Délelőtt 10-kor az udvarban már mindenki tudja a dolgát: vendégfogadók a kapuhoz, a szolgálók a megbeszélt pozícióba – ők a kávépultnál, vagy az ebéd készítésében segítenek –, a „mozgó emberek” pedig mindenre ügyelnek. Az összehangoltság nem kevés munka eredménye.
Tizenöt évvel ezelőtt Bölcsföldi András és felesége, Emese indították útjára a Művészetek völgye megnyugvást adó kertjét teológushallgatók, barátok, önkéntesek segítségével. Tanítványként kapcsolódott hozzájuk Szabóné László Lilla is, aki most szervez, intézkedik és egyben tart – ő az, akinek mindig ott van a megnyugtató mosoly az arcán. „A völgy hangulata ragadós, olyan létbe kapcsolódhatunk, amivel erősíthetjük és színesíthetjük egymást” – mondja az udvar idei projektkoordinátora.
Ebben a szerepben osztozik férje, Szabó György is, akivel néhány éve kezdtek segédkezni a szervezésben. Volt olyan udvar, amin férfi-női verses darabot mutattak be, tavaly már önálló műhellyel érkeztek, az elmúlt évüket pedig teljes egészében az idei udvarkép kialakításának szentelték: „Isten arca hívószó, ezért gondoltuk, hogy ezzel dolgozunk” – mondják.
Isten házában
Szabó György építészként az udvar művészi vonalának kialakításában tevékenykedik, a taliándörögdi református templom gyönyörű kazettás mennyezete előző évi műhelymunkájuk eredménye. Alattuk, a szakrális tér falain most Votin Dóra Képtelen képek című kiállítása látható: kép nélküli keretek, amelyek három lépésben mesélik el a golgotai történetet, végül eljutva a megdicsőülés békéjéhez.
Itt, az Isten házában minden délben elhangzik egy igei üzenet, idén Jézus „Én vagyok…” kezdetű mondásai alapján. Bölcsföldiné Türk Emese tartja az áhítatot, amit közös énekléssel kezdünk, és egy tál szőlő jár körbe a padok között, amiből mindenki vesz egy-egy szemet – így válik kézzelfoghatóvá a Megváltó üzenete.
Délutánonként a napi igéhez kapcsolódva Karcvonások címmel közösségi alkotóműhelyt tartanak a grafikus önkéntesek: egy nagy fekete kép alatt színes réteg lapul, így minden látogató saját vonásait karcolhatja bele az élet kenyere, a jó pásztor, vagy éppen a szőlőtő ábrázolásába.
Vedd fel a fonalat!
„Az udvaron végigvonuló igefonal válaszokat és helyes képeket kínál” – kísér minket az interaktív imaösvényhez Szabó György, miközben útbaigazítja a faluban agyagozni készülő kisfiát, megígéri az egyik önkéntesnek, hogy nemsokára segít neki a felmerülő kérdésekben és fél szemét mindig ott tartja éppen betegeskedő kislányán.
„A szétszórt keretek a teremtés előtti állapotot jelzik” – mondja, a második lépésnél pedig egy dobozt mutat, rajta felirat – „A gép forog, az alkotó pihen” –, benne pedig egy metronóm. A jól ismert Madách Imre idézettel azt szeretnék szemléltetni, hogy Isten nem ilyen, ő nem hagyta magára a világot, sokkal inkább „látja szeme az ember útjait, és minden lépését szemmel tartja” (Jób 34,21). Az ember teremtésének szemléltetését a betérő gyerekek élvezik csak igazán: egy kis szalmával kibélelt fiókban találnak agyagot és már néhány elkészült figurát is – ezek ugyan kissé elmosódottak a korábbi zivatarok miatt, de a jelenség biblikus vonásnak is tekinthető.
Továbbsétálva egy mérleget látnunk, egyik felében pozitív, másikban negatív emberi tulajdonságokkal: a kreatív szemléltetés arra utal, hogy sokak szerint a füllentésnél nagyobb súlya van az adakozásnak, így ezeket kiválthatjuk Istennél, üzletelhetünk vele mondván: „Elkövettem néhány aprócska bűnt, de tettem jót is, ez úgyis fontosabb.” Szemben a hamis mércével egy valós kép következik: nagy hátizsákban hatalmas kövek – ego, házassági válság, betegség, bűntudat, fájdalom feliratokkal. Isten gondviselő szeretete abban mutatkozik meg, hogy emberi terheinket, a nehéz hátizsákot nem nekünk kell egyedül elhordoznunk.
Az igefonal még számos érdekes állomást tartogat: például fehér festővásznat, mellette színes festékkel, hogy egyszer majd „színről színre” láthassunk. Végül eljutunk az ároni áldás adta megnyugvásig, amit babzsákban megpihenve szemlélhetünk, mivel csak úgy látjuk, ha lefekszünk: „Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!” (4Móz 6,25-26) Az ötletes szemléltetés erejét mutatja, hogy bár számtalanszor halljuk ezt az áldást, alá helyezkedve méginkább bevésődik a szívünkbe.
