Igazságos pénzügy és tisztességes eljárás

2011. október 29., szombat

„A mai pénzügyi és gazdasági krízisek napvilágra hoztak számos mélyen gyökerező problémát. Egy stabil nemzetközi pénzügyi rendszer, példának okáért, teljesen ellehetetlenül, ha meg van fosztva a bizalmon alapuló kapcsolatoktól” – olvasható a Svájci Protestáns Egyházak Szövetség által 2010-ben megjelent tudományos munka ajánlójában.

A mai pénzügyi és gazdasági válságról protestáns nézőpontból alcímmel született tanulmány harmadik, teológiai és etikai meggondolásokkal foglalkozó fejezetének második és harmadik alfejezetét közöljük. A dőlt betűvel szedett szöveggel a jobb közérthetőség érdekében egészítettük ki a részletet.

Az egyház helyzete a 2008. évi pénzügyi krízis vonatkozásában

Számos nyilatkozat – beleértve sok egyházi kommentárt és állásfoglaló írást is –, fordította figyelmét a kapzsiság egyéni etikai oldalára és az egyéni felelősség megszüntetésére, mint [a gazdasági válság] magyarázat[á]ra, még ha az nem is az egyedüli magyarázó tényező. Ezek a kijelentések strukturális gyengeségekre mutattak rá, és javaslatokat tettek a megoldásokra is.

Német álláspont

A Német Evangélikus Egyház (EKD) 2009 júliusában kiadott egy helyzetfelmérést „Wie ein Riss in einer hohen Mauer” (Mint egy törés egy magas falon) címmel, a 2008. évi pénzügyi krízissel kapcsolatban. A tanulmány a krízis mélyen gyökerező okait és gazdasági életünk etikai alapjait kutatta, beleértve annak megvizsgálását, hogyan épül fel a bizalom, és mire van szükségünk ahhoz, hogy az emberek vállalják a felelősséget. A krízis eredetét azzal magyarázza, hogy mind a pénzügyi, mind pedig az ipari társaságok, az állami cselekvés és az egyéni magatartás hiányában volt a felelősségérzetnek a kockázattal kapcsolatban, különösen a „gyors pénzszerzés mentalitása” miatt. Az EKD akkori főtitkára, Wolfgang Huber püspök szavai szerint a krízis fő oka az ember felelősségre való készségének hiányában kereshető. Ezért „nemcsak új szabályozásokra van szükségünk a pénzpiacok számára, hanem új szabályokra személyes magatartásunk tekintetében is a gazdaságban és a társadalomban”. W. Huber, aki Berlin, Brandenburg és a Sziléziai Felső-Lausitz Evangélikus egyházának püspöke volt, hozzátette, hogy tanulhatunk a krízisből az által, hogy felelősséget vállalunk, és gazdasági tevékenységünk terén nagyobb tűrőképességre teszünk szert. Az EKD ennek értelmében három utat javasolt a krízis legyőzésére. Rövid lejáratú ösztönző programokat ajánlott, mint a stabilizálás eszközét, mindazonáltal nem megfeledkezve arról, hogy az ilyen programok el is mélyíthetik a társadalmi egyenlőtlenségeket, mivel az adófizetők pénzéből és állami garanciákból finanszírozottak, miközben bármely későbbi profit a résztvevő cégeknél marad. Az EKD megmagyarázta, hogy középtávon a pénzpiacoknak szorosabb szabályozásra van szüksége („A felelősségtől elszakadt szabadság végülis tönkreteszi önmagát.”) Hosszabb távon fontos észlelni az esetleges és összehasonlítható kockázatokat, és megtenni a szükséges ellenintézkedéseket. Az EKD tíz pontot fogalmazott meg, melyek jobban elősegítik majd a jövő gazdaságpolitikáját, cselekvését és csökkentik a kockázatot egy globalizált gazdaságban. Beletartozik ebbe a pénzpiacok szabályozása és ellenőrzése, az adóparadicsomok megakadályozása, a társadalmilag és ökológiailag fenntartható ösztönző programok, az EU-nak, mint a jövőt formáló politikai erőnek a megerősítése, a millenniumi fejlődés céljainak elérése, a társadalmi biztonsági rendszerek megerősítése és olyan piacgazdaság megalkotása, mely a társadalmi, ökológiai és globális célokat szolgálja. A 24-oldalas EKD tanulmány világossá tette, hogy „a krízisekből származó megrázkódtatások, melyek a gazdaságot és a pénzpiacokat is érintették, nem választhatók el a klímaváltozás kihívásaitól”, mivel mindkettő megkívánja az „alapvető változásokat a gondolkodásban és a cselekvésben is.” Ezért most van az ideje egy globális keretszerkezet megalkotásának, egy fenntartható és társadalmilag igazságos gazdaság számára, minden szükséges szabállyal együtt. Ha ez nem történne meg, magyarázta Huber a tanulmány bevezetésében, ez „az egyik gazdaságpolitikai hurrikántól a másikig” vezethetne.

Még a pénzügyi krízis csapása előtt, 2008 júliusában az EKD megjelentetett egy memorandumot a testületi magatartásra vonatkozóan, protestáns perspektívából nézve (Unternehmerisches Handeln in evangelischer Perspektive). Anélkül, hogy részletesen foglalkoznánk ezzel a dolgozattal, ami nem tartalmazza közvetlenül a pénzügyi krízist mint olyat, meg kell említenünk annak ajánlásait, mely szerint szükség van a globális pénzügyi szektor monitorozó szabályozására, melynek egyformának kell lennie mindenütt a világon, hogy emelje az átláthatóság szintjét, és létrehozza az erős nemzetközi intézményeket, melyek e célok megvalósításához szükségesek. Vagy még speciálisabban megfogalmazva: „A jól szabályozott tőkepiacok jelentős javuláshoz járulhatnak hozzá a jólét terén, az átláthatóság, a hatékonyság és  kockázat jobb elosztása által.” Továbbá: „Ez a magatartás a piaci szereplők részéről elsődlegesen a rövid távú profit maximalizálásán alapul, ami világos ellentmondást jelent a fenntartható testületi magatartás elvével. Így a bankok képesek voltak elkerülni felelősségüket a befektetőkkel és adósokkal szemben, valamint társadalmi felelősségüket is a pénzügyi rendszer stabilitása vonatkozásában.  A kockázat jobb elosztása helyett, a bankok sokat szenvedtek veszteségeik miatt, az egész gazdaságra nézve. Tekintettel a testületi finanszírozás nagy fontosságára, mi csak remélhetjük a komoly, valóságos gazdasági következményeket, mint eredményt.”

