Ebben az évben is a Lágymányosi Ökumenikus Központ ad otthon a MEÖT pünkösdi ünnepre készülő alkalmának. A koranyári időre való tekintettel a délutáni dicsőítést és az istentiszteletet a kertben tartják, a zene már délután messze hallatszik.
Fiatalok és idősebbek is folyamatosan érkeznek a helyszínre, majd letelepednek a fűbe és beszélgetni kezdenek, hiszen ezét jöttek: közösségben lenni egymással – és Istennel. Az ökumenikus központ napsütötte kertjében, a református, evangélikus, pünkösdi, metodista, baptista és katolikus dicsőítő zenekarok énekét hallgatva úgy érzem, végre valóban készülök pünkösd ünnepére.
A délután folyamán fellép a Budai Református Egyházközség és a Magyar Pünkösdi Egyház Országos Ifjúsági Missziójának dicsőítő csapata, a Mandák Mária Evangélikus Diákotthon diákjaiból alakult zenekara, a Mandák Band, a Budapesti Baptista ifjúsági istentiszteletek dicsőítőiből erre az alkalomra összeálló zenekar és a Műegyetemi Katolikus Közösség zenekara.
Nem a félelemé
Az ünnepi áhítatot Steinbach József, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke tartja Pál Timóteushoz írt második levele első részének hálaadó sorai (2Tim 1,3-7) alapján. „Ebben a testvéri környezetben kimondhatom, hogy sokféle félelemben élünk, melyeknek különböző fokozatai vannak” – kezdi a MEÖT elnöke, majd hozzáteszi: van, amikor a szívünkbe hasít az aggodalom; van, amikor egy tartós, folyamatos feszültségben élünk; a végső fokozat pedig a kétségbeesés, amikor nem látjuk a kiutat. A félelem ráadásul nem csak egyénileg értelmezhető, mert félhetünk családban, gyülekezetben, egyházban vagy a társadalomban. „Isten azonban nem a félelem Lelkét adta, hiszen Krisztus ügye győztes ügy. Ő elveszi félelmeinket és helyette az erő, a szeretet és a józanság Lelkét ajándékozza nekünk” – hangsúlyozza.
Mint mondja, félelmek helyett erőt ad, ez az erő pedig nem a mi erőnk, hanem Isten ereje – Lelke által. A dunántúli püspök szerint ezt a mennyei erőt úgy tapasztaljuk meg, hogy folyamatosan küzdünk Krisztus követésében, próbálunk mindent megtenni, de esti imádságunkban csak azt tudjuk mondani, „ennyire futotta ma, egészíts ki, Uram”. „Amikor megteszünk minden tőlünk telhetőt, Ő a segítségünkre siet és megadja a mindenre elégséges áldást és erőt” – teszi hozzá.
A második fontos pont a püspök szerint a szeretet, ami nem a mi szeretetünk, hanem Istennek az a szeretete, mellyel Krisztusban szeretett bennünket. „Ez a megváltó szeretet, mellyel előbb szeretett és mely szeretettől senki el nem választ minket, mert ajándékba kaptuk – folytatja. – Ebből következik, hogy ez a szeretet másokért áldozatokat hozó szeretet, mert a hívő ember nem csupán önmagának él, hanem azoknak, akiket Isten rábízott.” Mint mondja, ezt a szeretetet megismerve beszélhetünk az okos szeretetről, mely szerint a hívő embernek önmagára is kell gondolnia: legyen rendben testileg és lelkileg, mert csak az az ember, aki testben, lélekben és hitben egészséges, aki önmagára is figyel, és aki önmagát is szereti, az tud másoknak szolgálni.
Végül a józanság Lelkéről beszél a hallgatóságnak: „A Szentlélek nem a rajongás, hanem a józanság Lelke. Az a hívő ember, aki a Szentlélekkel betöltekezett, a realitások talaján jár, állandó kapcsolatot tart Istennel és hittel bátran előre tekint”. Steinbanch József rámutat, hogy a józanság Lelkével képesek vagyunk leszámolni minden illúzióval: nem rózsaszín ködben tekintünk a világra; tudjuk, milyen az ember; és éppen azért tudunk adni, mert nem várunk a másiktól semmit – ezáltal kapunk nagyon is sokat. „A józanság Lelkével leszámolhatunk az illúziókkal, de azt is jól tudjuk, hogy a hit nem illúzió és ennek optikáján keresztül minden mássá, krisztusivá lesz” – zárta gondolatait a dunántúli püspök.
Közös ünnep
Énekszóval, elcsendesedéssel és kávé melletti beszélgetéssel folytatódik a délután. Mindig különlegesek az olyan alkalmak, amikor különböző felekezetek fiataljai együtt vannak és az ünnepre szánnak egy délutánt.
Az ilyen alkalmak mutatják meg, hogy Krisztusban egyek vagyunk és a különbözőségeink ellenére is közös úton járunk. Így vélekedik erről Szontágh Szabolcs, a MEÖT Ifjúsági Bizottságának elnöke is. Mint mondja, a mai európai kontextusban különösen fontos az egység megélése Istennel és a közösség gyakorlása egymással. „Keresztyén identitásunk fog megőrizni bennünket, a többi fizikai és jogi védekezés csak időnyerés, a kultúrkeresztyénség nem elegendő. Egységben kell lenni Istennel, olvasni a Szentírást, és erősíteni kell a gyülekezeti közösségeket. Ehhez a Szentlélek adja a tüzet és az erőt."
A leghangosabb csönd
Már alkonyodik, mikor a kápolnában összegyűlünk az este záró alkalmára, az evangélikus egyetemi gyülekezet szervezte taizéi imaórára. Ezekben a percekben már nem beszélgetünk, csak együtt, közösen éneklünk, elcsendesedünk és nézzük a mécsesek pislákoló fényeit.
Bence Áron, az alkalmat vezető evangélikus lelkész Lukács evangéliumának az elveszett drahmáról szóló része (Lk 15,8-10) alapján oszt meg néhány gondolatot. A történet legfontosabb üzenete, hogy az özvegyasszony megkeresi, felkutatja az elveszetettet és végül nem a drahma gurul vissza hozzá, hanem ő talál rá. Valódi biztatás ez pünkösdre készülve.
Korábban nem vettem részt hasonló alkalmon, ezért az elején még feszengve ülök a földre terített takarón, azonban szinte észre sem veszem, ahogy énekről énekre egyre inkább elgondolkodom. Az imaóra kiemelt pillanata, amikor hosszú perceken keresztül mindenki magában imádkozik. Bence Áron azt mondja, ilyenkor lehetőséget adunk magunknak, hogy valóban a Szentlélekre figyeljünk. Ahogy telnek a percek minden és mindenki hallgat, ebben a különös csöndben személyesebb az ima. Szinte hangosnak hat, ahogy az ablakon át lágy, borzongató fuvallat szökik a terembe, de így még kivételesebb módon emlékeztet Jézus szavaira: „hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy: így van mindenki, aki a Lélektől született.”
Farkas Zsuzsanna, fotó: Vargosz