Mást vagy másként játszol egy egyházi szervezésű fesztiválon, mint egy világi bulin?
Ugyanazt a műsort adtuk elő Szegeden, a Tágas Tér Fesztiválon, mint például a soproni VOLT-on vagy máshol a turné során. De ez nem azt jelenti, hogy ide világi műfajt hoztunk, hanem hogy Sopronba is olyan műsort vittünk, ami egy egyházi szervezésű fesztiválon is érvényes. A dolgom az, hogy ahhoz szóljak, aki meghallgat. Ha nincs tisztában a hivatkozásrendszerrel, az sem baj, majd kicsírázik benne az érdeklődés, ha akarja. Ha meg nem akarja, akkor én is hiába akarom.
Hogyan minősítenéd akkor a saját műfajod? Van, aki szerint dicsőítés.
A dicsőítés „körön belüli műfaj", aki bent van, annak triviális, aki kint van, annak idegen. Nekem más a dolgom. Félreértés ne essék: tisztelem azokat, akik ezt a műfajt képviselik, de egy áttétel nélküli dicsőítő ének soha nem fog bekerülni az országos rádiókba, míg az Igazán című dalom refrénjét minden koncerten együtt énekli több ezer ember. „Nem kérek mást, csak elég időt, igazán érteni, szeretni Őt." Ezt a refrént a VOLTon harmincezer, Szegeden a Tágas Téren csaknem tizenötezer ember énekelte. Ez nagy csoda, ez az igazi jutalmam: arról beszélhetek, ami érdekel, és néha még akkor is hat, ha a közönség egy része talán nem is tudja, miről szól a dal. De együtt énekeljük. Meggyőződésem, hogy visszahat rájuk, talán nem tudatosan, talán nem tömegesen, de néhányan biztosan utánanéznek, hogy miről is van itt szó. Így volt Az utolsó hangos dalnál is: „ha minden pecsét felszakad, elsötétül majd a Nap, de lesz, aki semmitől se fél, lesz, aki örvend, ünnepel, hogy a Megszabadító így jön el, és a remény újra él." Nem saját döntés volt ez az irány, a '90-es évek elején még azt sem tudtam, hogy miről írtam A Megváltó című Bonanza-dalt. Csak évekkel később jöttem rá, számomra is akkor kezdett tartalommal megtelni.
Mikor jöttél rá?
Nem hitben nőttem fel. Felnőtt fejjel tapogattam rá erre a dologra. Persze van, hogy eltévedek, de legalább van tudomásom róla, hogy létezik helyes út, amin járni kéne.
Abból, amit mondasz, feltételezhetném azt is, hogy református vagy. A felnőttkori eszmélésed miatt kérdezem, hogy választottad a katolikus egyházat vagy beleszülettél?
Ebbe születtem – ahogy a legtöbb ember. Apám református, édesanyám katolikus volt, ő ragaszkodott hozzá, hogy katolikus templomban kereszteljenek. Többnyire tisztában vagyok a különbségekkel, de nem érzek éles határokat a felekezeteink között. Lehet arról beszélni, hogy a katolikus templomban nagy-e a pompa – református barátaim ezzel szoktak cinkelni –, lehet viccelődni azzal, hogy „málnás édesség" –, de talán ez nem is sértő már. Nézetem szerint a mai világban minden jelentőségét elvesztette ez a fajta különbözőség. A gyerekeink ökumenikus iskolába járnak, soha semmiféle felekezeti ellentétet nem tapasztaltam. Hadd mondjak egy nagyon egyszerű hasonlatot: ha ég a ház, nem az a legnagyobb probléma, hogy van-e wifi. Jutalomnak élem meg, hogy keresztény vagyok. A szüleim nem gyakorolták a hitüket, de az összes családi ünnepünk „sátoros" ünnep volt. Tehát a forma megvolt, már „csak" tartalommal kellett megtölteni, amikor az ember magára eszmélt. A liberális kollégák szeretnek mindenkit szentfazéknak beállítani, aki hitre vergődött – persze engem is. De én ízig-vérig világi ember vagyok, csak éppen szeretném a tekintetemet a jó irányon tartani, mert szeretem hinni, hogy van jó irány. Ez a minimál program.
De nem minden dalod bibliai alapú, vagy szól Jézusról.
Az nem is lenne jó. Más is érdekel. Az embernek vannak vágyai, lázadó pillanatai, ezekből lesznek a szerelmes és haragos nóták. Ilyen is van. Joggal jegyzik meg a feketeöves keresztény hallgatók, hogy Ákosnak nem minden dala keresztény. Szoktam erre mondani, hogy miért, neked minden perced az? Úgy kelsz már reggel? Én fájós derékkal és torzonborzan ébredek, össze kell raknom magamat, meg kell fésülködnöm, szóval: ember vagyok. Amikor gyónni megyek a Bazilikában szolgáló Farkas atyához, 87 éve minden derűjével végighallgat, és mindig megkérdezi: ezt most megbántad vagy elmesélted nekem? Pontos kérdés! Aztán ha szégyellem, hogy megint ugyanazzal jövök hozzá, azt mondja, még mindig jobb, mintha mindig új bűnökkel jönnél. Gondolj a tanítványokra, akiket kétezer évvel ezelőtt választott magának Jézus. Talán nem bűn kimondani, hogy elég szedett-vetett társaság volt. Ott éltek a csoda valóságában, a saját szemükkel látták Jézus csodáit, a szentségét, a tudását, mégis elárulta az egyik harminc ezüstért, a másik meg háromszor is megtagadta. Akkor mi, akik időben és térben is messzebbről követjük, miért izguljunk? Persze botlunk, de emberek vagyunk. Az eszmei cél a megszentelődés, de a legtöbbünknek ez a Földön nem megy. Az utópiák megvalósításától tartózkodjunk, de ne mondjunk le róluk – mert van remény.
Hegedűs Márk, fotó: Akos.hu
Az interjú megjelent a Reformátusok Lapja 2015. november 15-i számában.