Egyre ritkább, hogy postai levelünk jön. Sokkal gyorsabb megoldások vannak az információátadásra – mire egy-egy levél eljut hozzánk, sokszor talán már érvényét is veszíti a ráírt üzenet. Ilyen megkésett levelek birtokában van Szegedi László brassói esperes is, aki immáron negyvenöt éve érdeklődik a filatélia iránt.
Egyre ritkább, hogy postai levelünk jön. Sokkal gyorsabb megoldások vannak az információátadásra – mire egy-egy levél eljut hozzánk, sokszor talán már érvényét is veszíti a ráírt üzenet. Ilyen megkésett levelek birtokában van Szegedi László brassói esperes is, aki immáron negyvenöt éve érdeklődik a filatélia iránt. Az esperes az elmúlt évtizedekben tekintélyes gyűjteményt állított össze a trianoni döntésről és ennek előzményeiről, mondhatni, levelezésben áll a trianoni történésekkel. Megkésett levelek – ugyanis már jó előre megírták rajtuk a trianoni döntés végkimenetelét.
(B. Zs.)
Megbélyegzett múlt
Szegedi László családjában nagy hagyománya van a bélyeggyűjtésnek – 1906 óta nagyapja és édesapja is komolyan érdeklődtek a bélyegek és a postatörténet iránt. „Hároméves koromtól fogva apám mellett mindig elcsodálkoztam, és tágult a világ azzal, hogy belekukkantottam a bélyegvilágba, ahol mindaz, ami létezik Isten csodálatos világában, visszanézett énrám, az állatokkal, az emberekkel, az eseményekkel, a történésekkel” – emlékezik vissza az esperes, és hozzáteszi: a bélyegvilágban figyelt fel arra, hogy az erdélyi magyarságnak furcsa, kettős történelme van. „Gyermekként nehéz volt ezt felfogni, hogy létezik egy ma ott élő, az én jelenemre vonatkozó világ, ami Romániát, Erdélyt, dél-erdélyi sorsot jelent egy faluban, ahol románok laknak többségben, és ugyanezzel együtt létezik egy múlt, ami visszatekint azokról a bélyegekről, ahol ugyanazok a településnevek, amik ma csak románul vannak kiírva, magyarul jelennek meg, postai dátummal megjelölve. Ez nekem egyből felcsigázta a fantáziámat, hogy íme, mégis, nagyon sok ponton, sok kis apró dokumentuma van annak, hogy mi itt voltunk, és léteztünk, és hogy kik voltunk.”
A képeslap autentikus kordokumentuma lehet a történelmi pillanatnak, amikor Európa nemzetei, és ezen belül leginkább a magyar nemzet nagy vajúdásban volt. Ez a vajúdás Szegedi Lászlót gyermekkora óta érdekelte. Felnőttként találta meg viszont azt, ami makacs és kitartó gyűjtővé tette ebben a témában: meglátta édesapja gyűjteményében a Parlamentet és a Dunát ábrázoló bélyegeket, amiket a következő felirattal bélyegeztek fölül: Regatul Romainei – azaz Román Királyság. „Elkezdtem kérdezgetni édesapámat, és ő elmondta, hogy akkoriban, amikor ide Erdélybe bejöttek a román hadak, elfoglalták az adminisztrációt. Több feladatot kellett ekkor megoldaniuk: pótolniuk kellett a háborús viszonyok között fennálló papírhiányt, és kezdeniük kellett valamit az itt maradt magyar bélyegekkel, amik hatalmas vagyonértéket képviseltek, és alkalmasak voltak arra is, hogy rajtuk keresztül tudatosítsák a jelenlétüket minden háztartásban. Lefoglalták tehát a bélyegeket, és rájuk nyomták, hogy Regatul Romaniei – azaz Román Királyság.
És milyen egyszerű volt, hogy az egyik magyar ember a másiknak írt egy levelet, és még a legkisebb eldugott faluba is eljutott annak az üzenete, hogy mi az aktuális történelmi valóság” – mondja Szegedi László.
Az egykor aktuális történelmi valóság tehát jól nyomon követhetőn nyomta rá pecsétjét a bélyegekre, levelezőlapokra. A darabokra hulló Osztrák-Magyar Monarchiának a képes levelezőlapjain sokasodtak a különféle hasonló felülnyomások: így üzenték meg a hatalomra törő nemzeti erők, hogy most ők az urak a területükön, és nem a Monarchia.
„Kezdő lelkész koromban, ha volt egy kis összegyűjtött pénzem, elrohantam egy öreg bélyeggyűjtőhöz. Ezt sokan nem értették meg, élcelődtek is vele, hogy én a bélyeggyűjteményemmel udvarolok. Volt benne igazság, büszke vagyok a gyűjteményemre” – szögezi le az esperes. Gyűjteménye gyakorlatilag az 1919-es Kolozsvár-Várad foglalások köré épül. A foglalások, vagy más szóhasználattal a megszállási kiadások történetének feldolgozása komoly történelmi kutatómunkát is igényelt. Sokszor egy képes levelezőlap történéséből indult el, ennek alapján kezdett el nyomozni, hogy mi is történt ott és akkor azon a területen, hogy például miért vannak egy levélen három katonai jelenlét megszállási-foglalási bélyegei és katonai cenzúrájának is a pecsétje – amint arra egy aradi filatéliai levelen talált példát.(1. Szegedi Nemzeti Kormány, Occupation Francaise Arad, Regatul Romaniei Kolozsvár és temesvári szerb foglalás!)