Nemzetközi nyilatkozatok

Az Egyházak Világtanácsa (WCC) is elkészítette a „Statement on just finance and the economy of life” (Nyilatkozat az igazságos finanszírozásra és a gazdasági életre vonatkozóan) című iratot saját központi bizottsága számára 2009 augusztusában. A nyilatkozat a WCC gazdasági tanácsának 2009. június közepén készített előkészítő iratán alapult, azzal a céllal, (1) hogy felismerje, mi forog kockán a jelenlegi pénzügyi rendszerben, (2) hogy egy olyan folyamatot javasoljon, ami egy új pénzügyi rendszerhez vezethetne (3) és felvázolja a teológiai és etikai bázist egy ilyen új rendszer számára”. A nyilatkozat azzal érvelt, hogy a jelen globális anyagi krízis rámutat a rendszer morális hiányosságaira, amely a pénzt dicsőíti, és elemberteleníti, amennyiben fenntartja a profitorientált individualizmust. A pénzsóvárság kultúrája elvon az emberi életre helyezett értéktől, aláássa az emberi civilizáció morális és ökológiai építményét, és megmérgezi a lelkünket a materializmus által. Továbbá, a nyilatkozat azzal érvel, hogy a pénzsóvárság kezdett a gazdasági növekedés hajtóerejévé válni. „Sajnálatosan, az egyházak is bűnrészesek lettek ebben a rendszerben, a finanszírozás és a közgazdaság népszerű modelljeire támaszkodva, amely a pénzszerzést előnybe helyezve az előrehaladás és az emberiesség java helyett.” Egy harmadik pontban a nyilatkozat megerősíti, hogy a kereskedelem és a pénzügy globális visszaélése jelentős veszteségeket jelent a fejlődő országok jövedelemadójából. Az egyházak ezért kétféle kihívással állnak szemben: ne lépjenek vissza prófétai szerepüktől, míg ugyanakkor szembesülnek bűnrészességükkel a spekulatív pénzügyi rendszerben. A nyilatkozat két strukturális problémát határoz meg: „Először, az értéktöbblet gazdasági motívuma, a határtalan növekedés, és a javak és természeti források felelőtlen fogyasztása ellentmondanak a bibliai értékeknek és lehetetlenné teszik a társadalmak számára, hogy együttműködést, együttérzést és szeretetet gyakoroljanak. Másodszor, a rendszer, amely privatizálja a termelőeszközöket és forrásokat, elszakítva azokat az emberek munkájától és szükségleteiktől, és megtagadva másoktól az azokhoz való hozzájutást, strukturális akadályt jelent az együttműködés, a valamiben való osztozás, a szeretet és a természettel való dinamikus harmónia gazdasága számára.” Metodológiai szempontból nézve, határozottan kimondhatjuk, hogy az egyházak ilyen érvelése „etikai nyilatkozatokkal kísérletet jelent a direkt válaszok adására a gazdaságilag körülhatárolt problémákra és kérdésekre.” A nyilatkozat azonban több gyakorlati ajánlással fejeződik be a gazdaságpolitika számára, beleértve a pénzügyi intézményeket, az adóreform demokratikus kontrollját, és egy globális tartalékrendszer létrehozását.

A Református Egyházak Világszövetsége (WARC) a Református Világ 2009. januári kiadását a pénzügyi krízisnek szentelte, meghívást közzétéve az egész világ közgazdászainak, hogy mutassák be szempontjaikat. Megvitatták a kockázat egyéni és közösségi kezelésének kérdését. John Tiemstra például azzal foglalkozott cikkében, hogyan és miért változott a kockázat kezelése a keresztyén hagyományokon alapuló társadalmakban.

XVI. Benedek pápa 2009 júliusában adta ki a Caritas in veritate (Jótékonyság igazságban) című enciklikáját, amelyben a 3. fejezet (a testvériség, a gazdasági fejlődés, és a civil társadalom), a 4. fejezet (az emberek fejlődése, jogai és kötelességei, valamint a környezet), továbbá az 5. fejezet (az emberek családjainak együttműködése) témáival foglalkozik, ami bizonyos részeiben megfelel a jelenlegi kríziseknek. Benedek pápa azt javasolta például, hogy az emberek ezután ne spekuláljanak a pénzzel, és ne törekedjenek a legnagyobb rövidlejáratú profitokra, hanem ehelyett befektetéseik hosszú lejáratú hasznosítását kívánják elérni. Ellentétben a krízissel kapcsolatos meglehetősen általános gondolatokkal, Benedek pápa igen speciális nézetet fejtett ki egy nemzetközi politikai tekintéllyel kapcsolatban, minden jelenlegi globális probléma megoldása céljából.

A 2009. évi G-8 találkozóra készülve, a vallási vezetők 4. csúcstalálkozója a pénzügyi krízis témájával a G-8-hoz fordult, szót emelve egy új „pénzügyi paktumért”, amely majd harcol a jelen krízis okaival, megérti az alapvető erkölcsi gazdasági elvek szükségességét, és demokratikusan szerveződjön meg, figyelmét pedig különösen a fenntartható fejlődés finanszírozására fordítja. A csúcstalálkozó leginkább a szabályozatlan off-shore bankok bezárását, és millenniumi célok megvalósítását javasolta.

Érték előfeltételek a pénzügyi krízis teológiai és etikai szemlélete szerint

A pénzügyi krízisek leromlottak, amint „a bizalom kríziseivé” váltak. Ennek következtében a kormányok hatalmas pénzösszegeket fordítottak a veszélyeztetett bankok megmentésére, hogy rövid úton stabilizálják a nemzetközi pénzügyi rendszert. Ezek a kormányok azután folytatni akarták a nagy összegű befektetéseiket, hogy féken tartsák a globális recessziót, és megmentsék az összeomlástól a bajban lévő szektorokat, mint amilyen a gépkocsiipar. De ez a pénz gyakorlatilag mind haszontalan volt, a bizalom és remény alapvető magatartásának hiánya miatt, amit bármi áron helyre kell állítani. A pénzügyi szektor csaknem biztos romlásra van ítélve az ügyfelek bizalma nélkül, hogy pénzük biztonságosan van befektetve.  Az autógyárosok nem tudják eladni termékeiket, hacsak az ügyfelek nem biztosak benne, hogy új autójuk nem fog egy éjszaka alatt anyagi teherré válni, ha elvesztik munkahelyüket. Talán különösen hangzik, de alapvető igazság, hogy a hatalmas monetáris összegek és a komoly márvány banképületek világa végső soron mind „szelíd tényezők”, melyek kevésbé emlékeztetnek kő építményekre, hanem inkább bizalommal teli gyermekekre, akik édesanyjukhoz bújnak, vagy odafutnak édesapjuk kitárt karjaiba.

