésének is hangot ad amiatt, hogy a katolikus gyerekek a református gyülekezeti terembe járnak az anyanyelvápolásra. Gondban is vannak mostanában a katolikusok, ha a magyar állampolgárság igényléséhez egyházi iratokkal akarják igazolni származásukat. Nemcsak a kivonatok horvát nyelvűek, de még a nevüket is horvátosítva jegyezték be a papjaik.
Reformátusnak tért katolikusok
A középkorban virágzó szőlő- és borkultúrájáról híres Szerémség a török előrenyomulásával vesztette el magyar jellegét. Ezután még az 1800-as évek első felében is többségében szerbek lakták Maradékot, csak a század második felében kezdett el növekedni a nagyrészt Bácskából idetelepülő magyar katolikusok száma. Mivel a falu ekkor közigazgatásilag a Magyar Királyság részét képező Horvátországhoz tartozott, a misék horvát nyelven folytak. Hogy a maradéki magyarság máig megmaradhatott, abban döntő jelentőségű volt, hogy egy részük a 19. század végén áttért reformátusnak. Az eredetileg katolikus hívek többszöri kérésük ellenére sem kaptak magyarul tudó papot a helyileg illetékes Josip Strossmayer horvát püspöktől. A református egyház azonban eleget tett kérésüknek, így az áttérés nemcsak az anyanyelvi hitélet fennmaradását, hanem a magyar kultúra megőrzésének lehetőségét is jelentette számukra.
Nagyszülői erély
Urbán Jánosnak még a dédapja tért át a reformátusokhoz éppen a katolikus egyház horvátosító szándéka miatt. – Családi perpatvar lett belőle, még az anyja is kitagadta – meséli a férfi, akinek a felesége is katolikus, de őt egy olyan bácskai faluból hozta, ahol magyarul szól a mise.
– Elmennék én többször is, de nem tudom így megszokni, ezért a férjemmel én is a reformátusokhoz járok – mondja az asszony, aki a legszigorúbb magyar a családban. Neki köszönhető, hogy mindenki megőrizte az anyanyelvét a gyerekek közül. Amikor valamelyik unokája szerbül szólal meg, rászól, hogy az utcán úgy beszél, ahogy akar, de ebben a házban a magyaron kívül mást nem akar hallani.
Urbánékat épp a nagypénteki halebéd közben sikerült megzavarnunk
Ez az unoka egyszer bizonyára hálás lesz a nagymama erélyességéért. Ahogy Prikkel András horvát édesanyától született lányai is azok lennének. Ők ugyanis nemrégiben felrótták édesapjuknak, miért nem tanította meg őket magyarul, így most nem kérhetik a magyar állampolgárságot. A férfi nem is vitatja a maga és sok más szülő felelősségét: – Elhanyagoltuk a gyerekeinket, nem úgy neveltük őket, hogy gyakorolhatták volna a magyar nyelvet és a református hitet. Mint mondja, az idősebb lányát a hetvenes évek végén még szerette volna magyar osztályba íratni, ám csak két jelentkező volt, így megszűnt a magyar iskola.
Megtérő Maradék
Szívszorító látvány, hogy mára már csak gaz és szemét burjánzik az egykori magyar iskola helyén. Az utolsó tűzfal évekkel ezelőtt a szomszédos ház nyári konyhájára dőlt. Jön is a tulajdonos, panaszát zúdítva ránk, hogy írjuk meg: az állam azóta sem térítette meg a neki okozott kárt. Amikor hallja, hogy kalauzunk lefordítja nekünk a szavait, magyarra vált. – Ön magyar? – kérdezzük bizonytalanul, mire öntudatosan felel Mikolinác Ignác: – Annak tartom magam. Az ő felesége bosnyák, és mondanunk sem kell, az ő fiuk sem tanulta meg apja anyanyelvét, sőt, amikor nemrégiben fát vágtak, és magyarul szólt hozzá, a fiatalember ingerülten arra kérte, hogy szerbül beszéljen hozzá.
Újjáépülhet még valaha? Az egykori magyar iskola romjai
A település református lelkipásztora maga is a Délvidéken született, és a szórványban nőtt fel. Vannak tehát tapasztalatai, de mint mondja, Maradék még a szórványnál is szórványabb. Mégis bizakodó. Úgy véli, a kétnyelvűség előnyei könnyen beláthatók, ezért ezeket kell megértetni a szülőkkel: – A kisgyerek annyi nyelvet tanul meg, ahányra megtanítják. Ismerek olyan gyereket a szülőfalumból, aki az édesanyjától szlovákul, édesapjától magyarul, az utcai barátaitól pedig szerbül tanult meg. Végül Ézsaiás könyvéből Izrael Istenhez megtérő maradékát említi, mint biztató példát: – Mindig vannak, akik megmaradnak Isten mellett. Bár az asszimiláció, a gyermekvállalási kedv és az elvándorlás miatt Isten itteni magyar református népe is fogyatkozik, még mindig maradtak gyerekek és fiatalok, akikkel lehet foglalkozni, és tettre kész felnőttek is vannak, akikre lehet ebben a szolgálatban támaszkodni.
Kiss Sándor, képek: Kalocsai Richárd
A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2013. május 19-i számának egység napi mellékletében