„Ezek a képeslapok – ritkábban levelek – nagyon sok üzenetet hoztak nekem ebből a korból, így lettem ennek a kornak a szerelmese. Sok olyan dologra jöttem rá, ami gyűjtői szempontból igen izgalmas, de engem magyar emberként sokszor elkeserített. Arról tanúskodnak ezek a bélyegek, hogy mennyire nem tudtuk a történelmünket kézben tartani, mennyire nem tudtuk az eseményeket irányítani, viszont hogy ezt mások milyen nagyon célszerűen építették, a legapróbb kis részletig, ha kellett, egy kis papírra rányomtatva, ha kellett, egy hatalmas nagy diplomáciai hadmozdulattal, de végső sorban megalkották azt a nagyot, amiről mi most emlékezünk meg – a trianoni döntést” – fogalmaz Szegedi esperes.
Megkésett levél
A gyűjtemény legfontosabb darabja egy képes levelezőlap, amit egy román tanítóember írt a szamosújvári görög katolikus érsekség nyomdájának. A lapról egyértelműen leolvasható, ami sokak előtt sokáig rejtve volt: az ellentétes folyamat, ahogyan a Monarchia intézményrendszerének szétesésével egy időben egyre inkább öntudatra ébredtek a román emberek.
A híres lap egy tízfilléres, 1914-ben, Budapesten nyomott levelezőlap, amit nem sokkal a román hadak Erdélybe vonulása után, 1919. január 17-én Észak-Erdélyben, Naszódon (Besztercze megye) ad postára egy román tanító.
Ez időben jogilag még mindig teljes a Monarchia, csak a király menekül el Madeira szigetére. Hogyan látja egy román tanító az eseményeket, aki maga nem diplomata, nem politikus, egy olyan ember, akire senki fel nem figyel sem a Monarchia, sem a magyarság körében? Ez a tanítóember úgy gondolja, hogy 1919 januárjában veheti a bátorságot, és a magyar állam felségjelei közé tartozó bélyegre, ami IV. Károlyt is ábrázolja, egy gumiból készült pecséttel rányomja a feliratot saját kezdeményezésből: Posta Romana. És hogy még cifrább legyen, ő örvend annak, hogy a király megbukott, ezzel együtt reméli, hogy a Monarchia is megbukott – ezt kifejezendő a királynak az arcképes bélyegét fejjel lefelé helyezi el ezen a lapon.
Ez a román tanító iskolai román könyvek nyomtatása ügyében keresi meg 1919. január 17-én, a trianoni döntés előtt szinte másfél évvel a szamosújvári görög katolikus érsekség román nyomdáját. Azt írja: a megváltozott történelmi körülmények között sok román könyvre van szükség tanítani. Érzi és érti, hogy az idő sürget, és hogy gyorsan kell cselekedni, mert mindennél előbbre való a román oktatás ügye Erdélyben. Expressz (sürgős) díjszabással teszi fel a levelet két, egymáshoz közel lévő település között. Ez nem szokványos eljárás. A sürgős díjszabás a megszokott háromszorosa volt. „Egy ember megengedi magának, hogy a Monarchiában, egy országban, annak felségjeleit semmibe véve felülnyomja azt, jelét adva ezzel, hogy mától fogva nem érdekes, hogy mit mond Budapest, és mit mondanak a nagyhatalmak. Kikézbesítik a levelet a magyar állam felségjeleivel (mindkét település magyar-koronás bélyegzőjével), rá van írva, hogy sürgős kérés, és az is, hogy „Rezolvat” azaz hogy „el van intézve” – fejtegeti a levelezőlap mondandóját az esperes. „Akinek kikézbesítették a levelezőlapot, az ügyintézte ezt az ügyet, és azt mondta: erről az ügyről, kérem, mi is tudjuk, hogy nagyon fontos. Egyszer egy román filatéliai szaklap egyik újságcikkében megfogalmaztam, hogy az egyszerű emberek sokszor sokkalta gyorsabban reagálnak a diplomáciánál a nemzetüket érintő, fontos kérésekben: tudnak cselekedni és döntéseket hozni. Milyen áldott dolog, amikor partnerre találnak a környezetükben a törekvéseikhez! Én ezért csodálom ezt a tanítót és megemelem a kalapomat előtte” – mondja Szegedi László.