Bizalmi válság

A háztartásokkal kapcsolatos sok bibliai példázat közül, különösképpen is egy, melyet a talentumokról szóló példázatként ismerünk (Mt 25,14-30), világosan beszél, még ha jelképes értelemben is, a vagyonkezelés feltételeiről és a követelés növekedéséről. A legérdekesebb, hogy a példázat figyelmet fordít a bizalom és megbízhatóság alaptőkéjére. A három szolga közül mindegyik részesült ura vagyonának egy részében, amely összeg végül is arányos az uruk iránti bizalmuk szolgálatkészségével. Azonban a három közül az utolsó aggodalmaskodó és elkeseredett, és elrejti a neki adott részt a földbe, csak azért, hogy pontosan azt a kíméletlen bánásmódot kapja, amitől ura részéről félt. Az első két szolga okosan befekteti a rábízott pénzt, még ha arról nem is olvashatunk ebben a részben. Végül mindketten megkétszerezik a kapott pénzt, másként kifejezve, pontosan azt a pénzt, aminek kezelésével uruk megbízta őket – és mindkettő megtarthatja a pénzt. Azonban a harmadik szolga mindent elveszít, amit urától kap, és amit olyan nagy vonakodással ad vissza neki. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ez a bizalom nemcsak egy funkcionális, hanem egy személyes ügy is. A történet középpontjában nem a pénz átváltásának kategóriája van, hanem az valójában egy pozitív személyes kapcsolat az első két szolga és uruk között. Magatartásuk viszont alapot biztosít annak a bizalomnak, amellyel befektetik a nekik adott pénzt. A bizalom bizalmat kelt, amit a „hozzáadott érték”, vagy a „tőke képzése” kifejezésekkel fordíthatunk le, és megtaláljuk a mérlegek utolsó soraiban, ami nélkül ezt a tőkét magát soha nem lehet kifejezni.

Még a legformálisabb kapcsolatban sem hagyhatjuk figyelmen kívül a bizalomnak ezt a személyes dimenzióját, amikor emberek érintkeznek egymással. Ez azt jelenti a pénzpiacok számára, hogy soha sem létezhetnek egyszerűen egy funkcionális eljárás viszonylatában, egy koherens rend vagy szabályok közepette, hanem a kapcsolatoknak egy alapvető emberi viszonylatában kell léteznünk, beleértve a bizalom építését, készen a bizalomra, méltónak lenni a bizalomra, és elveszítve, meg visszaszerezve a bizalmat. Az összetettségnek ez a fajtája megszokott a pénzpiacok, és az emberi társadalom számára általában, valamint különösen a társadalom etikai és politikai oldala számára. Ez az értelmezés érvényes sok más területre is, mint a szülők és partnerek, valamint a generációk között, de általános értelemben kifejezve is: az emberi kommunikáció minden formájában, és az értelem keresése a tudományban és a társadalomban, végül is mind a bizalomba és az önbizalomba van ágyazva.

Nyilvánvaló ezért, hogy nemcsak a szabad, szekuláris állam alapul „olyan előfeltételeken, amelyeket nem tud garantálni önmaga számára” (E.W. Böckenförde), hanem ez érvényes a piacgazdaságra és más kulturális rendszerekre is. Valójában van értelme a Bibliát idézni ebben az összefüggésben, mivel az az élet szemléletének egyik legerősebb kulturális tradíciója, mely bizalomban gyökerezik, az Istennel való kapcsolatunk, a világ megértése és az emberi szolidaritás tekintetében.  

Az EKD-nyilatkozat felteszi a kérdést, hogyan kell kialakítani a felelősség alapját a mi társadalmunkban, amely kérdésnek pedig sok köze van az érték-előfeltételekhez. Található-e egy ilyen alap a szeretet és az együttérzés gyakorlásában, aminek jelentőségére a WCC emlékeztetett, és ami hiányzik a mai nemzetközi pénzügyi rendszer struktúráiból és gyakorlatából? A szeretetet és együttérzést le kellene fordítani a szolidaritás és felelősség fundamentális értékeire, ha a pénzügyi rendszer újjáalakítására kerülne sor.

A valóságos gazdaság elsőbbsége

Fel kell vetnünk az érték-előfeltételezésnek még egy másik szemléletmódját is. Ha meg akarjuk látni a tátongó szakadékot a valóságos gazdaság és a financiális szektor között, mint ami a pénzügyi krízisek fő okát, és így – többé vagy kevésbé kifejezetten – állítani a valóságos gazdaság elsőbbségét, ez önmagában véve egy értékítélet. Erőteljesebben fogalmazva, a pénzügy nem lehet ok önmagában véve, hanem a „valóságos gazdaságot” kell szolgálnia. Fel kellene tennünk a kérdést, mit értünk a „valóságos gazdaság” kifejezésen. Fontolóra kellene vennünk azt a mértéket, amellyel a gondoskodás és az oktatás (mely a családon belül, a különféle házimunkákban, a főzésben, a javításokban, az otthonépítésben, valamint a társadalmat szolgáló önkéntes munkában jelenik meg) részt vesz a „valóságos gazdaságban. Vajon a létfenntartó mezőgazdaság szintén része-e az igazi gazdaságnak? Mennyire kell „igaznak” lennie az igazi gazdaságnak, és miért kell a pénzügynek ilyen módon szolgálnia azt?

Az ókori nagy görög filozófusok az intellektuális elmélkedés ideáljai szerint éltek. Létezésük anyagilag – anélkül hogy arról említést tettek volna –, annak a gazdaságnak köszönhetően volt lehetséges, ami nagymértékben a rabszolgák, a nők és a gyermekek munkáján alapult, akiket a társadalom alacsonyabb, értéktelenebb szféráiba kényszerítettek.  A fentiekben leírt informális munka fajtáit nem fizették meg, és lenézték azokat a körülményeket, amelyek között azt végezték. A keresztyénség azonban szakított ezzel a nézettel, és megnövelte a munka értékelésének szemléletét, beleértve minden „csekélyebb” tevékenységet is, ami az egyik legfontosabb kulturális hatást fejtette ki a késői ókorra és a középkorra. Pál apostol például a miszticizmust és missziót szolgáló életét bőrműves munkával finanszírozta. A keresztyén szerzetesek keményen dolgoztak, legyen szó földművelésről, kövek töréséről, vízimalmokról, vagy valójában nagy ügyességet igénylő színes tinták készítéséről a könyvillusztrációk számára. A kolostori reformok célja Nursiai Benedek (480-554) ora et labora („imádság és munka”) gondolatainak újra bevezetése volt – mindkét szempontot figyelembe véve. E tradícióból származott, hogy megszűnt a szerzetesi fogadalmaknak a reformáció által történt nagyra értékelése, ami valójában a munka szerzetesi ideálját egy új, radikális szintre emelte, a világi foglalkozások legszélesebb spektrumára alkalmazva. Sok protestáns gyülekezetben, ugyanez a hagyomány az intenzív kegyességet összekötötte a mezőgazdasági és ipari foglalkozások életstílusával. Hangsúlyt helyeztek a diakóniai munkára is, mint „szívvel és kézzel rendelkező egyház”, és az olyan oktatási ideálra, amely áthidalta a spiritualitást, a szív dolgait, de az élet gyakorlati oldalát is.

