Krisztushoz tartozásunk az igazi identitásunk.
Manapság a szakirodalom egyre több tanulmányban foglalkozik az azonosság, illetve az „identitás” kérdésével. Mit is jelent és mit „takar” az identitás? Milyen forrásokból eredve alakul ki? Mennyire örökölt és mennyire szabad döntésből fakad? Tanítható- e egyáltalán, vagy teljesen „magánügy”? Ha tanítható, akkor mi a nevelő szerepe a folyamatban? Az identitás mennyire rugalmas és mennyire változatlan? A kérdések sora tovább folytatható. Ezekről a kérdésekről a kutatók egymástól eltérő véleményeket hangoztatnak, viszont egyetértenek abban, hogy a kérdés lényeges. A helyes identitás fontos kiindulópont, amely segít megfelelő viszonyokat kialakítani a teremtett világgal, másokkal és önmagunkkal is. Szokatlan forráshoz fordulok kiindulópontként, William Shakespeare művéhez, a Rómeó és Júlia című színdarabhoz, amelynek egy részletét emelem ki. Ebben a részben Júlia az elnevezés jelentőségét firtatja.
„Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó? / Csak neved ellenségem, nem magad. / És te önmagad vagy és Montague. / Mi a Montague: se kéz, se láb, se kar, / Se arc, se test. Ó, válassz más nevet! / Eh, mi a név? Mit rózsának hívunk, / Bárhogy nevezzük, éppoly illatos. […] / Dobd le neved!”
Júlia érvelése meglehetősen jól tükrözi korunk téves gondolkodását. Ha nem tetszik egy név hozadéka, akkor azt egyszerűen nevezzük el valami másnak! Nem áll szándékomban e rövid részlet elemzése, ehelyett inkább néhány veszélyes DOLOGRA kívánok rámutatni. Abból az állásfoglalásból indulok ugyanis ki, hogy az identitás kérdésében nem mindegy, minek hívunk vagy nevezünk valakit. Júlia nem gondol bele, hogy a szeretett Rómeó személyiségéhez hozzátartozik a nem kívánt Montague név is, mint személyiségének szerves része.
Nem kérdéses, hogy a személyiség több, mint a név. Viszont az identitás kialakításához szükséges a helyes viszonyulási pontok megjelölése is (mi az, ami létéhez hozzátartozik és mi az, ami tőle független). Ehhez pedig elengedhetetlen a dolgok és tulajdonságok konkrét megnevezése. A keresztyén ember identitásában a tiszta értelmezés a lényeg. Amikor ezt nem látjuk, akkor Júlia tanácsa érvényesülhet: dobd el neved! Ne légy hívő, hanem valami más! Csakhogy az ember nem dobhatja el a nevét, mivel nem ő dönti el, mit tartalmaz a név, hanem az a közeg, ahová tartozik. Ha keresztyén vagy, akkor a hívők seregéhez és Krisztushoz tartozol.
Ma a hagyományos életformák megváltoztak: házasságok estek szét, és megnőtt a csonka családok száma. A fiatalok között, még a „jó” keresztények között is, elterjedt az együttélés gyakorlata. Nem tudjuk mi a hűség kötelezettsége a családdal, a közösséggel, vagy éppen Istennel szemben. Sokan az utcán élést vállalják a valahová tartozással szemben, és a munkanélküliség miatt is sokan váltak gyökértelenné.
Kik is t is vagyunk? Hová is tartozunk? Itt Jézus kérdése lényegessé válik: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?” (Mt 16,15) A kérdés az identitás tisztázására irányul, de nem Jézus identitásáról van itt szó, hanem a válaszadóéról. A válasz nem ad semmit hozzá Jézus identitásához, de annak segít, aki világosan látja, kicsoda Jézus, mert akkor magát is világosan fogja látni. A hívőnek is fölteszi ezt a kérdést Jézus, és részben kéri őt, hogy ő is tegye föl ugyanezt a kérdést minden nemzedéknek. A hívő élet végső soron Krisztus-központú. Csak Krisztusban találjuk meg a teljes embert. A keresztyén feladata pont az, hogy képessé tegye magát és közösségét arra, hogy helyesen hallják meg Jézus lényegi kérdését és választ tudjanak adni rá.
Az imádság segít és képez az életre
Ahhoz, hogy a hívő ember helyesen hallja a „vőlegény” hangját, az imádság emberének kell lennie. Imádságban borul a kereszt lábához, és hallja a barátja hangját, amely Isten tervét, akaratát, gondos szeretetét, tanítását közvetíti. Naponta kéri: „Taníts meg, miként teljesítsem akaratod, hisz te vagy az én Istenem.” (Zsolt 143,10) Isten akaratának örül, hiszen tudja, hogy akik azt teljesítik, megnyerték a mennynek országát (vö. Mt 7,21). Jézus a hívő ember imádáságának tanítója: a hívő ugyanis Isten fiára figyel, aki minden lényeges esemény előtt az Atya társaságát kereste, őt imádta, és kedvében akart járni mindenben. A keresztyén hasonlóképpen arra kapott meghívást, hogy az Atya társaságát keresse minden foglalkozás, minden beszélgetés előtt, minden eseménnyel kapcsolatban. Akárcsak Jézus, ő is hálát ad az Atyának, akinek jóvoltából és éltető kegyelméből részesedik a mindennapi áldásban. A hívő az imádáság embere, hiszen jól tudja, hogy ha nem onnan merít, hamar tévedhet az erőforrások felismerésében, és szemlélete, lelkülete világiassá válhat.
Jézussal együtt az úton, akár a keresztúton is.
Az ember élete azonossá válik Jézus életével. Jól hangzik! De amikor nehézségek támadnak, gyakran megijed, kételkedni kezd a hivatásában és elcsügged. Ezért talán jó szem előtt tartani néhány eseményt Jézus életéből, amely hasonlíthat az én életemhez is:
• Jézust a sajátjai nem fogadták be. (Mt 13,57)
• Nem tűrték tanítását, el akarták tenni láb alól. (Lk 4,28)
• A tömeg bizonyítékot követelt. (Mk 11,27)
• A szamaritánus falubeliek kitiltották Jézust a falujukból. (Lk 9,51)
• Megbotránkoztak rajta, amikor nemkívánatos személyekkel étkezett. (Lk 19,6)
• Sokan túl keménynek tartották tanítását, és otthagyták. (Jn 6,66)
• Meg akarták kövezni őt. (Jn 8,59)
• Kifogásolták jótetteit, mert „szombaton” gyógyított. (Jn 9,41; Jn 10,31)
Első olvasásra a mi helyzetünk nem is ennyire veszélyes és nehéz! Viszont látnunk kell, hogy adott esetekben nem kerülhetjük el a nehézségeket és a bizonyos veszélyeket, mivel ezek is életünk szerves velejárói. A Jézussal kötött barátságunk segít a nehézségekben a szeretet ajándékait felfedezni. Pál apostol is így bátorít: „te azonban maradj mindenben meggondolt, viseld el a bajokat, teljesítsd az evangélium hirdetőjének feladatát, töltsd be szolgálatodat.” (2Tim 4,5). Maradjunk Jézus elhívott gyermekei/emberei és éljünk azon eszközökkel, amelyek által mások is látják rajtunk hovátartozásunk jegyeit, identitásunk tiszta vonalait.
Kánya Zsolt-Attila
A szerző református lelkipásztor, kerületi ifjúsági referens