„Ezért, hogy megdicsértem ezt a román tanítót, nagyon megszidtak a székely barátaim. Én ma is azt mondom: ha mindenki felismerné, hogy milyen fontos a magyar iskola, az oktatás, ha néhány helyen, ahol megszűnt az iskola, szülők ismerték volna fel, hogy „expressz”, hogy sürgős ügy az iskolaügy, akkor lehet, hogy a történelmünk is máshogy alakul” – véli az esperes. Szerinte ez a képeslap nemcsak egy ember hihetetlen bátorságáról, pimaszságáról, diplomáciai érzékéről beszél. „Ennek a névtelen tanítónak minden bizonnyal szobrot kellene állítania a román nemzetnek, és egy ilyen darabnak mindenféleképpen a román egyesülési múzeumba, Gyulafehérvárra kellene kerülnie. Ez bizonyíték arra, hogy nem egy véletlenszerű, és spontánul a történelem konjunktúrájában született döntésről van szó, hanem íme, emögött egy lelkület állott, egy nemzetnek a felkészültsége, hogy várták ezt a pillanatot, és beszél arról is, hogy mennyire toleráns, megbocsátó és befogadó volt a Monarchia.” Miért gondolja ezt így a kései szemlélő? Mert ennek az embernek kutya baja nem lett. Normális körülmények között ezt a levelet elkobozzák, a magyar királyi csendőrség kezére adják, ezt az embert előállítják, törvényszék elé viszik, és a lap egy döntő bizonyíték arra, hogy az állam felségjeleit meggyalázta és felségsértéssel vádolhatták volna, de akkor ez a lap nem kerül gyűjtői forgalomba! Ezek nem történtek meg. Sőt, még az sem, amit ugyancsak megtehetett volna a naszódi postamester, hogy megportózza a levelezőlapot, mivel nem szabályosak a bérmentesítés bélyegei. Rátehette volna azt a P (PORTO) betűt, aminek értelmében a címzettnek a díjszabás kétszeresét kellett volna kifizetnie a levél átvételekor. Ez lett volna a szabályos postai eljárás – egyik sem történt meg. „Ez jelzi azt, hogy bár Naszódon magyar postai jelvénnyel, magyar postai objektumokkal levelez egy román tanító, és Szamosújváron ugyanígy kapják meg a levelet, de már a postán is megváltozott a világ” – folytatja a gondolatot Szegedi László. Véleménye szerint valószínűleg már a postán korábban is voltak román alkalmazottak. Vagy legalábbis a postán is voltak olyan emberek, akik úgy gondolták: ezt a tettet nem szabad sem postai, sem díjszabási szempontból büntetni, és nem szabad ebből ügyet csinálni. Főleg úgy, hogy a címzett a szamosújvári görög katolikus érsekség volt. „Ez a kis darab mindig megdobogtatja a szívemet. Az ilyesmit a rosszindulatú filatélisták csinálmánynak nevezik, én pedig ezzel szemben azt mondom, hogy a történelem zsenialitásai közé tartozik. Olyan perdöntő bizonyíték, ami sok mindent elmond arról az állapotról és annak a nemzetek a felkészültségéről, akiknek az álmai között ott volt, hogy nagy Románia megvalósuljon. Hogy Trianon valóssá váljon. Hát ki tudhatta 1919 januárjában, hogy hogyan döntenek a háborús viszonyok között a nagyhatalmak? Ez az ember megérezte, és ez az ember tudta” – mondja az esperes.
Intézményes fejcsere
A román hadak Erdélybe érkezése után kezdődött meg az a folyamat, amit Szegedi László gyűjteménye a legszebben reprezentál: a Monarchia elfoglalt intézményeinek története. A Székelyföldről vannak nyomok román katonai cenzúráról 1918 októberéből, megjelenik Brassóban a hegyivadász alakulat (Regimentul VI.Vanatori), ami aztán eljut Budapestre – és mindez a kor levelezéseire is rányomta a pecsétjét, akár katonai cenzúrák, vagy katonai alakulatok hivatalos pecsétje formájában is.
1919 februárjában megalakult a központi postaigazgatóság Nagyszebenben – még sehol nincsen Trianon. Utána átviszik ezt a struktúrát Kolozsvárra is. „Úgy viselkedik minden rendszer és minden intézmény, mintha az egyesülés egy kész tény lenne” – kommentálja a folyamatot az esperes. „Ha valaki azt képzeli, hogy a gyulafehérvári, 1918 december 1-jei események csak valamilyen eufórikus nemzet ünneplése volt, az nagyon téved” –teszi hozzá, és azt mondja, a deklaratív egységesülés már egy közigazgatási folyamatot is elindított, ami már az előbb bemutatott lapban és sok minden másban is tükröződik. A román lakosság, akik a Magyar Korona Helységnévtára 1910 adatai szerint is többségben voltak a területen, felhatalmazva érezték rá magukat, hogy úgy éljenek és viselkedjenek, mint akiknek természetes dolog az, hogy Erdély nyilvánvalóan Romániához tartozik és Romániának szerves része. Ez a gondolkodás hívta életre az intézményrendszert is. A románok mindenféle intézményt felállítanak, így feláll a posta is. Ebben az éles helyzetben nagyon fontos volt, hogy egy intézmény figyeljen a postán áthaladó információkra, arra, hogy mit gondolnak a magyar emberek arról, hogy ők itt vannak. Pillanatok alatt felállították a cenzori hivatalt is. „Pontosan ezért ezek a levelezések sosem tartalmaznak ilyesmit, mert szigorúan cenzúrázták őket, és nyilván minden olyan levelezést, amely bármilyen politikára vagy hadmozdulatra való információt tartalmazott, elkobozták és megsemmisítették” – mondja ki a történet végét az esperes. Ilyen információ tehát nem maradt fenn, de a román intézmények jelenléte mégis igazolható. Ma már egész komoly katalógusrendszerből követhető nyomon, hogy mikor, meddig, hol milyen alakulatok, milyen cenzorok dolgoztak, kik voltak ezek – igen, még a cenzor személye is beazonosítható.