Az érték előfeltételezések kifejezésével élve, láthatjuk tehát, hogy egy bizonyos affinitás van a keresztyén életszemlélet és a munka értékelése, ezért pedig a valóságos gazdaság között. A keresztyén teológia valójában meglehetősen határozatlan volt a financiális gazdaság elfogadása tekintetében. Kálvin, aki széles körű munkát fejtett ki a bankkamatok kérdésével kapcsolatban (hivatkozva részben Aquinoi Tamásra), megengedte a bankkölcsönöket, de csak szigorú feltételek között. Miközben felismerte a bankkölcsönök hasznát a gazdasági fejlődésre, megpróbálta felemelni a kamatarányokat (mintegy 5-ről 6,6%-ra) az uzsorától való megmentés érdekében, és különbséget tett a vállalkozói befektetési hitelek és a kényszerből felvett kölcsönök között. Az utóbbi esetben Kálvin azt gondolta, hogy az ember szolidaritásból ne követeljen kamatot a profitszerzésért, hanem elégedjen meg a tőke visszafizetésével. Ezek a kérdések természetesen egy határozottan komplexebb összefüggésbe vannak beágyazódva a mai világban, mint a reformáció korában. Azonban Kálvin alapelgondolása egy olyan pénzügyi szektorról, mely szociális elkötelezettségből a való világot szolgálja, fenntartja érvényességét ma is. Erre még vissza fogunk térni a „szabadság” és a „szolidaritás” alapvető értékeinek taglalása során.

Isten a gazdaság fölött áll

Még egy további kérdést is meg kell vitatnunk, ami bizonyos mértékig kapcsolatban van ezekkel az „érték-előfeltételezésekkel”, mégpedig az embernek Istennel való kapcsolatát, a coram deo-t, az Isten előtti megállásunkat, az etikai kérdésekkel összefüggésben is. Aligha ellentmondásos, hogy az Istenhez fűződő kapcsolatunk magába foglalja az értékek megértését is. Ebben az esetben az „előfeltételezés” kifejezés problémás lehet. Ha Istent és a vele való kapcsolatunkat egy alapvető feltételnek tartjuk, ami lehetővé teszi az értékek létét, akkor ez azt jelenti, hogy Isten egy olyan tényező, ami lehetővé teszi az értékek formálását. Isten nem lesz többé Isten, hanem egy építőköve a világnak, vagy ebben az esetben az értékek összessége. Továbbá, az értékeket, melyeket egy pluralista társadalomban a gondolatok szabad kicserélése közepette lehet megvitatni és értelmezni, nem az embernek Istenbe vetett hite határozza meg. Az értékeknek nincs szükségük Isten létére a maguk érvényességéhhez. Viszont az értékekre vonatkozó minden gondolat értéktelen lehet „Isten előtt”, mert akkor valami más kerül szóba, legyen az a kegyelem, az áldás, vagy talán egy fajta „csapás”, esetleg radikális ítélet egy másik tartományból, a mi emberi felfogásunkon túlról. Mi ezt csak a hitünkön és spirituális életünkön keresztül tudjuk megragadni. Ami döntő, hogy az Istenhez fűződő kapcsolatunk új utakat nyit meg, amelyben a világ és annak pénze – de az etika is, annak értelmével – nem tarthatja magát kezdetnek és végnek, és mindannak, ami közte van; kielégíthet bennünket azzal, hogy Isten teremtményei vagyunk.

Ebben az értelemben, az Egyházak Világtanácsa (WCC) különösen szigorú hangon figyelmeztet bennünket a pénz és a pénzügyek imádatának veszélyére. Az embereket, intézményeket és teljes rendszereket fenyegeti az a veszély, hogy nem egy szabadító Istenre figyelnek, hanem a „mammonra”, a pénzre, mint egy bálványra. Ez nem egy etikai, hanem biztosan egy teológiai érvelés. Segít tiltakozni, amikor egyes rendszerek – legyenek azok világnézeti vagy vallási rendszerek, technológiák, vagy ténylegesen a pénzügy – arra törekszenek, hogy egész életünket és az egész világ egymásba fonódó kapcsolatait függés helyzetébe vonják.

Szükségünk van arra, hogy fenntartsuk a távolságot olyan gondolatokhoz, mint amilyen a piac önregeneráló kapacitása. Miközben a globális piacokon, valamint más makro-rendszereken belül komplex önszabályozó értékek vannak, ezek nem fednek le minden váratlan eseményt, és valójában akkor lépnek működésbe, amikor nem történik bizonyos határok átlépése. Vissza kell utasítanunk bármely, és minden rituális mértéktelenséget, vagy ahogyan a svájci Roger de Weck kijelentette: „Öngyógyítás: A kapitalizmus szótára itt a vallás felé mutató tendenciával bír, mintha a vallás, a hithez hasonlóan rendelkezne egy természetfeletti regenerációs erővel. A kaszinókapitalizmus képes volt fenntartani a maga elfogulatlanságát a megváltás ezen ígéretének eredményeképpen.” A piac éppen olyan kevéssé képes kihozni a legjobbat minden lehetséges világból, mint a természet. Ahogyan a genfi közgazdász és teológus Francois Dermange rámutatott, még Adam Smith is képtelen volt kimutatni, hogyan tudná a piac kiegyensúlyozni magát (a maga híres „láthatatlan kezével”) az önérdek által, a helyzet általános fejlődéséhez, egy előre megalapozott harmónia felé. A mai etika nem dőlhet egyszerűen hátra sztoikusan és elmélkedve, miközben a piac vigyáz önmagára, hanem arra van szüksége, hogy vállalja a felelősséget, mint egyfajta morális választ („riposte morale”). Helyesen értve és érzékenyen kezelve, a pénz és a piac nem bír Istenhez hasonló vagy démoni vonásokkal. Egy józan, hálás és tisztelettudó perspektívából nézve, a pénzt a kreativitás eszközeként lehet látni és értékelni. „Mint egy hatalmas kulturális teljesítmény és egy emberi találmány, a pénz „a társadalmi cselekvés produktuma”, ha alapjává válik egy szabad társadalomnak, és jelentősen kiterjeszti a döntések hozatalának lehetőségét, amelyek hatást gyakorolnak az emberi életre.

Hella Hoppe - Otto Schäfer

Fordította: Pető Gábor, a Pápai Református Teológiai Akadémia hallgatója

A teljes tanulmányt – mely itt olvasható németül és angol fordításban – 2010. június 10-én fogadta el a Svájci Protestáns Egyházak Szövetségének Zsinata.

