Mit mondhatunk (és mit nem) reformátusként a katolikus miséről? Gondolatok a Heidelbergi Káté 80. kérdés-feleletéről.
Ott voltam azon a csütörtökön. Ott ültem a zsinati tanácsteremben és hallgattam a vitát a Heidelbergi Káté nyolcvanadik kérés-feleletéről. Végignéztem a szavazást, de nem volt időm hosszasan elmélázni a történteken, az ülés folytatódott, írni kellett tovább. Csak egyet tudtam: most meg kellene szakadnia a szívemnek, minden Jézusban újjászületett katolikus barátomért. De nyakas kálvinista szívem van, csak nem akart megszakadni.
Nem tudok szívből szomorkodni a döntés miatt, mert osztozom a zsinati tagok hitbeli meggyőződésében: én is azt vallom, hogy Krisztus megváltása egyszeri és tökéletes, nincs szükség többé engesztelő áldozatokra. Azt is hiszem, hogy az Úrvacsora sákramentumában jelen van az én Megváltóm, s azzal, hogy bűnbánattal élek a kenyérrel és a borral, közösségem van Krisztussal. Azt viszont nem gondolom, hogy a kenyérben és a borban testileg lenne jelen Jézus. Ha e logika szerint gondolom végig a kérdést, tiszta sor: nekünk van igazunk. Az átváltoztatás a katolikus misén, ha nem is bálványimádás, de legalábbis kétséges.
A katolikusok azt tanítják erről, hogy az áldozatot tulajdonképpen Krisztus végzi el a papok által. Hogy ez a kijelentés megállja-e a helyét, azt én nem tudom. Annyit mindenesetre mutat, hogy más logika szerint gondolkodnak ugyanarról a dologról. Hogy az övék helyes-e, azt csak akkor tudjuk megítélni, ha megismerjük aktuális tanításukat, ha elolvassuk a katolikus egyház kompendiumát. De most söpörjünk a magunk udvarán.
Nem tudok szívből szomorkodni a döntés miatt, mert úgy gondolom, hogy ne mondjon az ember olyat, amit nem gondol komolyan. Márpedig úgy látszik, a fent vázolt logika alapján a zsinati atyák többsége bálványimádásnak gondolja a katolikus misét. Kisebb részük nem. Az egész református közösség hasonlóan megosztott, mutatja ezt a témát feldolgozó cikkünk alatt olvasható kommentáradat is. Az a tisztességes hozzáállás, ha kimondom: „ezzel nem értek egyet, de attól még a testvérem vagy Krisztusban".
De azért, mert ezen a ponton nem egyezik a hitünk, van-e jogunk azt mondani, hogy a mise bálványimádás? Voltam már katolikus misén, és megkockáztatom, hogy Isten is el szokott járni. Ott van a prédikációban és ott van a hívő katolikus emberek szívében. „Gyümölcseiről lehet megismerni a fát" – szól az evangéliumi bölcsesség. És én látom, hogy katolikus barátaim, akik előttem élik az életüket, megnyitják nekem a lelküket, megtéréshez méltó gyümölcsöket teremnek. A Szentlélek munkál bennük, dacára annak, hogy hetente többször részt vesznek a „bálványimádáson".
Nem tudom, hogy mit fog nekik (és nekünk) mondani Krisztus, ha majd visszatér az övéiért, de ha a mise tényleg bálványimádás, akkor be kell látnunk, hogy Isten türelmes a katolikusokkal. Mert szereti őket – pont úgy, mint minket. Mondom, szerintem Isten el szokott menni misére, de ugyanúgy eljár a mi zsinati üléseinkre is. És ezért nem értem, miért nem merült fel csütörtökön az a kérdés: Van-e nekünk jogunk ítélkezni mások fölött? Hát ezért vagyok mégis szomorú.
Feke György
Az írás a szerző véleményét tükrözi, nem a Magyarországi Református Egyház hivatalos álláspontja.