Már a Rajnai Evangélikus Egyház szokásos évi zsinatán, ez év januárjában, Bad Neuenahrban meghívtak a szeptemberi jubileumi zsinati ülésre. Sokunkkal együtt kívánták megünnepelni rajnai protestáns testvéreink a valóban jeles évfordulót – írja beszámolójában Huszár Pál az MRE világi elnöke.
Már a Rajnai Evangélikus Egyház szokásos évi zsinatán, ez év januárjában, Bad Neuenahrban meghívtak a szeptemberi jubileumi zsinati ülésre. Sokunkkal együtt kívánták megünnepelni rajnai protestáns – a hivatalos név ellenére valójában inkább református – testvéreink a valóban jeles évfordulót.
Ennek megfelelően méltó ünnepélyességgel emlékezett a négyszáz évvel ezelőtti, első helvét hitvallású generális zsinatra szeptember 4-én és 5-én a Rajnai Egyház Zsinata és a duisburgi Salvator Kirche gyülekezete. A legszélesebb értelemben vett ökuméné alapján hívták meg az ünnepi alkalom vendégeit: a népes és rangos vendégsereg Indonéziából, Namíbiából, Itáliából, Litvániából, Amerikából és Közép-Európa úgyszólván minden országából – benne szép magyar hazánkból – gyűlt össze.
Amiként az a történelmi jubileumokhoz illik, ezúttal sem volt öncélú az emlékezés, a mának is szóló üzenetet kutatták a mostani Rajnai Zsinat résztvevői az 1610. szeptember elején öt napon át ülésező tanácskozásról fennmaradt jegyzőkönyv és egyéb egyháztörténeti források tanulságai alapján. A négyszáz évvel ezelőtti összejövetelt elsőként tekinthetjük generális, azaz több hercegség területére érvényes zsinatnak, amelyet a dolog természetéből adódóan a reformáció helvét irányzatának több helyi tanácskozása is megelőzött.
Vészterhes történelmi körülmények között tartották meg a duisburgi generális zsinatot, hiszen már érződött a reformáció és az ellenreformáció, a két tábor egymásnak feszülése: 1608-ban az erőszakos ellenreformáció ellen tiltakozó protestáns német fejedelmek pfalzi (IV.) Frigyes vezetésével megalakították a Protestáns Uniót. Nem késett az ellentábor válasza sem: 1609-ben létrejött a Katolikus Liga. Idő kérdése volt, hogy a két tábor mikor indul meg egymás ellen.
A harminchat zsinati küldött között ott voltak Kálvin János elkötelezett követői, de jelen voltak a Zwingli Ulrik tanításához mereven ragaszkodók is, sőt többen is akadtak, akik a két fő irányzat között helyezkedtek el, egyes kérdésekben hol az egyik féllel, hol a másikkal értve egyet. A teológusok mellett természetesen világiak – ahogy akkor mondták: laikusok – is helyet, illetve szerepet kaptak a zsinat munkájában, de a később kialakult paritás elvének érvényesülését még nem tapasztalhatjuk e történelmi jelentőségű tanácskozás kapcsán. A duisburgi generális zsinat megalakulásakor deklarálta, hogy szigorúan a Szentírás alapján, valamint az „egyszerű hittestvérek véleményének figyelembevételével” tekinti át, illetve tárgyalja meg az egyház ügyeit. A mindössze öt napig ülésező generális zsinat természetesen nem tudott, vélhetően nem is akart minden teológiai kérdéssel részletekbe menően foglalkozni. A Heidelbergi Káté ügyében teljes volt az egyetértés, így erről nem is tárgyaltak érdemben. Érthetően nagyobb érdeklődéssel fordultak a Kálvin János tanításában szereplő predesztináció kérdése felé. Ebben – legalábbis kezdetben – keményen megoszlott a résztvevők véleménye, de az egyik rátermett, kiváló diplomáciai érzékű zsinati tag, Johannes Piscator kitartó közvetítő akcióba kezdett, így meglepően rövid idő alatt egyetértésre, legalábbis kompromisszumra jutottak a zsinati atyák ebben a kényesnek ígérkező témában is.
A régi római mondást idézve mi is mondhatnánk, hogy nincs új a nap alatt, ugyanis ez a fórum is foglalkozott anyagi kérdésekkel – amiként mi sem kerülhetjük meg ezt a témát hasonló tanácskozásainkon. Tárgyalt a lelkészek javadalmazásáról, sőt a résztvevők útiköltsége és napidíja ügyében is határoznia kellett. Legfontosabb állásfoglalásként a „zsinat-presbiteri egyházkormányzás alapelvének” kimondását tekinthetjük. Kitűzött célként szerepelt, hogy „minden egyházi ügyben alulról felfelé” döntéseket hozzanak, de mindez „békében, szeretetben és egységben” történjék. A dokumentumok szerint az Úristen sikerrel koronázta a zsinatnak ezt a törekvését. Ez a zsinat ajánlásnak szánta határozatait, senki számára nem írta elő azok szó szerinti végrehajtását. Ennek ellenére ezek a reformgondolatok másutt is gyorsan megjelentek.
Azt is mondhatnánk, hogy a téma némiképp „a levegőben volt”. Másutt is, így többek között Magyarországon, Pápán is életre hívták 1615-ben az első presbitériumot, vélhetően nem feltétlenül a duisburgi generális zsinat közvetlen hatására. Ezt követte 1630-ban a Dunántúli Református Egyházkerület Közgyűlésének – akkori szóhasználattal: Zsinatának – rendelkezése 1630-ban, amely az egész egyházkerületben bevezette a zsinat-presbiteri alapelv alkalmazását. Ezt az intézkedést hamarosan a többi egyházkerület is meghozta, így egy-két évtizeddel a duisburgi generális zsinatot követően nálunk, a Magyar Református Egyházban is érvényesültek a Duisburgban megalkotott elhatározások.
A hálás utókor méltó módon emlékezett – az ünnepséget a múlt értelmes megszólaltatásán túl az ökuméné lehetőségeivel is kiegészítették a szervezők. Ennek keretében kaphatott szót a Zsinat teljes nyilvánossága előtt a Magyarországi Református Egyház Zsinatának világi elnöke is a lelkészi és világi vezetők egyházbéli együttműködéséről. Az Úristen iránti mélységes hálával említhetem meg a kedvező fogadtatást.
Már a Zsinat ülésének napján úrvacsorás istentisztelettel kezdtük együttlétünket, a közös ünneplést. Őskeresztyén rítus szerint a padokban ülve egymásnak nyújthattuk a szent jegyeket: a kenyeret valamint a bort tartalmazó ivóedényt. A következő napon mindazon gyülekezetek képviselői meghívást kaptak az ünnepi istentiszteletre, amelyekből 1610-ben zsinati tag érkezett a duisburgi generális zsinatra. Ezúttal is úrvacsorás istentisztelettel ünnepeltünk. Mindkét alkalommal lélekemelő élmény volt a zsúfolt templom, az úri szent vacsorával élők népes közössége. Kiváló alkalmat jelentett mindez az egymás hite által történő lelki gyarapodásra és természetesen az évekre visszanyúló testvéri kapcsolataink további erősítésére.
Huszár Pál