Normal 0 21 false false false HU X-NONE X-NONE MicrosoftInternetExplorer4

Igazságos pénzügy és tisztességes eljárás

 

A mai pénzügyi és gazdasági válságról protestáns nézőpontból alcímmel született tanulmány harmadik, teológiai és etikai meggondolásokkal foglalkozó fejezetének második és harmadik alfejezetét közöljük. A dőlt betűvel szedett szöveggel a jobb közérthetőség érdekében egészítettük ki a részletet.

 

Az egyház helyzete a 2008. évi pénzügyi krízis vonatkozásában

 

            Számos nyilatkozat – beleértve sok egyházi kommentárt és állásfoglaló írást is –, fordította figyelmét a kapzsiság egyéni etikai oldalára és az egyéni felelősség megszüntetésére, mint [a gazdasági válság] magyarázat[á]ra, még ha az nem is az egyedüli magyarázó tényező. Ezek a kijelentések strukturális gyengeségekre mutattak rá, és javaslatokat tettek a megoldásokra is.

 

Német álláspont

 

            A Német Evangélikus Egyház (EKD) 2009 júliusában kiadott egy helyzetfelmérést „Wie ein Riss in einer hohen Mauer” (Mint egy törés egy magas falon) címmel, a 2008. évi pénzügyi krízissel kapcsolatban. A tanulmány a krízis mélyen gyökerező okait és gazdasági életünk etikai alapjait kutatta, beleértve annak megvizsgálását, hogyan épül fel a bizalom, és mire van szükségünk ahhoz, hogy az emberek vállalják a felelősséget. A krízis eredetét azzal magyarázza, hogy mind a pénzügyi, mind pedig az ipari társaságok, az állami cselekvés és az egyéni magatartás hiányában volt a felelősségérzetnek a kockázattal kapcsolatban, különösen a „gyors pénzszerzés mentalitása” miatt. Az EKD akkori főtitkára, Wolfgang Huber püspök szavai szerint a krízis fő oka az ember felelősségre való készségének hiányában kereshető. Ezért „nemcsak új szabályozásokra van szükségünk a pénzpiacok számára, hanem új szabályokra személyes magatartásunk tekintetében is a gazdaságban és a társadalomban”. W. Huber, aki Berlin, Brandenburg és a Sziléziai Felső-Lausitz Evangélikus egyházának püspöke volt, hozzátette, hogy tanulhatunk a krízisből az által, hogy felelősséget vállalunk, és gazdasági tevékenységünk terén nagyobb tűrőképességre teszünk szert. Az EKD ennek értelmében három utat javasolt a krízis legyőzésére. Rövid lejáratú ösztönző programokat ajánlott, mint a stabilizálás eszközét, mindazonáltal nem megfeledkezve arról, hogy az ilyen programok el is mélyíthetik a társadalmi egyenlőtlenségeket, mivel az adófizetők pénzéből és állami garanciákból finanszírozottak, miközben bármely későbbi profit a résztvevő cégeknél marad. Az EKD megmagyarázta, hogy középtávon a pénzpiacoknak szorosabb szabályozásra van szüksége („A felelősségtől elszakadt szabadság végülis tönkreteszi önmagát.”) Hosszabb távon fontos észlelni az esetleges és összehasonlítható kockázatokat, és megtenni a szükséges ellenintézkedéseket. Az EKD tíz pontot fogalmazott meg, melyek jobban elősegítik majd a jövő gazdaságpolitikáját, cselekvését és csökkentik a kockázatot egy globalizált gazdaságban. Beletartozik ebbe a pénzpiacok szabályozása és ellenőrzése, az adóparadicsomok megakadályozása, a társadalmilag és ökológiailag fenntartható ösztönző programok, az EU-nak, mint a jövőt formáló politikai erőnek a megerősítése, a millenniumi fejlődés céljainak elérése, a társadalmi biztonsági rendszerek megerősítése és olyan piacgazdaság megalkotása, mely a társadalmi, ökológiai és globális célokat szolgálja. A 24-oldalas EKD tanulmány világossá tette, hogy „a krízisekből származó megrázkódtatások, melyek a gazdaságot és a pénzpiacokat is érintették, nem választhatók el a klímaváltozás kihívásaitól”, mivel mindkettő megkívánja az „alapvető változásokat a gondolkodásban és a cselekvésben is.” Ezért most van az ideje egy globális keretszerkezet megalkotásának, egy fenntartható és társadalmilag igazságos gazdaság számára, minden szükséges szabállyal együtt. Ha ez nem történne meg, magyarázta Huber a tanulmány bevezetésében, ez „az egyik gazdaságpolitikai hurrikántól a másikig” vezethetne.

            Még a pénzügyi krízis csapása előtt, 2008 júliusában az EKD megjelentetett egy memorandumot a testületi magatartásra vonatkozóan, protestáns perspektívából nézve (Unternehmerisches Handeln in evangelischer Perspektive). Anélkül, hogy részletesen foglalkoznánk ezzel a dolgozattal, ami nem tartalmazza közvetlenül a pénzügyi krízist mint olyat, meg kell említenünk annak ajánlásait, mely szerint szükség van a globális pénzügyi szektor monitorozó szabályozására, melynek egyformának kell lennie mindenütt a világon, hogy emelje az átláthatóság szintjét, és létrehozza az erős nemzetközi intézményeket, melyek e célok megvalósításához szükségesek. Vagy még speciálisabban megfogalmazva: „A jól szabályozott tőkepiacok jelentős javuláshoz járulhatnak hozzá a jólét terén, az átláthatóság, a hatékonyság és  kockázat jobb elosztása által.” Továbbá: „Ez a magatartás a piaci szereplők részéről elsődlegesen a rövid távú profit maximalizálásán alapul, ami világos ellentmondást jelent a fenntartható testületi magatartás elvével. Így a bankok képesek voltak elkerülni felelősségüket a befektetőkkel és adósokkal szemben, valamint társadalmi felelősségüket is a pénzügyi rendszer stabilitása vonatkozásában.  A kockázat jobb elosztása helyett, a bankok sokat szenvedtek veszteségeik miatt, az egész gazdaságra nézve. Tekintettel a testületi finanszírozás nagy fontosságára, mi csak remélhetjük a komoly, valóságos gazdasági következményeket, mint eredményt.”