Esküvel pecsételt
Mivel egy adott ponton a román intézményrendszer Erdélyben megkövetelte, hogy a nagy Romániát létrehozó Ferdinánd király nevére esküt tegyenek a tisztviselők, ezért nagyon sok magyar tisztviselő, aki nem ismerte a román nyelvet, és nem akart felesküdni a román királynak, elhagyta Erdélyt. Tisztviselők ezrei-tízezrei menekülnek el, és hagyják betöltetlenül állásaikat. Viszont voltak emberek, akik vegyes házasságuk révén jól beszéltek románul, és megalkuvók is voltak, gondolták, hogy veszélyben van a vagyoni biztonságuk, a hagyatékuk, a birtokuk, ők maradtak és letették ezt az esküt, maradva hivatalukban. Nyilvánvaló, hogy ezeknek együtt kellett működniük az új hivatalokkal és az új hivatalnokokkal. „Sokáig csak olvastam erről az esküszövegről, addig, amíg sikerült beszerezni egy eredetit 1920-ból” – veszi elő az esperes a megbarnult papirost. Az eskü általában kétnyelvű volt, tanú jelenlétében lehetett letenni. A szövege magyarul: „Esküszöm a mindenható Istenre és becsületemre és lelkiismeretemre, fogadom, hogy I. Ferdinánd királyunkhoz és Románia, hazám alkotmányához hű leszek és a szolgálatom által előírt kötelezettségeknek hűséggel eleget teszek. Isten engem úgy segéljen!” Nyilván ezek az esküszövegek a trianoni békeszerződés után születnek, és akkortájt fogalmazódik meg ez az igény, hogy esküvel erősítsék meg az itt maradó tisztviselők a hűségüket az új alkotmánnyal és királlyal szemben. Ez azért fontos, mert így nagyon gyorsan sikerült az apparátust kicserélni, mert a románok kénytelenek voltak délről hozni embereket, akik megkapták az elmenekültek birtokát és munkáját. A Monarchia precíz intézményrendszert épített itt ki, a fejcsere utáni felállításával és működésbe hozásával tehát nem volt különösebb probléma.
Magyar bélyeg, román érték
Mivel háború volt, és a pénz a háborúhoz kellett, minden intézménynek megmaradt a maga procedurális eszköztára, például nyomtatványok, a postán például levelezőlap, távirat, bélyeg. Ezekkel csupán annyi volt a teendő, hogy ellássák őket kétnyelvű feliratokkal – a bankjegyeket is felülnyomták új értékjelzéssel, akárcsak a bélyegeket. „Ez az én nagy történetem” – mosolyodik el Szegedi László, és mesélni kezdi a kolozsvári és a nagyváradi posta eseményeit. A foglalások után három tényező állt fenn: a háború miatt súlyos papírhiány volt, csak korlátozva adva módot román értékpapírocskák kiadására; emellett az elfoglalt postákon tetemes mennyiségű magyar bélyeget és egyéb postai értékcikkeket kellett felhasználni, és az idő is szorított – a kitágult országhatárok miatt sokkal nagyobb lakosságnak volt szüksége ezekre a szolgáltatásokra. Mivel továbbra is fontos volt az ő véleményeik monitorozása, ezért forgalomban hagyták a régi postai értékeket 1919 február-áprilisáig. Az értéküket egy az egyben számolták:1 korona = 1 lei, 1 fillér = 1 bani. Ezt követően a hivatalnokok látták, hogy ez a rendszer így nem jó, mert túl lassan használódik fel így a megmaradt értékpapír-állomány. Ezért 1919 áprilisától 1 korona csak 50 banit ért. Így születtek meg olyan postatörténeti és filatéliai dokumentumok, amelyeket ma nagyra értékel a gyűjtői közösség. Szegedi László egy távirati feladólapot mutat, ami több oknál fogva is nagy ritkaság. „Abban a világban csak nagyon indokolt esetben küldtek táviratot, mert táviratozni csak a vasútállomásokról lehetett, ami a katonaság kezében volt. Ott volt a legszigorúbb a cenzúra, mert ott volt a legtöbb eszköz, amivel hírt lehetett küldeni, és amivel az átmenő híreket ellenőrzés alatt lehetett tartani. Képzeljük el, hogy az ölünkbe pottyan abban a világban sokmilliárd forintnyi értékjegy bélyegekben és másban. Ezeket új hatalomként felhasználom és eladom. Eladom őket egy az egyben, aztán féláron, mert azt akarom, hogy elfogyjanak. Mert a régi magyar bélyegek használata sem a régi magyar, sem az új román lakosság szempontjából nem jó” – véli az esperes, hozzátéve példákat: „Nem jó, hogy a Parlamentet ábrázoló bélyeggel levelezzen a román tisztviselő vagy intézmény, vagy netalántán Károly király képével.” Hogy a román élet román bélyegekkel is folyjon, emiatt folyamatosan délről is hoztak értékjegyeket, ami viszont már Ferdinánd királyt ábrázolta, illetve az ő édesapját, Károly királyt. Tehát ebben a pillanatban az áll fenn, hogy egyszerre van magyar értékjegy 1:1 paritással vagy 2:1 paritással, és megjelenik mellette a délről hozott, román postai objektum is. Így születik meg egy olyan távirat is, ami Szegedi László gyűjteményének is ritkasága.
A feladvány egy sürgönyös távirat volt Balázsfalváról a román cenzúra kézjegyével ellátva (a cenzor magyar származású pr. Ioan Darvasy – azaz Darvasy János lelkész!), amit háromféle kiadásból fizettek ki és amiknek együttes forgalomban létele alig 28 napig volt lehetséges, 1919. augusztus 3-tól 1919. augusztus 31–ig! Egy román rendelet értelmében 1919. szeptember 1-jétől már nem lehetett magyar értékjegyeket használni Erdélyben. Csak az összehasonlítás kedvéért: egy másik távirat díjszabása 29 korona és 14 fillér – azaz 14 lei és 57 bani: ez a majdnem harminc korona óriási összeg volt ahhoz képest, hogy egy levelezőlap húsz fillér, vagy 10 bani volt.
