– Ahogy jöttünk fel ide, az igazgatói irodába, láttuk, hogy tele vannak a kórház folyosói és folyamatosan érkeznek a beteg gyerekek a szüleikkel. Ez azt jelenti, hogy kitört a téli szünet?
– Valóban, amikor vége az iskolának és a gyerekek kiszabadulnak a szabad levegőre, akkor elkezdenek bukdácsolni a jégpályákon, a dombokon, a parkokban – és ilyenkor őrült forgalom van a Bethesdában.
– Akkor mondhatjuk, hogy a karácsony egy kórházban is csúcsszezon?
– Igen, a karácsony mindig nagyon izgalmas időszak, kicsit mindig szorongva is készülünk rá, mert ilyenkor jellemzően rendkívüli dolgok történnek. Sokan érkeznek, ami annak is köszönhető, hogy országos égésközpontként mi látjuk el az összes súlyos égési sérülést szenvedett gyereket az ország minden pontjáról. Ebben az időszakban több minden van, ami különös veszélyt jelent. Karácsonykor például sokkal könnyebb leforrázódni a konyhai sürgés-forgásban, de ott vannak a karácsonyfatüzek is. Ezért nagyon erős ügyeleti beosztásunk van, kicsit túl is biztosítjuk magunkat, karácsonykor többen ügyelnek, mint más ünnepen.
– Gondolom, egy gyermekkórházban a karácsony előtti időszakban a Mikulások kézről kézre adják a kilincset.
– Nekem fantasztikus élmény megélni azt, hogy az emberek mennyire jók. Nagyon sok olyan ember van, a kisnyugdíjastól kezdve a nagyvállalati vezetőig, aki a legkülönbözőbb leleményességgel keresi, hogy hogyan tudna segíteni. Nem csak adventben, hanem egész évben számtalan megható és gyönyörű segítséget kapunk. Pár évvel ezelőtt például egy építőipari vállalkozó jelentkezett november végén, hogy már minden munkát befejezett az évre, van még egy hónapja, így grátisz felújítaná egy osztályunkat. Karácsony előtt az adományokat koordinálni kőkemény munka. Meg kell értetnünk mindenkivel, aki segíteni akar, hogy annak van egy kerete. Egy kórteremben például nem lehet egyszerre több Mikulás. Meg az sem baj, ha egy bent fekvő gyereket nem ér túl sok impulzus, hisz a gyógyuláshoz nyugalomra is szüksége van. Ugyanakkor az ember mindig értékeli az e mögött rejlő gyönyörű és határtalan segítő szándékot. Az adományozók sokszor olyan hiányt pótolnak, amit mi önerőből nem tudnánk betölteni.
– Betegként orvosra várni az adventben egyszerre szomorú és megnyugtató érzés. De milyen orvosként ez az időszak?
– Az ügyeleteinken és a karácsonyi időszakban türelmetlenebbek a betegek. A szülők többsége a kevésbé gyógyult vagy még veszélyhelyzetben lévő gyerekét is legszívesebben már a javulás első jeleit látva hazavinné. Nyilván mi is azt szeretnénk – ilyenkor aztán különösen –, hogy aki csak tud, az otthon lehessen. Sokszor a legrövidebb várakozást is nehezebben bírják a családok, úgyhogy erre igyekszünk készülni. Arra szoktam kérni a kollégákat, hogy ebben az időszakban a lehető legnagyobb türelemmel és figyelemmel forduljanak feléjük. Ez néha nehéz, mert közben mindenkinek otthon is megvan a karácsonyi programja, ezért néha nem könnyű a váltás, de a mi szakmánkban nagyon fontos a teljes jelenlét. A karácsonyt nagyon békés, illatos és kicsit pólyába-vattába bugyolált ünnepként képzeljük el, amit semmi nem zavarhat meg. Az ilyen karácsonyok is szépek, de én nagyon hálás vagyok azokért a mozgalmas és váratlan karácsonyokért, amiket itt, a kórházban töltöttünk gyermekéleteket mentve. Ez is nagyon jó békességet adott, és azt a bizonyosságot, hogy van értelme az életünknek, a munkánknak.
– Milyenek voltak ezek a karácsonyok, itt a kórházban?