 

Nemzetközi nyilatkozatok

 

            Az Egyházak Világtanácsa (WCC) is elkészítette a „Statement on just finance and the economy of life” (Nyilatkozat az igazságos finanszírozásra és a gazdasági életre vonatkozóan) című iratot saját központi bizottsága számára 2009 augusztusában. A nyilatkozat a WCC gazdasági tanácsának 2009. június közepén készített előkészítő iratán alapult, azzal a céllal, (1) hogy felismerje, mi forog kockán a jelenlegi pénzügyi rendszerben, (2) hogy egy olyan folyamatot javasoljon, ami egy új pénzügyi rendszerhez vezethetne (3) és felvázolja a teológiai és etikai bázist egy ilyen új rendszer számára”. A nyilatkozat azzal érvelt, hogy a jelen globális anyagi krízis rámutat a rendszer morális hiányosságaira, amely a pénzt dicsőíti, és elemberteleníti, amennyiben fenntartja a profitorientált individualizmust. A pénzsóvárság kultúrája elvon az emberi életre helyezett értéktől, aláássa az emberi civilizáció morális és ökológiai építményét, és megmérgezi a lelkünket a materializmus által. Továbbá, a nyilatkozat azzal érvel, hogy a pénzsóvárság kezdett a gazdasági növekedés hajtóerejévé válni. „Sajnálatosan, az egyházak is bűnrészesek lettek ebben a rendszerben, a finanszírozás és a közgazdaság népszerű modelljeire támaszkodva, amely a pénzszerzést előnybe helyezve az előrehaladás és az emberiesség java helyett.” Egy harmadik pontban a nyilatkozat megerősíti, hogy a kereskedelem és a pénzügy globális visszaélése jelentős veszteségeket jelent a fejlődő országok jövedelemadójából. Az egyházak ezért kétféle kihívással állnak szemben: ne lépjenek vissza prófétai szerepüktől, míg ugyanakkor szembesülnek bűnrészességükkel a spekulatív pénzügyi rendszerben. A nyilatkozat két strukturális problémát határoz meg: „Először, az értéktöbblet gazdasági motívuma, a határtalan növekedés, és a javak és természeti források felelőtlen fogyasztása ellentmondanak a bibliai értékeknek és lehetetlenné teszik a társadalmak számára, hogy együttműködést, együttérzést és szeretetet gyakoroljanak. Másodszor, a rendszer, amely privatizálja a termelőeszközöket és forrásokat, elszakítva azokat az emberek munkájától és szükségleteiktől, és megtagadva másoktól az azokhoz való hozzájutást, strukturális akadályt jelent az együttműködés, a valamiben való osztozás, a szeretet és a természettel való dinamikus harmónia gazdasága számára.” Metodológiai szempontból nézve, határozottan kimondhatjuk, hogy az egyházak ilyen érvelése „etikai nyilatkozatokkal kísérletet jelent a direkt válaszok adására a gazdaságilag körülhatárolt problémákra és kérdésekre.” A nyilatkozat azonban több gyakorlati ajánlással fejeződik be a gazdaságpolitika számára, beleértve a pénzügyi intézményeket, az adóreform demokratikus kontrollját, és egy globális tartalékrendszer létrehozását.

            A Református Egyházak Világszövetsége (WARC) a Református Világ 2009. januári kiadását a pénzügyi krízisnek szentelte, meghívást közzétéve az egész világ közgazdászainak, hogy mutassák be szempontjaikat. Megvitatták a kockázat egyéni és közösségi kezelésének kérdését. John Tiemstra például azzal foglalkozott cikkében, hogyan és miért változott a kockázat kezelése a keresztyén hagyományokon alapuló társadalmakban.

            XVI. Benedek pápa 2009 júliusában adta ki a Caritas in veritate (Jótékonyság igazságban) című enciklikáját, amelyben a 3. fejezet (a testvériség, a gazdasági fejlődés, és a civil társadalom), a 4. fejezet (az emberek fejlődése, jogai és kötelességei, valamint a környezet), továbbá az 5. fejezet (az emberek családjainak együttműködése) témáival foglalkozik, ami bizonyos részeiben megfelel a jelenlegi kríziseknek. Benedek pápa azt javasolta például, hogy az emberek ezután ne spekuláljanak a pénzzel, és ne törekedjenek a legnagyobb rövidlejáratú profitokra, hanem ehelyett befektetéseik hosszú lejáratú hasznosítását kívánják elérni. Ellentétben a krízissel kapcsolatos meglehetősen általános gondolatokkal, Benedek pápa igen speciális nézetet fejtett ki egy nemzetközi politikai tekintéllyel kapcsolatban, minden jelenlegi globális probléma megoldása céljából.

            A 2009. évi G-8 találkozóra készülve, a vallási vezetők 4. csúcstalálkozója a pénzügyi krízis témájával a G-8-hoz fordult, szót emelve egy új „pénzügyi paktumért”, amely majd harcol a jelen krízis okaival, megérti az alapvető erkölcsi gazdasági elvek szükségességét, és demokratikusan szerveződjön meg, figyelmét pedig különösen a fenntartható fejlődés finanszírozására fordítja. A csúcstalálkozó leginkább a szabályozatlan off-shore bankok bezárását, és millenniumi célok megvalósítását javasolta.

 

Érték előfeltételek a pénzügyi krízis teológiai és etikai szemlélete szerint

 

            A pénzügyi krízisek leromlottak, amint „a bizalom kríziseivé” váltak. Ennek következtében a kormányok hatalmas pénzösszegeket fordítottak a veszélyeztetett bankok megmentésére, hogy rövid úton stabilizálják a nemzetközi pénzügyi rendszert. Ezek a kormányok azután folytatni akarták a nagy összegű befektetéseiket, hogy féken tartsák a globális recessziót, és megmentsék az összeomlástól a bajban lévő szektorokat, mint amilyen a gépkocsiipar. De ez a pénz gyakorlatilag mind haszontalan volt, a bizalom és remény alapvető magatartásának hiánya miatt, amit bármi áron helyre kell állítani. A pénzügyi szektor csaknem biztos romlásra van ítélve az ügyfelek bizalma nélkül, hogy pénzük biztonságosan van befektetve.  Az autógyárosok nem tudják eladni termékeiket, hacsak az ügyfelek nem biztosak benne, hogy új autójuk nem fog egy éjszaka alatt anyagi teherré válni, ha elvesztik munkahelyüket. Talán különösen hangzik, de alapvető igazság, hogy a hatalmas monetáris összegek és a komoly márvány banképületek világa végső soron mind „szelíd tényezők”, melyek kevésbé emlékeztetnek kő építményekre, hanem inkább bizalommal teli gyermekekre, akik édesanyjukhoz bújnak, vagy odafutnak édesapjuk kitárt karjaiba.