Szigorúan ellenőrzött értékjegyek
A román diplomácia feltehetőleg már pontosan tudta 1919-ben, hogy hová helyezkedik az antant hatalmak mellett. Bizonyára folytak már háttértárgyalások arról, hogy mi a tétje a román hadsereg elkötelezettségének a nagyhatalmak mellett. Mivel a tárgyalások folytak, ezért a román hadsereg stratégiáját is elő kellett készíteni, nemcsak hadászati, katonai, stratégiai szempontból, hanem propaganda-szinten is, kihasználva az adott kor mediatizáltsági szintjét. Ebben a mediatizáltságban szerepeltek az apró hír- és értékvivő papírocskák, a bélyegek is. A bélyeg arról beszél, amit magán hordoz – ezért elkezdték visszavonni és felülnyomni a magyar bélyegeket.
Kolozsváron 1919 májusában kezdenek neki a bélyegek felülnyomásának a román királyság felségjegyeivel. Mindennek a koordinálását egy magyar tisztviselő, Csatlós Gyula végzi egy román katomai és civil vegyes bizottsággal együtt.
Szegedi esperes úr gyűjteményében Csatlós magánlevelezése is megtalálható. Egy fényképről néz ránk délcegen Iuliu Csatlós postahivatalnok, akire úgy eshetett a románok választása, hogy román felesége révén megbízható embernek tartották – ne feledjük, a Monarchiában korántsem volt olyan egyértelmű egy román-magyar vegyes házasság!
Csatlós közvetített a postaigazgatóság és Stief Jenő, a híres kolozsvári nyomdász között. Ez azért érdekes, mert itt hatalmas értékről, több millió koronáról volt szó a bélyegek felülnyomásakor. Hogyan történt ez a visszavonás? A postahivatalokból százas ívekben vonták vissza a bélyegeket, hogy a vidéki postahivatalok könnyebben tudjanak elszámolni a központi postahivatallal. Könyvelési szempontból a százas ívek nem jelentettek nehézséget, de ha valahonnan kisebb tétel érkezett, az külön eljárást kívánt. „Akkor Csatlós Gyula egy katonákból felállított bizottságot hívott össze és ültetett le postai szakértőkkel és a bukaresti kormány képviselőivel, és szépen felragasztották egy papírra ezeket a bélyegeket. A végén összesítették értéküket, átszámolták, Csatlós Gyula és még egy ember hitelesítette.
Ezt a procedúrát onnan ismerjük, hogy előkerült Csatlós Gyula levelezése Kolozsváron, ami az én birtokomba került” – magyarázza az esperes. Ami bélyeg nem százas ívben érkezett be, azt kivonták a forgalomból. Amit a nyomdába vittek, azt viszont felülnyomták. „Ennek óriási története lett, mert voltak olyan névértékek, amelyekből egyetlenegy ív létezett, például a portó egyesből, ami azóta világritkaság.
Ennek az lett az eredménye, hogy egy adott pillanatban mind a román, mind a nemzetközi bélyeggyűjtők felfigyeltek rá és elkapkodták” – mutat rá a folyamat igen érdekes pontjára Szegedi László.
A nagyobb névértékeket levelezőlapokon nem, csak a távírdákban használták. Volt, hogy tíz- és ötlejes bélyegeket nyomtak, ami horribilis összeg egy tizenöt banis levél díjszabásához képest, aminek az ajánlott feladása is csupán 40 bani volt! A távírda működéséről kezd mesélni az esperes. Amikor jelentkezett valaki táviratot feladni, akkor csakis a kolozsvári központi és máshol kizárólag a kettes vonatállomási postahivatalok fogadták. A feladó kapott egy magyar távírdai nyomtatványt, amire megírta a táviratot, és az illető díjszabást ezekkel a visszavont vagy felülnyomott bélyegekkel kellett kifizetnie, és nagyon ritkán a román királyság bélyegeivel is. „Ez nyugtaként bekerült a postaigazgatóság könyvelésére, amivel igazolták, hogy az illető kifizette a távirat díját. Ezt utána odaadták a távírdásznak, aki felírta a kódrendszerét, hogy a megadott számú távírdász elküldte a megadott helyre a táviratot, és akkor a címzett csupán egy összehajtogatott, kicsi táviratlapot kapott kézi átírással. A feladólapokat viszont bezúzták, mivel egy 1922-es rendelet nyomán minden magyar közigazgatási dokumentumot meg kellett semmisíteni, csak egy margittai postamester és Csatlós Gyula tartottak vissza ebből a megsemmisítendő anyagból egy keveset – ez pedig komoly szabálytalanság volt –, így kerülhettek ezek ma gyűjtői kézbe” – zárja a történetet az esperes. Innen tudhatjuk, hogy működött a posta Erdélyben, de feltehetőleg a többi elcsatolt területen is.