– Öt gyerekünk van és az egészségügyön belüli szolidaritás miatt a kisgyerekekkel az ember a szentestét otthon tudja tölteni. Ezért nagyon hálás voltam a kollégáimnak. Cserébe én a szilveszteri vagy az újévi ügyeleteket vállaltam, amelyek sok szempontból még strapásabbak. A karácsonyok a kórházban meghittek voltak: otthonról hoztunk ételeket, amiket együtt ettünk meg és ha csak percekre is, két műtét között, de mindig megálltunk és köszöntöttük egymást. Ezeknek az estéknek van egy bajtársias hangulata, ami erősíti az összetartozást. Habár a karácsonynak és a szilveszternek is a család a központja, de a gyógyító hivatásban felzárkózik mellé a munkatársakkal, betegekkel megélt együttlét. Vannak olyan gyerekek, akiknek hosszú időt kell eltölteniük a kórházban, sokszor szinte „idenőnek”. Az ő karácsonyukat mi tesszük meghitté, otthonossá. De ez csak akkor valósulhat meg, ha tényleg megvan közöttünk az a valódi szeretet, ami messze túllép az ápoló-beteg, ellátott-orvos viszonyrendszereken. Ez pedig a karácsony eredeti értelméhez nagyon közel van, mert a betlehemi jászolnál sem csak Mária és József voltak jelen, hanem sokan, akik csak éppen arra jártak valamiért.
– Tudna mondani egy példát a kórházi karácsonyi emlékei közül?
– Egyszer karácsony éjszaka felhívott egy kedves kolléganőm, hogy egy nagyon súlyos beteg érkezett. Éppen éjféli misén voltam, úgyhogy hajnali fél egy körül rohantam át a városon. Beestem és láttam, hogy a gyerek nagyon rossz állapotban van. Emlékszem, hogy mindketten nagyon összeszedetten, szinte szó nélkül dolgoztunk. Mellettünk voltak az ápolók is az intenzív osztályon, egy csapatként mentettük a gyerek életét. Összedolgozva, minden mást kizárva végeztük a feladatunkat és nagyjából egy óra alatt sikerült a beteget visszahozni az életbe. Ezek után visszamentem a misére, ahonnan már éppen jöttek ki az emberek. Én pedig mentem befelé a templomba és azon gondolkodtam, hogy akkor most melyikünké volt nagyobb istentisztelet. Nekem ez a munka, vagy nekik az a liturgia, amit megéltek. És én nagyon örültem annak, amit kaptam.
– Most, hogy főigazgatóként már nem praktizál a betegágy mellett, ezek az élmények nem hiányoznak?
– Ezt nagyon tudatosan kellett kezelnem, mert én ízig-vérig orvos voltam, nagyon a szakmában éltem. Bevonzott annak az öröme, hogy értelmes munkát végzek. Azt hiszem, hogy nem kell nagyon magyarázni és nem elfogultság, ha azt mondom, hogy a gyermekintenzív-gyógyászat a világ legértelmesebb munkája. Nagyon gyors döntéseket kell hozni gyerekéletek megmentése édrekében, súlyos helyzetekben. Ehhez felkészültnek kell lenni, csapatban kell dolgozni és tudni kell alkalmazni azt a rengeteg tudást, amit összeszedett az ember. De rengeteg intuitív döntést is kell hozni attól függően, hogy adott pillanatban mi a legjobb. Ez a típusú értelmes munka szenvedélyessé teszi az embert, ugyanakkor persze égeti is. Nagyon kell tudni regenerálódni. Amikor Dizseri Tamás, a korábbi főigazgatónk hirtelen meghalt, én pedig abba a helyzetbe kerültem, hogy váltanom kellett, akkor nagyon rendet kellett tennem magamban, hogy lássam, nekem valóban ez az elhívásom, ez a küldetésem. Racionálisan beláttam, hogy a Bethesdának akkor rám volt szüksége, és talán azóta is van. Még sokáig csináltam együtt a kettőt, míg olyan sok vezetői feladatom nem lett, hogy be kellett látnom: ahhoz hogy ennek a komplex munkának meg tudjak felelni, ahhoz teljes erőmmel ezt kell csinálnom. Az egy más kérdés, hogy szeretek gyógyítani, de a kollégáim már jobban csinálják, hisz ők tudják naprakészen követni a szakirodalmat. Jó érzés tudni, hogy egykor én is így voltam, de most nem ott van rám szükség. Úgy gondolom, hogy a helyemen vagyok.
– Orvosként hogyan tudott regenerálódni?
– Nekem mindig nagyon fontos volt a közösség, hogy a kollégáimmal meg tudjam beszélni, ami történt. Mindig sok barátom volt, mindig egy egymásra figyelő közösségben tudtam dolgozni, itt a Bethesdában különösen, de más helyeken is. Nagyon fontos, hogy ki tudjuk mondani azokat a gondolatokat, amik bennünk vannak, amik nyomasztanak. De számomra nagyon fontos a családi háttér is. Én mindig nagyon szép családokban éltem, ami jól át tudott kattintani egy másik dimenzióba. Egy sokgyerekes családban rengeteg feladat is van, ami pedig azért jó, mert értelmes munkára sarkallja az embert és a nagyon erős tépelődésekből is ki tudja rántani.
– Voltak mélypontok? Amikor úgy érezte, hogy nem bírja tovább?
