„Születtem 1928. március 17-én, Zilahon, Szilágy megyében. Most, 2007-ben 79 éves vagyok, Marosvásárhelyt még élek, halálozási dátumom tehát még késik” – mutatkozik be stílusosan életrajzi könyvében Varga László nyugalmazott erdélyi református lelkipásztor. „Nagyon különös és a mi korunkra mégis annyira jellemző élet van mögöttem, melynek minden csavaros fordulatában mindig magam mellett éreztem és tapasztaltam Istennek mindeneket felülmúló szeretetét” – írja ugyanott szerényen. A nemzetéért és hazájáért felelősséget vállaló értelmiségi, az ‘56-os forradalom szemtanúja, a román kommunista börtönök túlélőjének történetét írásai és kérdéseinkre adott válaszai alapján ismerhetik meg.
„Hepehupás, vén Szilágyban,
Hét szilvafa árnyékában
Szunnyadt lelkem ezer évet.”
(Ady Endre: Hepehupás, vén Szilágyban)
Múltbeli utazásunk során Varga László – vagy, ahogy megismerjük: Laci bácsi – először a Szilágyság központjába kalauzol minket. Képzeletben megállunk mellette a Meszes hegység egyik csúcsán és lenézünk az alattunk elterülő városra. Végig sétálunk vele a Zilah patak partján, megállunk az egykori kollégiumudvaron, végül felbaktatunk a gyönyörű, zöld tornyú református templomhoz.
Közben megtudjuk, hogy édesapja, az idősebb Varga László, egy elszegényedett iparoscsalád legkisebb fiaként sok nélkülözéssel, de jó eredménnyel végezte el a kolozsvári református teológiát. „Zilahon lett segédlelkész, már akkor nevezetes szónok. Ott ismerte meg Anyámat, Kovács Erzsébetet, első látásra való szerelemmel, s ahogy elfoglalta önálló állását, 1927-ben feleségül is vette.” Előbb Szilágynagyfalu, majd Magyargoroszló református parókiáján éltek, édesapja hűséggel és kitartással végezte a Romániába szakadt gyülekezetek lelkipásztorolását, keményen küzdött a magyar nyelvű egyházi oktatás meg- maradásáért.
„Anyám két napig tartó vajúdással, embertelen kínok között hozott a világra. A széltől is óvott. Öt és fél éves voltam, amikor a család elhatározta, hogy óvodába kell mennem. Nagy szívfájdalmak és aggodalmak közepette adtak át Nagyanyámnak, Zilah híres városába, azután nála nevelkedtem. Burokban éltem, olyan igazi ’jó gyermek’ voltam, akitől Isten mindenkit őrizzen” – meséli éppúgy, mint ahogy kinőtt gyermekkori betegségéről humorizál, a később kalandos életutat bejárt és a kilencven felé ballagva is eleven gondolkodású idős lelkipásztor.
„tűzhányó vagy tündökölsz
mert felgyújtottad lelkedet
víz sem olt el még ha lángod
fél országot is eltemet”
(Füzesi Magda: Lángra láng. Gondolatok Zilahon a Wesselényi-szobor előtt)
Új világ kezdődött számára, ahogy belépett az akkor 350 éves zilahi Református Wesselényi Kollégium kapuján. „Azt ma senki elképzelni sem tudja, milyen volt annak a Kollégiumnak, hasonlóan a többi hat erdélyi református kollégiumnak élete, levegője, valósága. Maga az a gazdagság, ami a legnagyobb nyomorban is jellemezte, s amiről ma a legnagyszerűbb erdélyi román iskolák sem álmodhatnak. Nem pénzben és nem anyagi értékekben, de a tanítás lehetőségeiben. Ugyanolyan elképzelhetetlen ma az ottani életforma: az a komoly rend és fegyelem, az az alapos tanrend és tanítás.”
Az egész nevelés alapja az autonómia volt. A kollégium nagyfokú autonómiával bírt az állammal, de még egy egyházkerülettel szemben is. Wesselényista diáknak lenni rangot jelentett a városban. Az internátus mindennapi életét a diákság maga szervezte, a fiatalabbakért az idősebb tanulók, a szobafőnökök, a nyolcadikosok feleltek. „A munkarend kötött volt, változatlan évtizedeken át. Ébresztő és reggeli után nyolctól egyig a tanórák. Többre nem volt szükség, de annak pontosan meg kellett lennie. Első óra elején ének, bibliaolvasás, imádság. Ebéd után szabadidő ötig, öttől hétig, majd vacsora után nyolctól kilencig szilencium” – kalauzol minket a református kollégiumi oktatás többszáz éves múltjába. Mint mondja, ha valaki valóban tanulni akart, annak soha nem volt akadálya: a falusi lelkészek és tanítók jelentették, ha tehetséges gyerek került a szemük elé, s a szegény, de jó tanuló fiatalok számára mindig volt ösztöndíj. „Ebben a rendszerben nőttek olyan emberek, mint Ady Endre, Wass Albert, Tisza Kálmán és István, és százával a hasonló öntudatos, Istennel és társadalmukkal szemben életre szóló felelősséget vállaló egyéniségek.” Varga László vallja, hogy az ő generációjának életét is meghatározta a református kollégium személyiségformáló ereje.
Az ő idejében a kollégisták lelki fejlődését az Erdélyi Ifjúsági Keresztyén Egyesület (IKE) segítette, vallástanáruk is az IKE akkori elnöke, M. Nagy Ottó volt. Bibliaórái a párbeszéd jegyében zajlottak, valódi komoly beszélgetések voltak, a tanár csak a tanulságot vonta le a végén. Neki köszönhetően a szárnyaikat bontogató partiumi magyar fiatalok az Igében kerestek útmutatást a kisebbségi létre nézve is. „Teljes tudatunkat határozták meg ezek a bibliaórák. Ezekben ötvöződött legvilágosabban az évszázadunk hagyománya a mi korunk legmodernebb eszméivel.”
