Híre ment a magyar református mentőcsoport bátorságának Haitin. Az öt magyar nem az ENSZ oltalma alatt lévő bázison várta, hogy történjék valami, hanem a rájuk leselkedő veszélyek ellenére bevetették magukat a rommá dőlt nagyváros förtelmébe, és segíteni indultak. Pontosan tudták, hogy az igazán rászorulók közül sokan nem jutnak el az ideiglenesen felállított sátorkórházakig, ezért kimentek az emberek közé. Nem volt idejük gondolkodni saját helyzetükön, pedig kevés volt az ivóvizük, az élelmük, a biztonság pedig egészen más fogalom Haitin, mint itthon. A "vörös zónában" embereket lőttek fejbe, s az utcákon káosz uralkodott. Bár a kamerába mosolyogni próbáltak, lefogyva, mély barázdákkal az arcukon, különös szomorúsággal a szemükben érkeztek meg egy hét szolgálat után szombaton Budapestre az önzetlen segítők: Tóth Judit, Schmelczer Iván, Osgyán Dániel, Tóth Gábor és Sebő Gábor. Soha többé nem lesz olyan az életük, mint egy héttel korábban. Valami megváltozott…