Román hadak útja
1918-ban Aradon létrejön egy nemzeti román tanács, akik tárgyaltak Tiszával, és a román értelmiség és politikai gárda részéről előkészítették Trianont. Ugyanakkor már egy olyan szellemi mozgolódás volt Erdélyben is, olyan háttere volt ennek az előkészületnek, amit csak az nem látott, aki nem akarta látni. A magyar hatóságok, a Monarchia apparátusa tehetetlenné vált olyan szinten, hogy a legkisebb faluban is román nemzeti gárdák jöttek létre.
Erre ékes bizonyíték is egy dél-erdélyi, amúgy is szórványhelyzetben lévő falu gárdájának a bélyegzője, akik fontosnak tartották, hogy a galíciai frontra kiment katonának a levelét, amit hazaküldenek a mamának, azt egyszer az ottani a falunak a nemzeti gárdájának el kell olvasnia. Rajta van az ő pecsétjük is (CONSILIUL NATIONAL MERISOR – Hunyad megye) az olasz cenzúra mellett.
A Monarchia ezen a vidéken teljesen tehetetlen volt, mert feltehetőleg annyira lefoglalta a teljes, nagy háború, annyira elfogytak 1914 óta az erőforrásai. 1918-ban nemcsak itt, hanem a szerbeknél, a horvátoknál, a felvidéki cseheknél, a fiumei olaszoknál, mindenhol szétesőben volt a rend. „Még nem volt trianoni döntés, de egyszerűen a katonaság bevonult egy intézménybe és azt mondta: mától fogva itt mi fogunk irányítani, és az a tisztviselő, aki akart maradni, és esküt tett, az maradt, és aki nem, annak felajánlották, hogy szabadon elmehessen” – fejtegeti a folyamatokat az esperes. Ez egy hallgatólagos foglalás volt, amire a nagyhatalmak nem reagáltak. Egyetlenegy ponton avatkoztak be, Aradon, mégpedig Condrecourt tábornok, aki a magyar és a román hadak közé állított egy francia hadtestet, és Aradon demarkációs vonalat csináltak a városban. A város vonatállomásán a román hadsereg, román cenzúra, a városon belül franciák és magyarok, az ő közelükben Temesváron pedig szerb foglalás volt. Erdélyen belül nem avatkoztak be. Abban az időben nem létezett a Monarchiának semmiféle biztonsági apparátusa, így a vagyon védelmét például egy Kolozsváron kiadott háromnyelvű proklamációval igyekeztek megszervezni azok az emberek, akik a nemzetiségekből felvállalták a vezetői szerepet. „Szabad fosztogatás volt, aki kapta, marta, aki elfoglalt egy intézményt, az övé volt” – összegzi az esperes a foglalás filozófiáját. Mindeközben a román hadsereg már rég túlhaladja a határt 1919 nyarán, átlépi a Tisza vonalát, és nyomulnak Magyarország területén. De a románság nemcsak a hadakat vitte, hanem ugyanúgy felépítette az intézményeit Magyarországon, akárcsak Erdélyben.
Egy egész dokumentumcsomag rajzolja a szemünk elé az okkupáció útvonalát és történetét. Román cenzúra Mezőhegyesen, Nyíregyházán, Mátészalkán, Debrecenben, Budapesten, Mezőberényben valamint telefonos távbeszélést igazoló iratokon is ezek nyomai Nagylétán.
„Ez egy szándékos, jól végiggondolt akció volt, amire ment velük a saját apparátusuk, és elfoglalták a legvitálisabb helyeket, a postát, a vasutat” – magyarázza a román hadsereg előkészületeit Szegedi László. Összegyűjtött dokumentumain nyilván nemcsak a posta, hanem a hadmozdulatok is nyomon követhetők. A civil levelezésekre az illető hadtestek katonai bélyegzőjét használták cenzúrának, így az egyes hadtestek hadmozdulatai is megfigyelhetők a levelezésekből.
Haladunk végig a képeslapokkal az országon, mígnem a román hadakkal és az őket kísérő bélyegekkel és bélyegzőkkel Budapestre érünk. „Sok román emberrel beszéltem és sokat olvastam erről – ez mindig nagy vágyuk és álmuk volt eljutni Budapestre. Sok román szerette volna látni a helyet, ahol a felmenői tanultak, ahol képviselőik voltak, sok román értelmiségi megfordult. Nagyon sokat jelent ez az okkupáció nekik mindmáig. Ekkor születnek olyan levelezések, amiket nem cenzúráztak, amit az egyszerű katonaság visszaírt akár Erdélybe, de inkább a Kárpátokon túlra, mert onnan jött a hadsereg” – ad hangot az akkori román emberek örömének Szegedi László, és hozzáteszi: ekkor születnek nagyon érdekes szövegek.
Összehangolt munka
A román akció átgondoltságát és összehangoltságát jelzi, hogy aznap, amikor Moşoiu tábornok és Mărdărescu csapatai bejutnak Budapestre, ugyanakkor kerülnek forgalomba a Csatlós Gyula vezényletével begyűjtött és Kolozsváron felülbélyegzett bélyegek is. A román vezetőség beköltözik 1919. augusztus 3-án a Gellért Szállóba, és másnap díszfelvonulást tartottak Budapest utcáin. Ekkor kezdenek el levelezni a katonák. Szegedi László megszólaltat párat közülük. Az elsőt 1919. augusztus 14-én adták fel, katonai bélyegzővel, azt írják rajta: „Ma, 15-én díszlépésben vonultunk be a tigrisek fővárosába, ahonnan üdvözlünk benneteket.” A „tigrisek” alá van húzva.