 

Bizalmi válság

 

            A háztartásokkal kapcsolatos sok bibliai példázat közül, különösképpen is egy, melyet a talentumokról szóló példázatként ismerünk (Mt 25,14-30), világosan beszél, még ha jelképes értelemben is, a vagyonkezelés feltételeiről és a követelés növekedéséről. A legérdekesebb, hogy a példázat figyelmet fordít a bizalom és megbízhatóság alaptőkéjére. A három szolga közül mindegyik részesült ura vagyonának egy részében, amely összeg végül is arányos az uruk iránti bizalmuk szolgálatkészségével. Azonban a három közül az utolsó aggodalmaskodó és elkeseredett, és elrejti a neki adott részt a földbe, csak azért, hogy pontosan azt a kíméletlen bánásmódot kapja, amitől ura részéről félt. Az első két szolga okosan befekteti a rábízott pénzt, még ha arról nem is olvashatunk ebben a részben. Végül mindketten megkétszerezik a kapott pénzt, másként kifejezve, pontosan azt a pénzt, aminek kezelésével uruk megbízta őket – és mindkettő megtarthatja a pénzt. Azonban a harmadik szolga mindent elveszít, amit urától kap, és amit olyan nagy vonakodással ad vissza neki. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ez a bizalom nemcsak egy funkcionális, hanem egy személyes ügy is. A történet középpontjában nem a pénz átváltásának kategóriája van, hanem az valójában egy pozitív személyes kapcsolat az első két szolga és uruk között. Magatartásuk viszont alapot biztosít annak a bizalomnak, amellyel befektetik a nekik adott pénzt. A bizalom bizalmat kelt, amit a „hozzáadott érték”, vagy a „tőke képzése” kifejezésekkel fordíthatunk le, és megtaláljuk a mérlegek utolsó soraiban, ami nélkül ezt a tőkét magát soha nem lehet kifejezni.

            Még a legformálisabb kapcsolatban sem hagyhatjuk figyelmen kívül a bizalomnak ezt a személyes dimenzióját, amikor emberek érintkeznek egymással. Ez azt jelenti a pénzpiacok számára, hogy soha sem létezhetnek egyszerűen egy funkcionális eljárás viszonylatában, egy koherens rend vagy szabályok közepette, hanem a kapcsolatoknak egy alapvető emberi viszonylatában kell léteznünk, beleértve a bizalom építését, készen a bizalomra, méltónak lenni a bizalomra, és elveszítve, meg visszaszerezve a bizalmat. Az összetettségnek ez a fajtája megszokott a pénzpiacok, és az emberi társadalom számára általában, valamint különösen a társadalom etikai és politikai oldala számára. Ez az értelmezés érvényes sok más területre is, mint a szülők és partnerek, valamint a generációk között, de általános értelemben kifejezve is: az emberi kommunikáció minden formájában, és az értelem keresése a tudományban és a társadalomban, végül is mind a bizalomba és az önbizalomba van ágyazva.

            Nyilvánvaló ezért, hogy nemcsak a szabad, szekuláris állam alapul „olyan előfeltételeken, amelyeket nem tud garantálni önmaga számára” (E.W. Böckenförde), hanem ez érvényes a piacgazdaságra és más kulturális rendszerekre is. Valójában van értelme a Bibliát idézni ebben az összefüggésben, mivel az az élet szemléletének egyik legerősebb kulturális tradíciója, mely bizalomban gyökerezik, az Istennel való kapcsolatunk, a világ megértése és az emberi szolidaritás tekintetében.         

Az EKD-nyilatkozat felteszi a kérdést, hogyan kell kialakítani a felelősség alapját a mi társadalmunkban, amely kérdésnek pedig sok köze van az érték-előfeltételekhez. Található-e egy ilyen alap a szeretet és az együttérzés gyakorlásában, aminek jelentőségére a WCC emlékeztetett, és ami hiányzik a mai nemzetközi pénzügyi rendszer struktúráiból és gyakorlatából? A szeretetet és együttérzést le kellene fordítani a szolidaritás és felelősség fundamentális értékeire, ha a pénzügyi rendszer újjáalakítására kerülne sor.

 

A valóságos gazdaság elsőbbsége

 

            Fel kell vetnünk az érték-előfeltételezésnek még egy másik szemléletmódját is. Ha meg akarjuk látni a tátongó szakadékot a valóságos gazdaság és a financiális szektor között, mint ami a pénzügyi krízisek fő okát, és így – többé vagy kevésbé kifejezetten – állítani a valóságos gazdaság elsőbbségét, ez önmagában véve egy értékítélet. Erőteljesebben fogalmazva, a pénzügy nem lehet ok önmagában véve, hanem a „valóságos gazdaságot” kell szolgálnia. Fel kellene tennünk a kérdést, mit értünk a „valóságos gazdaság” kifejezésen. Fontolóra kellene vennünk azt a mértéket, amellyel a gondoskodás és az oktatás (mely a családon belül, a különféle házimunkákban, a főzésben, a javításokban, az otthonépítésben, valamint a társadalmat szolgáló önkéntes munkában jelenik meg) részt vesz a „valóságos gazdaságban. Vajon a létfenntartó mezőgazdaság szintén része-e az igazi gazdaságnak? Mennyire kell „igaznak” lennie az igazi gazdaságnak, és miért kell a pénzügynek ilyen módon szolgálnia azt?

            Az ókori nagy görög filozófusok az intellektuális elmélkedés ideáljai szerint éltek. Létezésük anyagilag – anélkül hogy arról említést tettek volna –, annak a gazdaságnak köszönhetően volt lehetséges, ami nagymértékben a rabszolgák, a nők és a gyermekek munkáján alapult, akiket a társadalom alacsonyabb, értéktelenebb szféráiba kényszerítettek.  A fentiekben leírt informális munka fajtáit nem fizették meg, és lenézték azokat a körülményeket, amelyek között azt végezték. A keresztyénség azonban szakított ezzel a nézettel, és megnövelte a munka értékelésének szemléletét, beleértve minden „csekélyebb” tevékenységet is, ami az egyik legfontosabb kulturális hatást fejtette ki a késői ókorra és a középkorra. Pál apostol például a miszticizmust és missziót szolgáló életét bőrműves munkával finanszírozta. A keresztyén szerzetesek keményen dolgoztak, legyen szó földművelésről, kövek töréséről, vízimalmokról, vagy valójában nagy ügyességet igénylő színes tinták készítéséről a könyvillusztrációk számára. A kolostori reformok célja Nursiai Benedek (480-554) ora et labora („imádság és munka”) gondolatainak újra bevezetése volt – mindkét szempontot figyelembe véve. E tradícióból származott, hogy megszűnt a szerzetesi fogadalmaknak a reformáció által történt nagyra értékelése, ami valójában a munka szerzetesi ideálját egy új, radikális szintre emelte, a világi foglalkozások legszélesebb spektrumára alkalmazva. Sok protestáns gyülekezetben, ugyanez a hagyomány az intenzív kegyességet összekötötte a mezőgazdasági és ipari foglalkozások életstílusával. Hangsúlyt helyeztek a diakóniai munkára is, mint „szívvel és kézzel rendelkező egyház”, és az olyan oktatási ideálra, amely áthidalta a spiritualitást, a szív dolgait, de az élet gyakorlati oldalát is.

