Amikor kialakult a hétvége programja, és azt mindenkinek kiküldtük, sokan felhívtak telefonon, hogy megkérdezzék, hogyan akarunk mi péntek este kilenctől éjjel kettőig imádkozni? Hogyan kellene elképzelni ezt az egészet? Lehetséges egyáltalán, hogy az ember egész éjjel, öt órán keresztül az imádsággal foglalkozzon? Engem is nagyon meglepett, hogy mennyire idegen a mai embertől az „elnyújtott" csönd és áhítat. Amikor nem mormoljuk el kutyafuttában az imáinkat, hanem tényleges időt és teret adunk mindannak, ami a tulajdonképpeni kapcsolatteremtésünket segíti Istennel.
Ilyen és ehhez hasonló vegyes érzésekkel kezdtük el az estét, amelynek középpontjában négy különböző imaséta, személyes vagy csoportos imádságok, lelki-beszélgetések, illetve az úrvacsora állt. S hogy mi történt? Nehéz leírni annak a hangulatát, amikor kétszázhúsz fiatal valóban átadja magát az ima csendjének és erejének. A legélénkebb képem mégis az, hogy nem volt a rendelkezésre álló templomnak, öregotthonnak, művelődési központnak és parókiának olyan szeglete, sarka, ahol ne imádkozott volna valaki. Önmagában ellentmondásos kifejezésünk a „tapintani lehet a csöndet" végre értelmet nyert. Aztán amikor az úrvacsora következett, mindenki megérezhette, milyen is az, amikor mindent, amit az imában felszínre hozunk, az Úr a maga kegyelme által „kezeli" és a helyére rakja. És mindezt közösségben élhettük át. Igazi közösségben. A visszajelzések alapján is ez a fajta valós és semmihez sem hasonlítható testvéri közösség érzése volt a hétvége csúcspontja, s legfontosabb üzenete sok fiatal számára.
Hiszem azt, hogy minden egyes ilyen áldott alkalmon sikerül azt a bizonyos lángot meggyújtani. Sokkal nagyobb feladatot jelent az, hogy hogyan segítsünk ennek a lángnak az ébren tartásában, illetve fényének erősítésében, szórásában. Isten legyen mindannyiunk segítségére abban, hogy az imaéjjel programjának folytatásával mindkét szolgálatot – az ébresztgetést és a megerősítést – még sokáig tudjuk végezni.
Mikló István Boldizsár