A kollégium másik nagy nevelőeszköze a Józsa Gerő magyar tanár atyai támogatásával működő önképzőkör volt, melyben mindenki megmutathatta tehetségét, bármiben is állt az. Az évente egy-kétszer megrendezett díszönképzőkörre a város polgárait is meghívták, azon mutatták meg tehetségüket a felsősök, az önképzőkör nyolcadikos elnöke pedig rendszerint komoly előadást tartott, Varga László például a magyar népdalok jelképrendszeréről értekezett Lükő Gábor könyve alapján. Az anyaországhoz való visszacsatolás után a kollégiumban megalakult a cserkészet és az intézmény szellemiségét áthatotta a népi mozgalom, mindkettő meghatározó volt a diákok életére nézve. „Nagyon erős nemzeti és református szellemben nevelkedtünk, ami csak öntudatosabbá emelte otthonról kapott nevelésemet” – összegzi az egykori wesselényis diák az őt ért hatásokat. Már tizenhat évesen Istentől kapott felelősséget érzett egész társadalmáért, nemzetéért, egyházáért. Épp ezért diplomáciai pályára kívánt lépni. 1946-ban, már újra Romániában érettségizett, majd ment jogi egyetemre, akkor, amikor „keleti szelek kezdtek fújni” ott is.
„Az Szent Mihály-templom még a helyén.
A Mátyás-szobor még a helyén.
A Szamos, a Házsongárdi temető
és a Farkas utca is még a helyén.
Lám, a nyár is még nyárára esik,
és Kolozsvár is még Kolozsváron található.
Akik maradtunk még, itthoni magyarok,
még mindig magyarok vagyunk,
s kibírjuk ezt is –
Gondolom, ebben sincs semmi rendhagyó.”
(Molnos Lajos: Kolozsvári képeslap)
A Trianon után Szegedre menekült kolozsvári egyetem 1940-ben tért vissza egykori épületeibe, s néhány tanár bátorságának köszönhetően a front átvonulása után is működött. 1945-ben a románok visszavették az épületeket, de – folytatva az addigi munkát – megalakulhatott a magyar tanítási nyelvű Bolyai egyetem. A meghatározó zilahi évek után 1946 őszén annak jog- és közgazdaságtudományi karára iratkozott be.
„Még a cserkészetből jóban voltam Sípos Jánossal, három évvel idősebb cserkésztársammal. Neki elmondtam, azért megyek egyetemre, mert diplomata akarok lenni. Ő viszont a legjobb barátja volt Dobai Istvánnak, Buza László nemzetközi jogász professzor gyakornokának, s felhívta rám a figyelmét.” Az akkor tizennyolc éves Varga László útját a következő két évben későbbi sógora, Dobai István egyengette. Majdnem minden szabadidejét a jogi intézetben töltötte, amire csak kevesen vállalkoztak, a professzor ugyanis naponta kétszer-háromszor megkérdezte az ott tartózkodók véleményét egy-egy nagyon érdekes nemzetközi problémáról. „Hihetetlenül kristálytiszta logikája volt Buza Lászlónak, nem tűrt semmiféle csűrést-csavarást. Világos kérdésre világos feleletet várt és adott, de azt egységes, tiszta, összefüggő logikai rendben” – kapunk képet a dolgozószobájából kilépő, kérdéseivel diákjait és munkatársait önálló gondolkodásra ösztönző professzorról. Két-három hónap után már ő is tudott véleményt mondani, húsvét táján pedig önálló asztalt kapott a tanársegédek mellett. „Olyan jogi tanfolyam volt az ottlét, amiről ma a legjobb jogászok se álmodhatnak.”
Azokban az években öntudatos antikommunista mozgalom alakult ki Kolozsváron és Erdélyben, amiben Varga László is részt vett. Egyetemi tanulmányai kezdetétől fogva aktív munkát végzett a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesületben (FIKE), melynek titkára is volt, így a Bolyai egyetem mellett a teológián is otthonosan mozgott. Lehetőségeik viszont egyre inkább beszűkültek: a kommunizmus előretörésével Buza Lászlót kiutasították Romániából, Dobai Istvánnak is el kellett hagynia az egyetemet. Édesapját kuláknak nyilvánították, húgát kicsapták a közben államosított Wesselényi Kollégiumból, negyedéves korában, 1950 januárjában harmadmagával, „reakciós és klerikális magatartása miatt” őt is eltávolították az egyetemről.
„Nagy örömmel fogadtam a hírt, mert úgysem kívántam kommunista jogász lenni” – meséli akkori érzéseit. Nem sokáig maradt otthon, ismerték és hívták a kolozsvári teológiára. „Ott megkaptam a még érvényben lévő jogot, hogy a más elméleti karon elvégzett éveket félévenként letehetem.” Nekilátott a tanulásnak, hetenként letett két kollokviumot, húsvétig az első évet, év végéig a másodikat, és októberben a harmadik évfolyamon találta magát. „Később sugalmazták, hogy visszamehetünk a jogra, de arra már semmi kedvem nem volt” – teszi hozzá, s ma is áldja a gondviselő Istent, hogy megkímélte őt attól a kálváriától, amit a diplomát szerzett, ám osztályidegennek bélyegzett sorstársai átéltek. Így lett belőle református lelkipásztor.
>> Tovább Varga László nyugalmazott erdélyi lelkipásztor életútjának folytatásához.
Feke György – Czanik András
A teljes cikk „Hit, humorérzék, a vállalás öntudata" címmel megjelent a Confessio 2016/3-as, 1956-os témájú számában.