Egymás tükrében
A fonal végén két tábla: a szervezők helyi szórványgyülekezetek tagjait, „hitükben kitartó embereket” kerestek fel „akiken Jézus arca tükröződik” – mesélik. A velük készült interjúk olvasása után földi életünk hangsúlyai biztosan áthelyeződnek: van közöttük látszólag feldolgozhatatlan tragédiákat megélt fiatal nő, gyülekezeti problémákon túljutó család, közösséget összetartó, folyton mások segítésére törekvő nyugdíjas.
Arrébb lépve, az árnyékot adó körtefa alatt húzódik meg a kávé háza, ahol nem mindennapi étlapról választhatunk: rendelhetünk „Tükörrel hajított fény” kávét, így a kiszolgálásnál egy Kosztolányi vers lesz a jutalmunk, de a József Attilát idéző „Hiába fürösztöd” limonádé is jó döntés lehet – mindezeket a felszolgáló önkéntesek olvassák fel asztalunknál. Mint megtudjuk, desszert is van, külön felelősökkel.
„Ott van például a kétperces desszert, tehát ennyi időn keresztül kell a vendéggel egymás szemébe néznünk, ha épp én vagyok a felelős – meséli Kerékgyártó Klaudia, negyedéves teológushallgató. – Mindegyik arról szól, hogy amikor emberekkel találkozunk, biztosan van egy hirtelen kialakult képünk a másikról, ám a különleges desszertek során ezek a sztereotípiák és falak rombolódnak le.” Hozzáteszi, izgalmas volt átadni magát ennek a feladatnak, hiszen ennyi idő alatt máshogyan ismerhet meg egy embert, akinek a nevét sem tudja. Gazdagító percek ezek: „A nyitottság érzését kaptam, és hogy szívesen fogadom azt is, ha nekem adnak.”
Összerakni, ami eltört
Az udvaron álló lerobbant épület lehetőséget ad egy sajátos kiállítás-élményre: „A legtöbb ember nincs rendben magával és elkezd valamit keresni. Van, hogy megtalálja, amit keresett, és közben önmagát is. Van, aki az önismeret útján indul el, ez már rizikósabb. A legjobb az, amikor Istenben találjuk meg önmagunkat” – mondja Füle Tamás a Parókia Portál szerkesztőségvezetője, aki tíz éve hozza el kiállításait a taliándörögdi Református udvarba.
Azt vallja, a jó installáció magyarázat nélküli, így ő sem szeretett volna többet, mint impulzusokat felvillantani. Ezek az impulzusok elég erősek ahhoz, hogy az ember többször is visszatérjen egy-egy állomáshoz. A kiállítás létrehozásában segítségére volt Bölcsföldi András, akivel a kerettörténet különböző állomásain odaillő versekkel mutatnak be élethelyzeteket.
Elsőként, egy hajdani padlásajtót kinyitva, a lépcsőkön a Kocsi-út az éjszakában sorai vezetnek egy összetört tükörhöz és Fodor Ákos haikujához: „Szerves életbe merülten sebeztem és sebesültem”. Innen vezet az út a kérdéseken át, az emberi szerepeken keresztül Isten ajándékához, az elfogadáshoz.
Megérint a varázsa
A szervezők azt szeretnék elérni, hogy a hozzájuk betérők ne egy tételt akarjanak kipipálni a bakancslistájukon, hanem az elfogadás felé terelődjenek – mert ebből születhetnek döntések. „Ez a hely foglyul ejt, az ember átlényegül, lelassul, de közben persze rengeteg feladat van, sokan működtetjük a »gépezetet«” – jellemzi az udvart Füle Tamás.
A Református udvar megvalósításán együttműködők Bölcsföldi András szerint olyanok, mint a völgy szellemisége: nyitottságot és befogadást mutatnak, mindenki belerakja a közösbe azt, amihez ért és ennek megérintő a varázsa. Ezt bizonyítja Egri Erzsébet ikonfestő kiállítása a Csend szobában és a testKÉP/állapotKÉP művészetterápiás foglalkozás is. Utóbbi a szavak és eszközök segítségével hoz felszínre érzéseket, kérdéseket – miközben közösséget formál vadidegenekből.
Hová helyeznéd magad Isten kertjében? Ez, az elsőre csupán aranyosnak ható foglalkozás bevezető kérdése valóban formál. Kevesen voltunk és különbözőnek láttuk magunkat: volt, aki úszott egy medencében, volt, aki egy lugast képzelt, más szellőként látta magát. Én egy jó földbe helyezett virágot láttam, ami – abban a közegben, ahová Isten kegyelméből került –, növekedhet, és azt, ahol eddig volt, lezártnak tekintheti.
Az érzéseket papírra vinni nem mindig egyszerű feladat, sőt. Az azonban, ahogy a foglalkozás végén láttuk magunkat és a belőlünk összeállt képeket, nem várt könnyeket idézett elő és azt az érzést, amiről az installáció utolsó szobájában olvasható Pilinszky-négysoros is beszél: elfogadást.
Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.
(Pilinszky János: Átváltozás)
Demeter Anna
Rádiós anyagok: Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás / parokia.hu, Demeter Anna