Ugyanakkor ez év szeptemberében az egyik katona azt írja: „Amikor látom Budapest polgári lakosságát, hogy miként fogadtak bennünket, románokat, akkor én, a román őrs, meghatódva gondolok arra, vajon ez fikció vagy valóság? Olyan pillanatokat élünk át, amelyek nagyságának és nagyszerűségének ez a nemzet még nincs tudatában.”
Ez kicsit belecseng abba a versbe, amit egy másik katona írt haza, és ami azóta közszájon forog Romániában: „A mi országunknak arany jövője van, És látom az elkövetkezendő századokban Az ő felemelkedését” – írja Budapestről a román katona.
Arról is van dokumentum, hogy hogyan fogadta 1920-ban Bukarest lakossága a dicsőségesen hazatérő román katonaságot. Amikor ezek a hírek elérték a román embereket, nyilvánvaló büszkeséggel töltötték el őket. „Én próbálom őket filatéliai, hadászattörténeti szempontból, de történelmi megközelítésben is képbe rakni, mert nagyon fontos tudni azt, hogy mi volt a moralitása ezeknek az embereknek, hogy mi volt az a motiváció, amivel ekkora áldozatvállalásra képesek voltak, hogy elmentek odáig, és maga az a tény, hogy Budapesten mit találnak, és hogyan írnak arról, hogy ők hogy érezték ott magukat. Ezekről nincs mit írjon egy könyv, mert nem szólalnak meg a román katonák egy magyar történész előtt, csak a képeslapról olvashatom le, hogy mi történik ott” – mutat rá a képeslapok titkára Szegedi László.
Bár azon a képeslapon, amit a magyar békeküldöttség írt haza Trianonból, nincsen sok szöveg, de mégis igen beszédes. A békebizottságot befogadó, vagy inkább fogva tartó szállodát ábrázoló képeslapon a magyar küldöttség bélyegzője mellett ott van a szövetséges hadak cenzúráját jelző pecsétje is. „Tehát még a békeküldöttség hazaírt képeslapját is szigorúan ellenőrizték!” – figyelmeztet az esperes.
De nemcsak a trianoni cenzúra megléte megdöbbentő a magyar ember számára. Budapesten is működött román cenzúra, a Nyugati pályaudvaron. Budapestet csak a román hadsereg bélyegzőjével ellátott, fényképes igazolvánnyal lehetett elhagyni.
Komolyabb utakhoz a budapesti román rendőrségtől kellett engedély kérni.
Eltitkolt és el nem titkolt események
Mindez persze – a román fennhatóság Budapesten – nem jöhetett volna létre egy olyan országban, amit a vesztes háború és a Kun Béla-éra nem tesz teljesen tönkre. A románok megérkezésükkor azonnal akcióba kezdtek. Ahogyan azt H. H. Bandholtz tábornok, aki a szövetségesek budapesti négytagú katonai missziójában Amerikát képviselte, „An Undiplomatic Diary” című emlékirataiban leírja, első akciójuk a meglévő magyar hadsereg lefejezése volt. Alhadnagyoktól fölfelé minden katonatisztet deportáltak Romániába, az aradi fellegvárba, utána a fogarasi várba, és ugyanúgy a brassói citadellába. Szegedi Lászlónak innen is van levelezőlapja: a fogarasi várbörtönből. Ezen történésekről az említett visszaemlékezésből tudta meg, hogy a svéd Vöröskereszt kéri a budapesti szövetséges hatalmakat, hogy meg szeretnék látogatni ezeket a tiszteket. El is mennek, és számba veszik, hogy hetvenketten raboskodnak a fogarasi várban. A bemutatott képeslap egy bebörtönzött magyar tiszttől származik, amire a cenzúra román betűkkel ráírta: a fogarasi Internált Láger („Lagarul de Internati Fagaras”). 
Nyilván nekik nem volt módjuk mindennapi levelezésre, két-három darab levelezőlapnál több bizonnyal nem maradt fenn, és ennél többet nem is engedélyeztek. Nagy dolog, hogy nemcsak Bandholtz igazolja a svéd Vöröskeresztes leírását, hanem postai dokumentum is, hogy igenis, magyarul levelező katonatisztek raboskodtak a fogarasi citadellában, a budapesti román foglalás ideje alatt. Ez megmagyarázza, hogyan maradt Magyarország gyakorlatilag hadseregvezetés nélkül. „Nem térek ki arra, amire Bandholtz kitér, hogy milyen visszaélések és rekvirálások voltak, de szinte minden magyarországi elfoglalt városnak megvan a maga története” – mondja az esperes. Sok helységből származik olyan lap, ami bizonyítja, hogy a románok ott voltak. Ezt, hogy bizonyítékokat gyártsanak saját magyarországi jelenlétükről, az esperes így kommentálja: „Döbbenetes, hogy nemcsak arra koncentráltak, hogy minél mélyebbre hatoljanak Magyarországban, hanem hogy mindezt dokumentálják és kommunikálják is.”
És valóban, a bélyegek mellett fényképek is előkerülnek Budapest okkupációjáról. Pörögnek a szemünk előtt az események, egy egészen másik oldalról, ami mindezt nem történelme legnagyobb szégyenének, sokkal inkább történelme csúcspontjaként látja.
A képeken ott van éjszakai őrjárat a Duna partján, illetve a díszfelvonulás, a képeket a szereplői is dedikálták. 