– Volt egy olyan időszak, amikor sorban sikertelen volt, amit csináltunk. Egymás után veszítettünk el gyerekeket, miközben úgy éreztük – így mondanám –, hogy akár meg is maradhattak volna. Tehát nem hibáztunk, de valami többlet hiányzott. Ezek a helyzetek az embert önelemzésre és a saját maga által vezetett rendszer működésének az elemzésére sarkallják. Ebben a hivatásban nagyon fontos, hogy az ember kívülről is tudja látni, amit csinál. Ezek valóban embert próbáló helyzetek voltak. De főigazgatóként is volt olyan időszak, amikor a Bethesda léte vagy az értelmes működése forgott kockán egészségpolitikai megszorítások, súlyos pénzügyi nehézségek miatt. Ezekben a helyzetekben is vállvetve kellett küzdeni, és nagyon kellett a tartás és a hit. Meg kellett védeni a gátat.
– Mi segít ilyenkor?
– A közösség és a család mellett nekem a mozgás. A feleségemmel futni járunk, de a munkatársaimmal is sokat mozgunk együtt. Nyaranta például evezni szoktunk. Engem áthangol a mozgás, letisztít, feloldja a szorongásokat. És van egy nagyon erős, nagyon fontos része az életemnek: az elcsendesülés, meditatív istenkapcsolat, amiben a dolgok úgy igazán a helyükre kerülnek. De segít a kultúra is. Azt hiszem nem véletlen, hogy a kultúrafogyasztók között nagyon sok az orvos, mivel az élet-halál kérdéseket hordozva érzékenyebbé válunk arra, hogy az emberi sorsok, szenvedések körül hogyan is lehet jelen lenni értelmesen és igazán emberileg. Erre nagyon sokszor a kultúrából születik meg a válasz. Én például nagyon szeretem a verseket. Ha nem olvasnék szinte napi rendszerességgel esténként olyan írásokat, amik inspirálnak, magyarázatot adnak, akkor azt hiszem, sokkal kevésbé tudnám kezelni a napi gondokat.
– Mit olvasott legutóbb?
– Nagyon szeretem a mai magyar irodalmat, hétköznapokon novellákra van időm. Szabó T. Anna az egyik kedvencem. Most épp van egy könyv, amit nagyon élvezek: A fák titkos élete. Nagyon szeretem a természetet és az erdőt, és ez egy nagyon izgalmas olvasmány. De leginkább verseket olvasok. Néha Pilinszkyt veszem elő, de Kosztolányi-kötet is az van az ágyam mellett. Az év utolsó hónapjában pedig mindig visszatérek József Attilához.
– Említette, hogy a feleségével jár futni. A családja hogy fogadta azokat a kihívásokat, amikkel az orvosi életforma jár?
– Nehéz azt pontosan látni, hogy mi milyen nyomot hagyott bennük. A gyerekeink már felnőttek, most várjuk a napokban az ötödik unokánkat. Remek emberek, mindenki teszi a dolgát, szorgalmasak, okosak és tisztességesek. Beszélgetünk néha arról, hogyan élték meg az én vibráló gyermekintenzíves, vagy az édesanyjuk gyerekradiológus – szokványosnak nem nevezhető – életét. Mi igyekeztünk az együtt töltött időt mindig intenzívvé és élettel telivé tenni. Nagyon sokat kirándultunk, utaztunk, játszottunk együtt. Főleg a nagyobbakon látom, hogy ők igyekeznek ennél konszolidáltabb, kiszámíthatóbb és biztonságosabb hétköznapokkal járó életet élni. Amit én úgy fordítok le, hogy valószínűleg ez a nagyfokú alkalmazkodási kényszer, hogy engem bármikor behívhattak és akármit ott kellett hagynom, nem vonzza őket. Általában nem vittem haza a gondokat, de azért meglátszik az emberen egy-egy keményebb ügyelet. Úgy látom, hogy ők józanabbul igyekeznek berendezni a maguk saját életét. Összességében rengeteg élményt adott nekik is ez az életforma, például a kórház hétköznapjai és az a sokféle ember, akik körülvettek bennünket ebből a közegből.
– Most karácsonykor összegyűlnek még a fa körül?
– Igen. A karácsonyestében nagyon fontos, hogy nyugalom legyen. Már három gyerekünk családos, ők a szentestét maguk töltik. De utána sokat vagyunk együtt velük is. Mi hatan vagyunk testvérek, mindannyian nagycsaládban élünk és nagyon szeretjük egymást. Ilyenkor az újév első napjáig ezekben a körökben sürgünk-forgunk. Ebben az időszakban van idő egymásra igazán: beszélgetünk, nálunk nagyon erős a játékkultúra, úgyhogy sokszor hajnalig tartó kártyázások vagy társasjátékozások zajlanak. Ezek az élmények megerősítenek bennünket, fontos kapaszkodók, amelyekhez mindig vissza tudunk nyúlni.
Bencze Zsófia, fotó: Kalocsai Richárd