            Az érték előfeltételezések kifejezésével élve, láthatjuk tehát, hogy egy bizonyos affinitás van a keresztyén életszemlélet és a munka értékelése, ezért pedig a valóságos gazdaság között. A keresztyén teológia valójában meglehetősen határozatlan volt a financiális gazdaság elfogadása tekintetében. Kálvin, aki széles körű munkát fejtett ki a bankkamatok kérdésével kapcsolatban (hivatkozva részben Aquinoi Tamásra), megengedte a bankkölcsönöket, de csak szigorú feltételek között. Miközben felismerte a bankkölcsönök hasznát a gazdasági fejlődésre, megpróbálta felemelni a kamatarányokat (mintegy 5-ről 6,6%-ra) az uzsorától való megmentés érdekében, és különbséget tett a vállalkozói befektetési hitelek és a kényszerből felvett kölcsönök között. Az utóbbi esetben Kálvin azt gondolta, hogy az ember szolidaritásból ne követeljen kamatot a profitszerzésért, hanem elégedjen meg a tőke visszafizetésével. Ezek a kérdések természetesen egy határozottan komplexebb összefüggésbe vannak beágyazódva a mai világban, mint a reformáció korában. Azonban Kálvin alapelgondolása egy olyan pénzügyi szektorról, mely szociális elkötelezettségből a való világot szolgálja, fenntartja érvényességét ma is. Erre még vissza fogunk térni a „szabadság” és a „szolidaritás” alapvető értékeinek taglalása során.

 

Isten a gazdaság fölött áll

 

            Még egy további kérdést is meg kell vitatnunk, ami bizonyos mértékig kapcsolatban van ezekkel az „érték-előfeltételezésekkel”, mégpedig az embernek Istennel való kapcsolatát, a coram deo-t, az Isten előtti megállásunkat, az etikai kérdésekkel összefüggésben is. Aligha ellentmondásos, hogy az Istenhez fűződő kapcsolatunk magába foglalja az értékek megértését is. Ebben az esetben az „előfeltételezés” kifejezés problémás lehet. Ha Istent és a vele való kapcsolatunkat egy alapvető feltételnek tartjuk, ami lehetővé teszi az értékek létét, akkor ez azt jelenti, hogy Isten egy olyan tényező, ami lehetővé teszi az értékek formálását. Isten nem lesz többé Isten, hanem egy építőköve a világnak, vagy ebben az esetben az értékek összessége. Továbbá, az értékeket, melyeket egy pluralista társadalomban a gondolatok szabad kicserélése közepette lehet megvitatni és értelmezni, nem az embernek Istenbe vetett hite határozza meg. Az értékeknek nincs szükségük Isten létére a maguk érvényességéhhez. Viszont az értékekre vonatkozó minden gondolat értéktelen lehet „Isten előtt”, mert akkor valami más kerül szóba, legyen az a kegyelem, az áldás, vagy talán egy fajta „csapás”, esetleg radikális ítélet egy másik tartományból, a mi emberi felfogásunkon túlról. Mi ezt csak a hitünkön és spirituális életünkön keresztül tudjuk megragadni. Ami döntő, hogy az Istenhez fűződő kapcsolatunk új utakat nyit meg, amelyben a világ és annak pénze – de az etika is, annak értelmével – nem tarthatja magát kezdetnek és végnek, és mindannak, ami közte van; kielégíthet bennünket azzal, hogy Isten teremtményei vagyunk.

            Ebben az értelemben, az Egyházak Világtanácsa (WCC) különösen szigorú hangon figyelmeztet bennünket a pénz és a pénzügyek imádatának veszélyére. Az embereket, intézményeket és teljes rendszereket fenyegeti az a veszély, hogy nem egy szabadító Istenre figyelnek, hanem a „mammonra”, a pénzre, mint egy bálványra. Ez nem egy etikai, hanem biztosan egy teológiai érvelés. Segít tiltakozni, amikor egyes rendszerek – legyenek azok világnézeti vagy vallási rendszerek, technológiák, vagy ténylegesen a pénzügy – arra törekszenek, hogy egész életünket és az egész világ egymásba fonódó kapcsolatait függés helyzetébe vonják.

            Szükségünk van arra, hogy fenntartsuk a távolságot olyan gondolatokhoz, mint amilyen a piac önregeneráló kapacitása. Miközben a globális piacokon, valamint más makro-rendszereken belül komplex önszabályozó értékek vannak, ezek nem fednek le minden váratlan eseményt, és valójában akkor lépnek működésbe, amikor nem történik bizonyos határok átlépése. Vissza kell utasítanunk bármely, és minden rituális mértéktelenséget, vagy ahogyan a svájci Roger de Weck kijelentette: „Öngyógyítás: A kapitalizmus szótára itt a vallás felé mutató tendenciával bír, mintha a vallás, a hithez hasonlóan rendelkezne egy természetfeletti regenerációs erővel. A kaszinókapitalizmus képes volt fenntartani a maga elfogulatlanságát a megváltás ezen ígéretének eredményeképpen.” A piac éppen olyan kevéssé képes kihozni a legjobbat minden lehetséges világból, mint a természet. Ahogyan a genfi közgazdász és teológus Francois Dermange rámutatott, még Adam Smith is képtelen volt kimutatni, hogyan tudná a piac kiegyensúlyozni magát (a maga híres „láthatatlan kezével”) az önérdek által, a helyzet általános fejlődéséhez, egy előre megalapozott harmónia felé. A mai etika nem dőlhet egyszerűen hátra sztoikusan és elmélkedve, miközben a piac vigyáz önmagára, hanem arra van szüksége, hogy vállalja a felelősséget, mint egyfajta morális választ („riposte morale”). Helyesen értve és érzékenyen kezelve, a pénz és a piac nem bír Istenhez hasonló vagy démoni vonásokkal. Egy józan, hálás és tisztelettudó perspektívából nézve, a pénzt a kreativitás eszközeként lehet látni és értékelni. „Mint egy hatalmas kulturális teljesítmény és egy emberi találmány, a pénz „a társadalmi cselekvés produktuma”, ha alapjává válik egy szabad társadalomnak, és jelentősen kiterjeszti a döntések hozatalának lehetőségét, amelyek hatást gyakorolnak az emberi életre.

 

Hella Hoppe - Otto Schäfer

 

A teljes tanulmányt – mely itt olvasható németül és angol fordításban – 2010. június 10-én fogadta el a Svájci Protestáns Egyházak Szövetségének Zsinata.

Reformatus.hu a közösségi oldalakon

Asztali verzió