Van arról is dokumentum, ahogy 1919. május 19-én Mărdărescu tábornok, az erdélyi hadak vezetője fogadja a nyíregyházi polgármestert, aki köszönetet mond neki a bolsevikok alóli felszabadításért.
Fegyverletétel Szolnokszászon, és a sor folytatódik – sorakoznak a képek a román hadsereg nagy pillanatairól. Ránk köszön fényképről a brassói citadellabörtön román parancsnoka, aki a magyarországi hadjáratból tért vissza, de hídfelrobbantást és hadikórházat is látunk, és azt, ahogy a román hadak etetik a magyar gyerekeket – ennek megvolt a propaganda célja, de Kun Béla valóban nagy nyomorúságot hagyott.
Hírverés
A románok a nemzetközi, sőt, a frankofón sajtóra is gondoltak – 1919. augusztus 30-án az Illustration című francia újságban előkelő helyen jelennek meg képek a román hadak bevonulásáról Budapestre. Fontos volt, hogy erről az eseményről a francia közvélemény is tudjon, tehát valószínűleg újságírók is kísérték a hadat, és vitték a hírét az eseményeknek. A Budapestet elfoglaló hetedik divisio (tízezred) pedig még külön ajándékot is vitt haza a miniszterelnöknek – 126 eredeti fotót Budapest elfoglalásáról, amik ugyancsak az asztalra kerülnek a kőhalmi lelkészi hivatalban. „Az akkori magas rangú katonai vezető családja beadta az albumot egy antikváriumba, így került hozzám” – mondja Szegedi László, aki komoly anyagi áldozatot hozott, hogy az övé legyen a gyűjtemény. Megdöbbentő képeket látunk, amiből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az akkori politika súlyosan alábecsülte a románokat. A 16. gyalogezred a honvéd laktanyában. Az ezred tisztikara. Díszseregszemle a Parlament előtt. A Nádor utcai laktanyában. Ágyúk Rákos mezején. Hadgyakorlat a Ferenc József laktanyában. Andrássy úti laktanya. Katonakórház és katonai mentőszolgálat Budapesten. Budapesti pékségek – ahol a hadnak sütik a kenyeret. Műtőorvosok. Tárgyalás az antant képviselőivel. Egy egész intézményrendszer bújt elő a földből, és fényképezte le magát mindenféle szemszögből, hogy a világ jól lássa. Milyen kegyetlen pontossággal és részletességgel hajtották végre a tervüket.
Képeslaptól Trianonig
A részletekben valóban sok erő rejtezik. Az 1919 elejéről bemutatott lap arról tanúskodott, hogy a Monarchia ezekre már nem volt képes odafigyelni. A románság pedig annál inkább. Az egyik kép, ahol a tisztek dolgoznak íróasztalaik mellett, egészen szívbe markoló – nemcsak arra gondoltak, hogy a haderejükkel legyalulják az országot, és hogy minden levélre ráüssék a pecsétjüket, hanem arra is, hogy magukkal hozzák az asztali ortodox keresztjeiket. Bár talán a kereszt itt csöppet sem részletkérdés.
„Kevesen foglalkoznak ezzel, mert kényes téma, és kevés dokumentum maradt meg róla. Amit itt az előbbiekben láttunk, a hadsereg jelenléte is a Trianont megelőző kampány része volt. Budapest elfoglalása után még arra is volt gondjuk, hogy a ottani magyar bélyegekre ráüssék (nem hivatalos, propagandisztikus párizsi kiadás) a román megszállás pecsétjét „Ocupatia Romana Bp.1919”, és tették ezt nagy erővel Debrecenben is (ZONA DE OCUPATIE ROMANA felülnyomással), hogy a bélyeggyűjtők ezrei csapjanak le ezekre a csinálmányokra, megszállási bélyegekre világszerte. Megtöltötték vele a világot, és ezzel is előkészítették a trianoni döntést” – összegez Szegedi László.
Ez a rendezettség nagyon sokat nyomhatott latba a trianoni döntéskor. A szövetséges hatalmak azt láthatták, hogy a románok felkészültek, hogy ez a frankofón nemzet odaérett, hogy működtesse nagy Romániát, megvalósítsa nagy álmát. A román hadsereg teljesítménye igen impozáns volt – a trianoni döntésre maximum a részletek kidolgozás maradt.
A döntés tehát egy hosszú történelmi folyamat végeredménye, aminek első szinten több évszázados demográfiai megalapozottsága volt – már az 1900-as évek elején megbillentek a demográfiai mutatók, a terület túlnépesedett. A Monarchia struktúrái szétestek a háborúban. Ebben a kritikus történelmi pillanatban szerencsétlen módon radikálisan balra fordult Magyarország, ezért az egész világ negatívan tekintett rá, ez is sokat hozott a latba, amikor dönteni kellett. „Európa félt a szélsőbaltól, ezért sem lehetett Magyarország mellé állni” – emlékeztet Szegedi László.
A nyomok 1922-ig vezetnek – ekkorra ugyanis meg kellett semmisíteni minden magyar közigazgatási papírt, és a helyüket a románok vették át. Maradt persze ez a pár lap, pecsét, szabálytalanul megmentett távirat, hogy kései mementóként tanúskodjanak arról, hogy volt egyszer Osztrák-Magyar Monarchia, volt egyszer egy intézményrendszer, aminek nem volt ereje odafigyelni a részletekre.
Bagdán Zsuzsanna
A cikk megjelent a Confessio Trianon 2010 rendkívüli különszámában